A lánc, ami összeköt
Furcsálltam
őket. Sokáig nem értettem, mire jó ez az egész.
Emlékszem
Lionellre. A haja aranyló mézszőke, ha csak ránéztem, érezni
véltem édességét. A szemei égkékek voltak és tiszták, mint
két hegyi tó. Magas volt és sovány. Teste izomtalan, szinte
porcelánszerűen törékeny. Arcvonásai lágyak, mint ha csak
festve lennének. Aki ránézett, először talán nőnek nézhette,
de még így is gyönyörű volt. Mintha csak ő lett volna maga a
megtestesült gyermeki ártatlanság. Olyan volt, mint egy napsugár.
Felfoghatatlan volt számomra, mit lát a vámpírban. Őt csak
egyszer láttam azelőtt, de nem felejtem el, míg élek. Arca fehér
volt, mint a mész, a haja sötétbarna, már majdnem fekete és lágy
hullámokban omlott vállaira. Szemei sötétek voltak, mint a
csillagtalan, holdtalan éjszaka és valami ijesztő tűz lángolt
bennük, hogy megfagy a vér az ereimben, ha csak visszagondolok rá.
Lionell laza fehér ingjével és egyszerű pasztellszín nadrágjával
szöges ellentétben álltak a vámpír, érzékien feszes, olykor
már morbidnak nevezhető ruhái. Hivalkodóan sok ékszert hordott.
Egy-egy hevesebb mozdulatakor a különböző fehér arany, nemesfém
és drágakő úgy csilingelt rajta, mint holmi harangjáték.
Kezdetben Lionell nem viselt ékszert, hiszen ő maga volt egy
ragyogó ékkő. Aztán egyszer csak megváltozott a helyzet. A
nyakörv és a róla lecsüngő két-három láncszem elsápadt
hajának mézszíne mellett és a díszítő zafírkövek olcsó
színes üvegnek látszottak, összehasonlítva szeme ragyogásával.
Haragos voltam a nyakörv miatt. Bár Lionell alázatos jellem volt
és szívesen behódolt bárkinek, akit szeret, és akiről tudja,
hogy viszont szereti, de úgy bánni vele, mint egy kutyával,
felháborító volt számomra. Ő csak mosolygott mérgemen és
követelőző kérdéseimre csendesen csak annyit felelt: „Mert
szeretem.” Ez neki magyarázat és ok volt mindenre. Ez persze csak
még jobban feltüzelt. Megpróbáltam leszedni a nyakáról a
megalázó kutyaszerszámot, ő pedig visongva kapálózni kezdett.
Hirtelen szélroham támadt és megjelent a vámpír. Szemei lángokat
szórtak és földöntúlian szép arcát eltorzította a harag.
Ijedtemben megtántorodtam. Kapaszkodót keresve megmarkoltam a
nyakörvről lecsüngő láncszemeket. A súlyom túl sok volt az
aranynak és a fölső szem elpattant. Hirtelen lélek-kék fénnyel
felizzott a lánc, ami kettejüket összekötötte, s amit eddig
sosem láttam még. A lánc szikrázott pár szívdobbanásig, majd
atomjaira hullott szét. Lionell arca elsápadt és a vámpír
vonásaira döbbenet ült ki. Valami hatalmas erő mellbevágott és
a falnak csapott, elsodorva kettejük közül. Csak abban a
pillanatban láttam meg Lionell gyémántként csillogó könnyeit és
rémületét, aztán egy szívdobbanással később berobbant
tudatomba a borzalom. FÁJDALOM. Maga a szó sikoltott, sírt,
marcangolt szinte elviselhetetlenül. Ebbe a kaotikus forgatagba
jeges pengeként hasított a csönd és a végtelen SEMMI. Mire
magamhoz tértem, Lionell és a vámpír már nem voltak ott.
Azóta
nem láttam őket, nem tudom, mi lett velük. De az ilyen esős őszi
napokon, mikor egyedül megyek haza, mindig eszembe jutnak és a lánc
is, ami ha meg is, de összekötötte őket. Örökre.