Álombéli kastélyom
Sosem
gondoltam volna, hogy valaha is eljutok ide. Mármint… ébren.
Tulajdonképpen,
azt sem tudom, most hogy kerültem ide. Talán az eső kergetett
menedékért, és véletlenül sikerült idetalálnom? Vagy
szándékosan jöttem ide? Nem tudom. Csak itt vagyok. És itt van a
kastély is, de nem olyan, mint amilyenre emlékszem. Kint kopog az
eső. Szomorúan dobol a repedezett ablakpárkányokon, a koszos,
párás, néhol törött ablakokon. Keresztülsüvít a szél a
szobákon. Mindent olyan vastag porréteg fed, hogy egyetlen lépésem
is kisebb porvihart ver fel. Pókhálók lógnak a mennyezetről, a
szőnyegeket, a vastag bársonyfüggönyöket és a drapériákat
megrágta a moly, a páncélokat kikezdte a rozsda, a könyvektől
roskadozó polcok összeomlottak saját súlyuk alatt, a festmények
eltűntek. Mindenhonnan elmúlás árad. A lépcső három foka
beomlott, a többi recseg a súlyom alatt, a korlát ingatag.
Megállok egy fal előtt. Puszta és kietlen. Halott. De nem volt
mindig így. Emlékszem, itt volt az a hatalmas festmény. Magamnak
mutatva követem azokat a sosem-látott vonalakat. Igen, itt volt a
keret, indákkal díszítve, itt volt a felhő, aminek foltos volt az
alja. Hihetetlen, de mozdulataim, gondolataim nyomán új formát
nyer a kép, és mikor ijedtemben hátrálok pár lépést, a
folyamat már visszafordíthatatlan. A színek és formák magukat
alkotják újra, és nem csak a festmény. Mire körbefordulok, és
ámuló szemeim befogadják a látványt, már majdnem vége. Az
egész kastély újra régi fényében tündököl. Egyszer csak
megjelenik a nagy, süppedős fotel, benne Mihana ül, lábait
elegánsan keresztbetéve, felpillant a könyvéből, és
féloldalasan rám mosolyog. A szőnyegen Lionell hasal és birkózik
húgival. Olykor ki-kifúj egy szemébe lógó aranytincset az
arcából. Martin lustán átsuhan a szobán, figyelembe sem vesz.
Lian beviharzik, és visongva ugrik a nyakamba. Valamitől nagyon jó
kedve van. Az én arcomon is mosoly suhan át. Olyan jó végre itt…
ITTHON lenni.
Hirtelen
kellemetlen csörömpölést hallok és felpattannak a szemeim. Egy
pillanatra fogalmam sincs, hol vagyok, aztán rájövök: megint csak
álmodtam.