Ártatlan gyilkosok

                  Még kissé remegett, de azért felállt. A tükörhöz támolygott és belenézett. Egy nyúzott nő nézett vissza rá.
              Arca, nyaka és keze még vörös volt a félig rászáradt vértől, haja csapzott volt és ruhája több helyen elszakadt. Kinyitotta a vízcsapot és a hideg vízben úgy-ahogy megmosakodott. Aztán elégedetten szemlélte meg a végeredményt: sehol sem látott hegeket, sebei az elmúlt időben maradéktalanul eltűntek. Úgy számolta, körülbelül négy óráig feküst eszméletlenül. Ez nem jó. Nagyon nem jó. Nem szokott ilyen sok lenni. A tükörben megpillantott egy alakot. Hátrafordult. A férfi úgy hevert a sarokban, mintha csak egy rongybaba volna, amit gazdája flegmán odahajított volna. Végtagjai kitekeredtek, nyaka természetellenes szögben állt. Sötét haja és fekete ruhája vértől volt lucskos. Alatta a padlón vértócsa terjengett, tekervényes, pókhálószerű mintákat rajzolva az öreg kőre. A nő sóhajtott, aztán rekedt hangon megszólalt:
 -Gyerünk, vérszívó, pattanj! El kell tűnnünk innen.- a férfi karja megrándult, szemébe visszatért az élet, torkából halk hörgés tört fel, ahogy visszarántotta nyakát eredeti pozíciójába. Nehézkesen feltápászkodott, miközben kígyószerűn tekergő mozdulatokat végzett, hogy visszaigazítsa végtagjait rendeltetési helyükre. Eközben a nő a terem túlsó végében heverő patkányszerű tetemhez ment. A dög nyakában egy nyaklánc volt. A nő a medálra kulcsolta a kezét, és letépte a láncot. A medál apró, égszínű lapocska volt, a széle pedig cakkozott, mintha egy hatalmas mozaik egy darabja lenne. Nyvra hüvelykujjával letörölte a félig rászáradt vért, majd elégedetten bólintott. A „mozaikdarabon” alig észrevehető, ezüstszínű barázdák futottak, melyek leginkább vérerekre, vagy fagyökerekre hasonlítottak.
-Mi az?- kérdezte a férfi, akinek mostanra sikerült teljes egészében helyreállítania a tagjait
-Ahogy sejtettem. Mithian.- ahogy kiejtette az utolsó szót, a patkány-tetem lobogó, türkiz színű lánggal égni kezdett. Manetha unottan felhúzta a szemöldökét.
-Jó. Akkor passzoljuk le, és húzzuk el a csíkot.
-Nocsak. Tán randid van?
-Francokat. Csak unom a banánt
-Akkor egyél narancsot!- a férfi nem válaszolt, csak a vállára kanyarította vérmocskos, fekete köpenyét. Látszott, hogy indulni készül. Nyvra megrázta a fejét, de azért zsebre vágta a láncot, és elindult a kijárat felé.
-Nem értem, mit aggódsz. Ha négy óra alatt nem értek ide, már nem is fognak.
-Nem tudom, de én azért inkább elhúznám a csíkot.- Nyvra értetlenül nézett a mellette lehajtott fejjel ballagó férfira, végül hangosan felnevetett.
-Ó! Értem már! Te kis nebáncsvirág! Ezt nem feltételeztem volna rólad!
-Hagyj békén! A női WC akkor is női WC marad, ha egy idétlen patkány démon tobzódik benne a mithianjával!
-Ne szégyenlősködj már! Te is adax vagy, én is adax vagyok. Egyébként is nem kukkolni jöttél.- Manetha arca teljesen elvörösödött. Nyvra még kuncogott rajta egy keveset, de amikor kiléptek a düledező romból, elhallgatott. Árnyékként suhantak végig a néptelen utcákon, az emberi szemnek szinte láthatatlanul. Számukra ez csak könnyű ügetés volt, de az emberek, akik azt sem tudták, hogy adaxok léteznek, csak két tovasuhanó árnyalakot láttak volna belőlük. Vagy még annyit sem. Az éjszaka az adaxok legjobb barátja. Ezeknek a se nem ember, se nem démon lényeknek a sötétség a hazája. Még a szívük és a lelkük is oly sötét, mint a csillagtalan, holdtalan éjszaka. Könnyebben ölnek, mint a legkönyörtelenebb bérgyilkos, vagy katona és nem hagynak nyomot. Olykor megesik, hogy néhány kíváncsiskodó meglesi őket, de ezek nem jutnak el odáig, hogy el is mesélhessék, mit láttak. Egyetlen dolog érdekli őket: a Mithian. Ezt a hatalmas, élő, lüktető kolosszust, mely többszörösére emelte az erejüket elpusztították. Millió és millió darabra törték széjjel, melyek szétszóródtak a világban. Az adaxok élete összefonódott a mithiannal, ezért megérzik a közelségét. Enélkül gyengék, és esendők. Amikor elvesztették a Mithiant ezren és ezren haltak meg, vagy merültek álomba. Ezért keresik, kutatják a Mithian darabjait, minden mást kizárva az életükből. Ha egyszer véget ér a keresés, és oltalmazójuk újra teljes lesz, végre kiléphetnek az éjszakából és visszafoglalhatják a földjeiket és az otthonukat. Ez volt a cél, amely a szemükben minden eszközt szentesített.
Ahogy haladtak át a városon, Manetha arra gondolt, hogy ma éjjel újra ölnie kell. Túlságosan rég nem evett már. Szomja szinte elviselhetetlen volt. Kívánta a vért, jobban, mint eddig bármikor. Szemei előtt felötlött a karjában vergődő áldozat, melynek nyaksebéből vékony patakocskákban folyik rubinszínű vére. Megborzongott a gyönyörűségtől. Már szinte az orrában érezte a friss vér édes-sós illatát. Aztán rádöbbent, hogy nem képzelődik, valóban vérszagot érzett.
-Nyvra, állj!- a lány megtorpant és visszanézett rá:
-Mi az? Mit érzel?
-Vérszagot. Sok vérnek a szagát.
-Honnan?- Manetha egy fél szívdobbanás alatt beazonosította az irányt
-Onnan.- mondta, és a város belseje felé mutatott.
-Menjünk? Akarod?- Manetha habozott.
-Éhes vagyok… de a mithiant le kell adni.
-Majd elviszem én. Te meg menj enni.
-Nem! Azt semmiképpen sem! Nem válhatunk szét, te is tudod! Külön gyengék vagyunk, együtt kell maradnunk bármi történjék is.
-Akkor mi legyen?- Manetha gondolkozott egy kicsit, majd erővel elfordította a fejét a belváros felől, mely mágnesként vonzotta. Nyvrára nézett és szemében kihunyt a vörös fény, vér utáni szomjának jele:
-Menjünk. A mithian fontosabb ennél.- A lány bólintott és újra elindultak. Az ő sebességükkel hamar megérkeztek a hegyhez, megkerülték, és leugrottak a túloldalon tátongó meredek szurdokba. Egy ember itt a nyakát törné, de a könnyű léptű adaxok számára ez csak gyermeki játszadozás. Azért is jöttek ide, a senki földjére, mert ide még a legvakmerőbbek sem követték volna őket. Leértek a szurdok aljára, ahol erdők, rétek, folyók és tavak váltogatták egymást. Ennek a mesterséges világnak a közepén lévő kastélyba tartottak. Az adaxoknak nem volt házuk. Erdőkben, réteken és folyók partján éjszakáztak, és ha megunták, továbbálltak. Ebben az örök változásban csak a Vének Kastélya nem változott soha. A Kastély, a Vének lakhelye állandó volt. De oda nem léphetett be senki a Véneken kívül. Mire odaértek, a széles lépcsőkön az egyik Vén, Nathan várta őket. Az adaxok vezetői közül ő volt a legifjabb, és az egyetlen, aki a Kastélyon kívül is mutatkozott.
-Békességet!- köszöntötte őket a férfi.
-Bölcsességet, Nathan! Hármat hoztunk, de ölnünk kellett érte.
-És megérte az áldozatot?
-Meg. Valódiak.
-Lelkük megbocsájt nektek. Adjátok át, és menjetek.- Nyvra előhalászta a három nyakláncot és Nathannak adta.
-Hogy van az Oltalmazó?
-Nektek hála egyre teljesebb. Hamarosan újra köztünk lesz.
-Hála érte! Mi most megyünk. Bölcsességet, Nathan!
-Nagy erőt!- felelte a Vén, és amikor a másik kettő hallótávon kívülre ért, hozzátette:
-Egy angyal ez a lány. Egy valóságos angyal.- Azzal megfordult, és kezében az értékes zsákmánnyal bement a kastélyba.
Nyvra egyedül sétált az erdőben. Manetha elment Cheezyvel, aki egy személyben volt a húga és a kedvese is. Nyvra kedvelte Cheezyt. Kedves lány, és igazán szereti Manethát. Kiért az erdőből, és a tóparti dombon megpillantotta Karát. A férfi pont a telihold előtt állt, neki háttal és a vizet nézte. Máskor ezüstszínű haja most gyöngyház fénnyel ragyogott és a lány hallotta, hogy énekel. Csak állt ott és hallgatta. Végül Kara abbahagyta, és hátraszólt neki:
-Békességet, Nyv!
-Bölcsességet! Honnan tudtad, hogy én vagyok?
-Nem tudom. Csak megéreztem.- Nyvra nagy levegőt vett és odasétált hozzá
-Furcsa vagy.- Kara fölnevetett.
-Igen. Lehet.- majd hirtelen a lányra nézett ragyogó, ibolyaszínű szeme szinte megbabonázta Nyvrát.- Félsz tőlem, Nyvra?
-Nem.
-De igen.
-Nem.
-Hazudsz. Félsz tőlem?
-Igen.
-Miért?
-Mert furcsa vagy és titokzatos.
-Hm. Lehet. De ha félsz tőlem, miért jössz mindig utánam?
-Nem tudom.
-Ne hazudj! Miért?
-Mert furcsa vagy, és titokzatos.
-De azt mondtad, emiatt félsz tőlem.
-Igen. Félek. Mégis…
-Mégis mi?
-Nyvra! Nyvra!- kiáltotta Manetha feléjük rohanva. Ahogy meghallotta a férfi hangját, a lány akarat ereje rögtön visszatért, és tagjaiba is visszaköltözött az élet. Úgy érezte, mintha álomból ébredt volna. Valahol a tudata mélyén sejtette, hogy Kara nemcsak szinte, hanem valóban megbabonázta. De ezzel most nem ért rá foglalkozni. Bár csak abban a pillanatban nyerte vissza az öntudatát, ösztönei nem hagyták cserben. Azonnal tudta, érezte, hogy veszély van. Nagy veszély.
-Mi az? Mi történt?- kérdezte mégis.
-Gyere gyorsan, nagy baj van!- Felelte Manetha. „Baj” ez a szó áramként járta át Nyvra testét. Harcos mivolta felülkerekedett érzelmein és Karát elfeledve rohant a társa után.
-Mi történt?- kérdezte futtában Nyvra ismét
-Még én sem tudom pontosan, de Nathan szerint valaki követett minket.
-Kizárt. Nem éreztem a szagát.
-Én sem, de Nathan szerint akkor is követtek. És te is tudod, hogy a Véneknek nem mondhatunk ellent.
-Szóval ölnünk kell?
-Igen, valószínű. Már alig várom. Elszórakozhatnánk vele, csak hogy édesedjen a vére…
-Manetha!
-Nem tehetek róla! Kívánom a vért.
-Tudom, de azt tesszük majd, amit a Vének mondanak, hogy tegyünk.
-Túl merev vagy. Mi baj lehet egy kis játékból?
-Ha a Vének azt mondják, hogy gyors halála legyen, akkor gyorsan öljük meg. És vita lezárva.- Manetha nem vitázott tovább. Tudta, hogy a lánynak igaza van, de mégis sajnálta az elmaradt mulatságot. Ezután már némán futottak tovább. Amikor a kastélyhoz értek, köszönni akartak, de Nathan leintette őket.
-Ne pazaroljuk az időt. Fent van a szurdokszéli erdőben.
-Fent? Akkor miért törnénk magunkat? Úgyse tud lejönni.
-Ne vitázzatok! Megvan rá az okom, hogy miért küldelek oda!- kiáltott rájuk az öreg. Nyvra és Manetha egymásra néztek, majd fejet hajtottak.
-És még valami! Ne öljétek meg! Hozzátok le élve!
-Kívánságod szerint.- felelte Manetha és mindketten elindultak a szurdokfal felé. Szikláról sziklára ugrálva haladtak fölfelé a meredek sziklafalon, majd egy utolsó szökkenéssel felértek az erdőbe. Ahogy talajt ért a lábuk, orrukat megcsapta a szag. Egy ember szaga. Futni kezdtek a szag irányába. Halkan és gyorsan futottak, lábuk szinte nem is érintette az avart. Feltámadt a szél és most a hátuk mögül fújt. Tömény pézsma szagot hozott. Farkasok! Egy egész falka. De Manetha még sem a farkasok miatt torpant meg. Nem félt tőlük, a farkasok nem bántják az adaxokat, hisz a lelkük épp olyan, mint az övék. Lelkük sötétsége, vadsága és harcmodoruk állatiassága miatt sokan úgy tartják, az adaxok ereiben farkas vér is folyik.
Azért álltak meg, mert érezték a rohanó farkasokból áradó rémületet és a falka mögött száguldó tűz füstje szinte fojtogatta érzékeny orrukat.
-Te menj az emberért, ezt bízd rám!- jelentette ki Manetha és már el is tűnt a fák között. Nyvra agyán egy pillanatra átfutott a gondolat, hogy nem okos dolog szétválniuk, de már futott is tovább az ember felé és azzal bíztatta magát, hogy Manetha tudja, mit csinál.
Egyetlen hang nélkül ért oda. Az ember egy gyermek volt, egy kislány. Aranyszőke haja zilált volt, fehér bőrét sár és horzsolások csúfították, ruhája több helyen elszakadt. Nagy, világos zöld szemében félelem, fáradtság, és a hirtelen felbukkant lány iránti csodálat tükröződött. De Nyvra is legalább ugyanannyira meglepődött. Addig szánalmas, tehetetlen lényekként gondolt az emberekre, de ennek a gyermeknek sosem látott szépsége és ártatlansága még az ő rideg szívét is meglágyította és felébresztett benne egy számára idegen érzést, amit az emberek szánalomnak neveznek.
-Hogy hívnak?- kérdezte végül.
-Leia.- felelte suttogva a gyermek.
-Jól van, Leia, most velem kell jönnöd.
-Miért?
-Ne kérdezz, csak gyere!
-A szemed… a szemed olyan, mint az éjszaka.- Nyvra zavarba jött. Erre nem tudott mit válaszolni. Szívében újra felébredt a bizonyosság az emberek ostobaságát és élhetetlenségét illetően. Lám, most is ég az erdő és még testvéreik a farkasok is menekülnek, ez a lány pedig az ő szemével van elfoglalva. Számára, aki a legkülönfélébb veszélyek, és ellenségek között töltötte az életét, hihetetlen volt, hogy a halál közvetlen közelében nem ébredt fel a lányban az elemi ösztönök legmélyéről fakadó, sokszor életmentő veszélyérzet. Szabad, félvad életet élő agyában előretolakodott egy gondolat: a lánynak meg kellene halnia. Csak az erősek maradnak életben, és a lány túl gyenge volt. Megfordult a fejében, hogy el kéne mennie, sorsára hagynia a lányt. De aztán győzött benne a Vének iránti feltétlen engedelmesség, és az a furcsa új érzés. Karjába kapta a meglepett kislányt és elindult vele a szurdok felé.
-Csukd be a szemed, és csak akkor nyisd ki, ha szólok.- suttogta neki. Leia engedelmeskedett, becsukta a szemét és belefúrta az arcát Nyvra vállába. A lány meglepődött, de már nem állhatott meg. A füst és a félelem szaga már betöltötte az erdőt. A szeme sarkából egy árnyékot látott és a következő pillanatban Manetha már ott futott mellette.
-Ez az?- kérdezte
-Igen.
-Kicsi ez még. Mit akarhat tőle Nathan?
-Nem tudom. A farkasok?
-Biztonságban. Bármi lesz is, ők túlélik.
-Rendben. Akkor ideje nekünk is ezt tennünk.- Manetha bólintott és mindketten gyorsítottak a tempón. Már nem ügettek, rohantak. De a tűz és a halál ott száguldott a nyomukban, hol lemaradva, hol beérve őket. És ennek a veszélyes közelségnek a hatására lelkükből előtört a farkas. Már nem a kötelességtudat vezette lépteiket, hanem a mindent elsöprő elemi ösztönök és az élni akarás. Ez űzte, hajtotta őket el innen, ebből a lángoló pokolból és tompította el érzékeiket olya annyira, hogy még a nekik csapódó tüskebokrok okozta fájdalmat sem érezték meg. Versenyfutás volt ez, verseny, az életért. Mert bár az adaxok oly könnyen öltek, s a Vének egyetlen szavára rohantak volna a halálba, a tűztől még ők is féltek. És bár tudatosan próbálták legyőzni ezt a félelmet, okát azt a régi, elfeledhetetlen, vérgőzös éjszakát nem szüntethették meg. Mert a tűz- ez a még náluk is nagyobb gyilkos- volt a fegyver az emberek kezében oly sok évvel ezelőtt, mellel kis híján kiirtották a fajtájukat. Innen eredt az a mélységes, zsigeri rettegés, mellyel a világ ezen eleméhez viszonyultak. És talán ez volt az oka, hogy ha csak egy hajszállal is, de sikerült megelőzniük a mögöttük egyre terjedő, pusztító tüzet. A lángok úgy torpantak meg, mintha láthatatlan ütköztek volna a szakadék peremén, ahová egyetlen szívdobbanással korábban vetette le magát a két, életéért űzött vadként száguldó adax.
Nyvra szíve őrültmód kalapált, azt hitte, rögtön kiszakad a mellkasából. Életében egyetlenegyszer félt így, az Első Éjszakáján. De ez a félelem más volt, mihelyt elrugaszkodott a sziklafaltól és érezte, hogy a perzselő hőség elmarad mögüle, azonnal megnyugodott. Még szorosabban magához ölelte Leiát, becsukta a szemét és élvezte a szabadesést. Majd amikor úgy érezte, a süvöltő szél már kitisztította a fejét, Leiára való tekintettel szikláról-sziklára ugrálva jutott le a völgybe.
Már a Vének Kastélya előtt álltak, amikor kicsit lihegve végre letette a lány és odasúgta neki:
-Jól van, Leia. Most már biztonságban vagy, kinyithatod a szemed.- A kislány engedelmeskedett, és amikor szeme megszokta az itteni fényviszonyokat, csodálkozva nézett körbe. A kastély, ez az emberek világában sosemvolt éjszaka, a tágas, végeláthatatlan tér, és nem utolsó sorban az adaxok mind-mind újak voltak neki.
-Hol vagyok?- kérdezte megszeppenve.
-Biztonságban, leányom. Mostantól ez lesz az otthonod. –felelte Nathan, lejött a lépcsőn, és atyai mosollyal megsimogatta a gyermek szőke fejecskéjét. Leia már-már a sírás küszöbén állt, de Nathan érintésére megnyugodott.
-Közénk tartozol, kicsi Leia. Fontosabb vagy nekünk, mint hiszed. Most pedig menj el Nyvrával, ő majd vigyáz rád. Tanulj meg tőle mindent, amit csak tudsz, és tiszteld őt, mint a nővéredet.
-Jó.- és megfogta Nyvra felé nyújtott kezét, aki elvezette őt. Nyvra engedelmesen fejet hajtott, és elkönyvelte magában, hogy kapott egy húgot. Nem firtatta Nathan döntését, tudomásul vette, hogy a Vének szerint a lány fontos, tehát vigyáznia kell rá.
-Nővérem, hová megyünk?- szólalt meg váratlanul Leia.
-Keresünk egy szép helyet, ahol alhatunk.
-Most már tényleg itt vagyok otthon? És mikor mehetek vissza a mamihoz?- Nyvra nem mert a lányra nézni, tudta, hogy a világos zöld szemekben könnyek csillognak és valahogy félt ezektől a könnyektől. Nem akarta látni, mert tudta, hogy kegyetlenséggel és feltétlen engedelmességgel kell majd bemocskolnia a gyermek tiszta és ártatlan lelkét.
-Soha. Soha többé nem mehetsz vissza. Felejts el mindent, ami azelőtt volt! Már közénk tartozol.- tudta, hogy nem ezt kellett volna mondania. Tudta, hogy kegyetlen Leiával, de nem tehetett mást. A gyermekből harcos lesz. Épp olyan, mint Manetha és ő. A harcosok útja hosszú és fájdalmas, már holnap el kell kezdenie a kiképzést, és kegyetlennel kell lennie, ha el akarja érni a kitűzött célt. Márpedig Nyvra el akarta. A búcsú éjszakája volt ez, és ezt Leia is tudta. Ezen az éjszakán utoljára volt ember és utoljára sírhatott. Másnap, mikor felkelt a nap, már adaxként ébredt, készen arra, hogy megkezdje új életét egy olyan világban, ahol nem ismerték azt a szót: könyörület.
Múltak a hetek s a hónapok. Minden nap új szenvedést, új fájdalmat hozott Leiának, de ő többé nem sírt és becsülettel végrehajtott minden feladatot. Aztán négy év multával eljött a nap, mely változást hozott ebbe az örök monotonitásba. Leia addigra már vérbeli adaxá Gyors volt, erős, ravasz és kegyetlen, már ő maga is alig emlékezett az egykori ártatlan gyermekre, korábbi élete szinte teljesen feledésbe merült. Eltekintve néhány apróbb verekedésüktől Nyvrával, még soha nem emelt kezet senkire. Soha nem ontott vért, soha nem ölt. De aznap éjjel gyermeki ártatlansága utolsó morzsáját is elvesztette. Aznap kellett először ölnie, az volt az Első Éjszakája. Nathan már kora reggel megüzente Nyvrának a nagy hírt és a lány boldogan készítette fel húgocskáját élete talán legfontosabb éjszakájára. Ha ma jól szerepel, harcossá válhat. Három év múlva kap egy társat, kikerül a keze alól és elkezdheti önálló életét a Harcosok Klánjának teljes jogú tagjaként. Nyvra büszke volt, de kicsit féltette is a lányt. Amikor az ég nyugaton szürkülni kezdett, nehéz szívvel, de mosolyogva bocsátotta útjára a húgát.
-Minden érzékeddel a feladatra összpontosíts, álmodozni ráérsz akkor is, ha már végeztél. Ügyes légy nekem!- suttogta, mikor búcsúzóul megölelte.
-Ne félj, mindent megteszek! Büszke leszel rám, nővérem!
-Máris az vagyok. Na, menj már!- Leia engedelmeskedett, és Nyvra magára maradt a csobogó patakkal, ami most valahogy nem nyugtatta meg.
             Fél óra múlva megszólaltak a harsonák, hírül adva egész Szurdokvölgynek, hogy a fiatalok elindultak, hogy végre hajtsák titkod küldetésüket életük Első Éjszakáján.

XXXX

Leia nagyon ideges volt, amíg a Kastély felé rohant sokan csatlakoztak hozzá. Fiatalok, sokkal jóban volt. Mind nevettek, és viccelődve találgatták, mi lesz a feladatuk. Leia nem. Valahol bent érezte, hogy ő más, mint akik itt születtek. Ők oly könnyedén vették ezt az éjszakát, Leia viszont félt. Nagyon félt. És valahogy irtózott az öléstől. Emlékeiben felbukkant egy szőke haj, maszatos arcú, tépett ruhájú kislány. Már nem tudta, ki ez a gyermek, de csak még jobban elbizonytalanodott tőle. Aztán hirtelen felidéződött benne Nyvra, olyan élesen, mintha nővére ott állna előtte. Megígérte neki, hogy nem vall kudarcot. Ez a gondolat megacélozta az akaratát. Igen, erre kell koncentrálnia. Megfelelni Nyvrának. Hiszen a nővére számít rá. Ki kell állnia a próbát. Nyvráért.
-Igen.- suttogta és gyorsított a tempón, hogy beérje a társait.

XXX

Nyvra nyugtalanul járkált a patak partján. Hirtelen megzörrent az avar és Manetha lépett ki a fák közül. A férfi arca a szokásosnál is sápadtabb volt, már-már szürke.
-Cheezy is?- kérdezte Nyvra. A másik csak bólintott.
-Már olyan rég oda vannak! Vajon mi lehet velük?- Nyvra csak állt és nézett rá, aztán odament és átkarolta a férfi vállát.
-Ne izgulj! Emlékszel, mi is odavoltunk egész éjszaka!- Manetha arcán mosoly suhant át.
-Igen, emlékszem. És arra is, hogy hasra estél a nagy rohanásban.
-Mert kigáncsoltál, azért.- felelte a lány.
-Akár úgy volt, akár nem, nagyot csattant.- szólt közbe egy mély, fátyolos hang valahonnan mögülük. Nyvra és Manetha úgy fordult meg, mint akikbe villám csapott. Egy ezüsthajú, ibolyaszín szemű férfi állt mögöttük.
-Kara!- kiáltott fel Nyvra megkönnyebbülve.
-Muszáj neked folyton ijesztgetni?- dohogta Manetha. Kara felvonta a szemöldökét, de egyébként figyelmen kívül hagyta Manetha közbe szólását.
-Nathan küldött. – mondta- Már úton, vannak.- Manetha szeme felcsillant, Nyvra szíve pedig akkorát dobbant, hogy még Kara is hallotta.
-És? Sikerült nekik?- kérdezte a lány
-Azt nem tudom.- felelte a férfi és a következő pillanatban már nem volt ott.
-Visszamegyek az erdőbe. Cheezy ott fog keresni.- mondta Manetha és ő is eltűnt.
Pár pillanat múlva a fák közül előbukkant Leia. Keze piszkos volt, ruhája kócos, ruhája több helyen elszakadt. Szája sarkából vékony vérpatak csordogált, szeme alatt monokli sötétlett. Szaporán lihegett és egész testében remegett.
-Nővérem, sikerült.- suttogta és ájultan zuhant a földre. Nyvra odarohant hozzá és a holdfény felé fordította az arcát. Leia borzasztó állapotban volt, de mosolygott és bal kezében egy aranymedált szorongatott. Nyvra megkönnyebbülve mosolyodott el.
-Igen. Tényleg megcsináltad. Büszke vagyok rád, Leia.- suttogta és magához ölelte az ájult lányt.

XXX

 Leia nem pihenhetett sokáig. Következő nap Nyvra kíméletlenül felkeltette a még mindig eszméletlen lányt. Menniük kellett Nathanhoz. Leia sebei még nem gyógyultak be teljesen, borzasztóan fáradt volt. És szédelgett egy kicsit, de nem ellenkezett. Amikor megérkeztek a Kastély előtt tolongó tömegben Nyvra Karát kezdte keresni a szemével. Az ezüsthajú férfi viszont nem volt ott.
-Miért is lenne, hiszen neki se húga, se öccse.- gondolta Nyvra. Így Leiával Manethához és Cheezyhez csapódtak. A két fiatal azonnal megtalálta a közös hangot, és úgy tűnt, egyformán idegesek és megviseltek mindketten. Végül elcsendesedett a tömeg morajlása, egy pisszenést sem lehetett hallani. Minden szem a hatalmas tölgyfa kapu felé fordult. Kürtök harsantak, a hatalmas kapuszárnyak maguktól kinyíltak és megjelent Nathan. A férfi fehér ruhája és még fehérebb szakálla szinte vakított. Ezüst pánttal leszorított ősz hajába belekapott a szél. Arannyal futatott, faragványokkal díszített botja nagyot koppant a lépcső márvány borításán. A fiatalok torkukban dobogó szívvel és remegő lábakkal sétáltak fel hozzá a széles lépcsősoron. Felálltak mögé egy sorban, arccal a tömegnek. Nathan egyesével, névszerint szólította őket magához. Akit hívott annak át kellett adnia a medált, amit Nathan a mellette három lábon álló aranyüstbe dobott. Ha a medál valódi volt az üstből égkék, ha hamis méregzöld lángok csaptak ki. A kékláng felcsapásával egy időben egy éteri hang közölte az illető eljövendő társának a nevét. Ezúttal szerencsére senki medálja sem bizonyult hamisnak, ráadásul Cheezy és Leia is összekerültek. A két lány hitetlenkedve és diadalittasan sétált vissza Nyvrához és Manethához. Cheezy szóhoz sem jutott, mert Manetha örömében szájon csókolta a lányt. Leiát nem fenyegette ez a veszély, de ő is csak annyit bírt kinyögni:
-Sikerült.- és a boldogságtól megrészegülve borult Nyvra vállára.

XXX

Az ünnepség éjszakába nyúlóan tartott. A máglyák tüze felcsapott, a lángok az eget látszottak nyaldosni. A boldogság és az öröm éjszakája volt ez, mikor a dobok egy ritmusra lüktettek a szívükkel. Mindenki ott volt. Ebből a mulatságból senki sem akart kimaradni.
Nyvra felnézett és pillantása találkozott Karáéval. A férfi rezzenéstelen arccal, mereven bámult rá, majd fejével alig jobbra, az erdő felé intett. Nyvra bólintott. A máglya lángja fellobbant, füstje eltakarta Karát.
-Nővérem, olyan hallgatag vagy. Valami baj van?
-Mi? Ja, semmi… kicsit kiszellőztetem a fejem.- felelte Nyvra, felállt és elindult az erdőbe Kara után. Egyre jobban eltávolodott az ünneplőktől, mígnem az egyik tisztáson meglátta a férfit. Kara háttal állt neki és a holdat nézte. Ezüst haja gyöngyházfényben játszott. Nyvra közelebb lépett hozzá, Kara megfordult és mereven szemlélte a lány arcát. Nyvra szíve a torkában dobogott, gyomra görcsbe rándult és úgy érezte menten elájul.
-Miért hívtál?- kérdezte végül remegő hangon.
-Válaszokat keresek.- felelte Kara és közelebb lépett a lányhoz.
-Válaszokat? Mire?- kérdezte Nyvra és hátra lépett. De a férfi nem engedte. Elkapta a lány karját és magához rántotta.
-Na, mit csinálsz?!- kérdezte Nyvra
-Tudni akarom, mi ez az egész.- csattant fel Kara- Miért nem tudok rajtad kívül másra gondolni? Miért gyengülök el, ha csak rád nézek? Miért okoz örömöt minden perc, amikor csak láthatlak? Miért akarok mindig a közeledben lenni? Miért?- miközben beszélt közelebb és közelebb hajolt a lányhoz. Ibolyaszínű szemeiben valami különös kifejezés tükröződött. Nyvra agyában felsejlett a gondolat, hogy rab lett. Rabja annak a csillogó szempárnak, a derekára fonodó erős karoknak, az őrültmód kalapáló szívnek, Karának. Már akkor sem tudott volna elmenekülni, ha akar. Karjai lassan a férfi nyaka köré fonódtak, és csak bámulta a szemeket, melyekben szinte a lelkét vesztette el. És mégsem bánta. Nem akart szabadulni, nem akart menekülni. Azt kívánta, bárcsak örökké tartana ez a pillanat.
-Egyszerűen nem tudom.- suttogta Kara lemondóan. Nyvra úgy érezte magát, mint aki álomból ébredt. Megszédült, újra látott és hallott maga körül mindent. Gyomrában feloldódott a görcs és szíve is visszasüllyedt a helyére. A hirtelen érzelmi hullám elmúlt, mintha csak álmodta volna az elmúlt perceket. Ott álltak Karával, egymással szemben, veszélyes közelségben, de egyikük sem ért a másikhoz. Nyvra sóhajtott. Kara ismét csak játszott vele. Megbabonázta, ő pedig bohócot csinált magából.
-Visszamegyek a többiekhez. – mondta és hátat fordított a másiknak.
-Nyvra?
-Igen?
-Az előbb… nem hazudtam.- Nyvra olya gyorsan fordult meg, ahogy csak bírt. De még így is túl lassúnak bizonyult. Kara már nem volt ott.

XXX

Leia a földre roskadt. Fél kézzel letörölte arcáról az izzadtságot, és kiköpte a szájába gyűlt vért.
-Lassú. Túl lassú vagy.- mondta Nyvra és a földbe szúrta a lándzsáját. – Hányszor mondjam még neked, hogy a jó harcos legfőbb fegyverei a gyorsaság és a kegyetlenség.
-Igen, tudom. De én sosem leszek olyan jó, mint te. Én nem vagyok igazi adax– Nyvra meglepetten nézett rá.
-Hogy érted ezt?
-Én nem itt születtem. Már nem tudom, hol, de nem itt. Nem Szurdokvölgyben. Nem vagyok igazi adax. – Nyvra felnevetett.
-Ugyan már, Leia! A képességeid tesznek téged adaxá. Az, aki vagy. Nem pedig az, hogy hol születtél. Nagyon keveseknek adatik csak meg, hogy itt lássák meg először a nap fényét. És belőlük általában mágus, vagy pap lesz. Mi harcosok szinte kivétel nélkül valahonnan odakintről származunk.
-Még te is?
-Igen, Leia még én is.
-De hát te az egyik legjobb harcos vagy!- Nyvra mosolyogva bólintott.
-Meglehet. De ez azért van így, mert sosem törtem magam ilyen butaságokon. Inkább légy büszke rá, hogy annakidején érdemesnek találtattál az itteni életre!- Leia elmosolyodott.
-Igazad van. Kérdezhetek valamit?
-Máris kérdeztél, de azért mondd!
-Nem tudod véletlenül, hol született Reosir?- Nyvra megdermedt. Reosir Kara társa volt. És az ünnepség óta Nyvrát valósággal megbénította minden, ami kapcsolatban állt a férfival. Még mindig nem tudta eldönteni, mit gondoljon róla. Kara ismét játszott vele, de olyan furcsákat mondott. És azt mondta, nem hazudott. De lehet, hogy épp akkor hazudott. Vagy talán…
-Amennyire tudom, ő is odakintről való. De miért nem kérdezed meg tőle?- Leia elkapta a fejét, lesütötte a szemét és elpirult.
-Nem merem. –felelte suttogva. Nyvra csak nézte őt, és megmagyarázhatatlan módon megértette a lány érzéseit. Nem tudta volna megnevezni ezeket az érzéseket, de ismerte őket. Nem tudta, mi ez, de azt igen, hogy ő is úgy érez Kara iránt, mint Leia Reosir iránt.
-Tudod mit? Menj és kérdezd meg Meit. Ő volt Reosir nővére, ő csak jobban tudja.– Leia szeme rögtön felcsillant.
-Szabad? Úgy értem… nem bánod?
-Dehogy. Amíg nem tudod meg, úgysem tudsz figyelni.

XXX

Aznap éjjel Nyvra szokatlanul feszült volt. Leia még nem jött vissza Meitől. Mégsem emiatt volt ideges. Hirtelen felkapta a fejét. Adrenalin szagot érzett. Nem bírt magával. Újra átjárta az a gyerekes izgalom, amit a küldetések előtt érzett. Felpattant és futni kezdett a Vének Kastélya felé. Hajba belekapott a szél és hullócsillag kísérte lépteit. Nyvra felnézett rá. Szívből jövően felnevetett. Úgy érezte magát, mint a ketrecből szabadult sólyom.

XXX

Kicsit lihegve állt meg a Kastély előtt. Az elmúlt négy évben alaposan kijött a formájából. Manethára nézett. A férfi szemében ugyanez a gondolat tükröződött. Manetha elvigyorodott:
-Mi van, kifulladtál?
-Francokat, csak szellőztetem a tüdőmet. – Magasan a fejük fölött aranyozott fabot koppant a márványon. Felnéztek. A legfelső lépcsőn Nathan állt. Gyorsan letérdeltek, és fejet hajtottak:
-Békességet, Nathan.
-Bölcsességet. Álljatok fel, fontos dolgot akarok mondani. – Manetha és Nyvra engedelmeskedett.
-Húgaitok immár felnőttek. Elboldogulnak egyedül, itt az ideje visszatérnetek korábbi feladataitokhoz. Az Oltalmazó még mindig nem teljes, szükségünk van rátok. – a mási kettő engedelmesen fejet hajtott.
-Csak mondd, mit kell tennünk és megtesszük. Az Oltalmazónál semmi sem fontosabb.– mondta Nyvra. Manetha csak bólintott, hogy egyetért. Nathan szíve legmélyéig elérzékenyült, de nem mutatta ki:
-Helyes. Ez a jó hozzáállás, pont ezt vártam tőletek.
-Mondd, mit kell tennünk.
-Menjetek fel ODA. Négy vagy öt mithianról van tudomásunk, közel vannak egymáshoz. Valószínűleg nem lesz könnyű, de remélem, bízhatok bennetek.
-Bízhatsz, Nathan. Mindent megteszünk, hogy ne okozzunk csalódást. – Manetha ismét bólintott:
-Így van. És egyébként is, mi vagyunk a legjobbak, nem? Na gyere, Nyv, most kifullasztlak.- mondta és futni kezdett.
-Csak szeretnéd. Bölcsességet, Nathan.- kiáltotta Nyvra és eliramodott a társa után. Nathan csak nézett utánuk. Ráncos arcán egy könnycsepp gördült végig. A meghatottság könnycseppje.
-Angyalok ezek ketten. Valóságos angyalok, én mindig mondom.

XXX

Amikor felértek a városba, egy pillanatra megálltak, hogy felmérjék a terepet. Szerencsére nem sok minden változott. Gyakorlatilag minden ugyanolyan volt, mint négy évvel ezelőtt. Nyvra csak állt, várta azt az ismerős húzó érzést, ami jelezte számára a mithian közelségét. Manetha még a szaglását is segítségül hívta. Felemelte a fejét és farkasmód szimatolta a levegőt. Végül csalódottan megrázta a fejét és Nyvrára nézett. A lány még kivárt néhány pillanatig, aztán bal felé bökött:
-Arra lesz.- mondta. Manetha fintorgott, de nem szólt egy szót sem. Elindultak bal felé. Pár pillanat alatt egy zsúfolt panel negyedbe jutottak.
-Most te jössz.- mondta Nyvra.
-Csak bízd rám.- felelte Manetha. Szemei kitágultak, pupilláját elnyelte a vérszínűre változó írisz. Mozgása fenyegetővé, párducszerűvé vált. Teljes mértékben előtört belőle a ragadozó. Idegölő lassúsággal fordította körbe a fejét. Infralátásával minden egyes lakás minden egyes helyiségét végigpásztázta. De nem ez volt az egyetlen módszere. Szinte természetfeletti módon éles hallását és szaglását is latba vetette. Végül megtalálta. Mint egy kopó, vagy egy vadászó farkas, úgy indult meg a „prédája” felé. Az egyik háznál megállt. A vérmámor elmúlt. Mozgásából eltűnt az állatias fenyegetés, pupillája normál méretűvé nőtt, szeme újra dióbarnán csillogott.
-Fent a harmadikon. A kék redőnyös.- mondta. Nyvra bólintott, majd az ajtóhoz lépett.
-Zárva. –közölte.- Nem értem, mit strapálják magukat. Tényleg azt hiszik, hogy egy ilyen kis semmi zár megállíthat minket?
-Passzolok.- felelte Manetha és hanyagul az ajtófélfának dőlt.- De a kezed járjon, ne szád. Nem akarok életem végéig itt rostokolni.
-Ne kezd már megint!- torkollta le Nyvra. A következő pillanatban kattant a zár és a lány belökte az ajtót. Hármasával szedték a fokokat, úgy jutottak fel a harmadikra, ahol a lány megismételte az előbbi mutatványt. Az egyik szobából fény szűrődött ki. Nyvráék beóvakodtak a lakásba, és arra vették az irányt. A szobában egy magas, szikár férfi ült a kanapén. Épp egy nagy halom ékszer között turkált. Egyenként vett szemügyre minden darabot. Lábánál hanyagul a földre hajított sí maszk. A férfi kezében éppen egy apró, égszínű, mozaikdarabnak látszó valami volt, vékony ezüstláncra fűzve. A tolvaj szemmel láthatóan a kis ékszer értékét próbálta megtippelni.
-Ahogy elnézem, jó helyen járunk.- mondta Nyvra rideg, színtelen hangon. A férfi felkapta a fejét. Nyvra meglepődött. Nem egy tapasztalt vén rókával nézett farkasszemet, mint ahogy azt a zsákmány mérete alapján gondolta volna. A tolvaj csak egy húsz év körüli, tejfeles szájú suhanc volt.
-Ki van ott, mit akarsz? – kérdezte remegő hangon, és erőltette a szemét, hogy megpillantsa a beszélőt. Ez persze nem sikerült neki. Nyvra és Manetha tökéletesen beleolvadtak a folyosó sötétjébe. Manetha megmoccant.
-Ne! Ezzel elboldogulok én is. – intette le Nyvra és előlépett a sötétből.
-Ki vagy te?
-Ó, csak egy lány, aki rajong az ilyen szépségekért.- felelte és közben beletúrt a kupacba, ellenőrizve, hogy nincs-e benne több mithian. A srác képén bamba vigyor terült szét.
-Te sem szégyenkezhetsz. Ha neked adom az egyiket, mit adsz cserébe?
-Mit kérsz?- A tolvaj félreérthetetlenül végigmérte. Nyvra alig tudott elfojtani egy gúnyos vigyort. Na persze, vajon mi mást kérne? Gondolhatta volna. Hamiskásan elmosolyodott.
-Rendben. De akkor azt kérem.- mondta a mithianra mutatva.
-Azt már nem!- felelte a férfi és féltékenyen a háta mögé rejtette a kis ékszert. – Lopj magadnak!
-Rendben. –mondta Nyvra és szemmel követhetetlen sebességgel szíven szúrta a tolvajt. A férfi a sebhez kapott, rándult párat, majd holtan zuhant el.
-Tolvajtól lopni nem bűn. Halottól pedig még kevésbé. Ugye egyetértesz?- kérdezte és elvette a hullától az értékes „ékszert”. Háta mögött gonosz kacaj harsant.
-Gratulálok. Igazán szép kis előadás volt.- mondta Manetha és elismerően tapsolt is hozzá. Nyvra játékosan meghajolt.
-Ha te mondod, elhiszem. De az biztos, hogy megérte. – Manetha felnevetett.
-Akkor gyerünk tovább.
-Gyerünk.- bólintott

XXX

A következő kettőre egy ékszerbolt lerácsozott kirakatában bukkantak rá. Míg Nyvra a zárral bajlódott, Manetha kezelésbe vette a biztonsági rendszert. Nem volt bonyolult. Számára legalábbis nem. Két kamera meg pár riasztó, semmi több. Pillanatok alatt megtalálta a megfelelő vezetéket és zárlatot csinált a rendszerben. Egy szívdobbanással később kattant a zár és a rács engedelmesen felgördült. Nyvra elővette ugyanazt a tőrt, amivel a tolvajt megölte. Izzadt tenyerét az üveglapra szorította és a tőrrel kört karcolt köré, majd egyszerűen kiemelte az üvegdarabot. Manethára nézett.
-Biztonságos, az előbb kapcsoltam ki.- mondta a férfi. Nyvra bólintott, benyúlt a lyukon és kiemelte a mithiant.

XXX

A parkban sétáltak.
-Itt kell lennie.- suttogta Nyvra.
-Meg is van.- felelte Manetha. Nem messze tőlük egy lány ült az egyik padon. A nyakában pedig egy mithian függött!
-Hagyd csak, ezt majd megoldom én.- mondta Manetha árnyalatnyi csipkelődéssel a hangjában. Hangtalan árnyékként suhant oda. A lány csak akkor vette észre, amikor megszólította:
-Bocsáss meg, szabad?- a lány ránézett. Arca könnyektől volt nedves, szeme vörös volt.
-Nem táncolok.- mondta.
-De hát te sírtál!- Manetha leült mellé és vigasztalóan átkarolta a vállát- Mi a baj?
-Nem is ismerlek!
-Az igaz. De attól még elmondhatod, nem? Nem bírom nézni, ha egy ilyen szép lány szomorú.
-Úgysem segíthetsz…
-Nem tudhatod. Na, mondd el, mi baj?
-Minden. Minden összeesküdött ellenem. Jobb lenne, ha meghalnék.- Manetha szeme ismét vörösbe váltott.
-Ezen éppenséggel tudok segíteni.- mondta. A lány meglepetten ránézett. Vesztére. Tekintete és elméje is rabul esett a férfi hipnotikus vörös szemének. Manetha könnyedén behatolt a lány tudatába, aki ájultan zuhant a karjába. A férfi kivárt pár pillanatig, majd kihunyt a vérszínű tűz. Gyengéden a padra fektette a lányt és lecsatolta a nyakából a mithiant.
-Mire felébredsz minden jobb lesz.- suttogta és visszasétált Nyvrához.
-Ez meg mi volt? –sziszegte a lány- Mi ütött beléd, Manetha?
-Mi ütött volna?
-Nem tudom, de a helyedben elmennék a papokhoz. Mithiánért jöttünk, nem bájcsevegni. Ráadásul te segítettél egy ilyennek!- az utolsó szó után Nyvra megvetően kiköpött.
-Jól van, na! Kicsit elragadtattam magam, semmi több. Ezért még nem kell leharapni a fejem!
-Csak aztán elő ne forduljon többször- figyelmeztette a lány nyugodtabb hangon, és futni kezdtek vissza Szurdokvölgybe.

XXX

Nathan majdnem sírt örömében, amikor átadták neki a négy mithian darabot. Katasztrofális lehetett a helyzet, ha még ő sem tudta türtőztetni magát. Végül is elküldte őket pihenni. Manetha gondolkozás nélkül visszament Cheezyhez, hiszen ha a testvéri kötelék már nem is, az iránta érzett szerelme még mindig a lányhoz kötötte. Nyvra habozott pár pillanatig, majd úgy döntött, nem megy vissza. Végül is Leia már nem húga többé, itt az ideje, hogy mindketten éljék a saját életüket. Lesétált a folyópartra és nézte a tükörképét a mozdulatlan vízben. Hirtelen enyhe szélroham söpört végig a parton. Nyvra megborzongott. Újra a víztükörre pillantott. Elültek a hullámok, és a sajátja mellett egy ezüsthajú, ibolyaszín szemű férfi arcát látta. Meglepetten- és talán kicsit ijedten is- hőkölt hátra. Egészen addig, amíg háta valami keménynek nem ütődött. Nem értette a dolgot. Az erdő szélének még messzebb kellett volna lennie. Meg akart fordulni, de nem tudott. Egyáltalán nem tudott mozogni. Két izmos kar fonódott a derekára.-
Megijesztettelek? – kérdezte egy mély, fátyolos hang.
-Mit akarsz?- Nyvra meglepődött. Mozogni nem tudott, de beszélni igen.
-Ugyanazt. Még mindig keresem a válaszokat. Csak most kicsit más módszerrel.
-Más módszerrel?
-Igen. Úgy döntötten másik végéről nézem a dolgokat. Megteszem, amit megtenni vágyom. Közben talán rájövök az okokra is.
-Már megint játszol velem?- kérdezte Nyvra dühösnek szánt hangon.
-Játszani?- Kara gonosz kis kacajt hallatott- Nem. Ezúttal nem. – Egész magához szorította a lányt. Nyvra elgyengült. Ha Kara nem tartja meg, elesett volna.
-De hát mit akarsz?- kérdezte. Kara végigsimított a karján. Nyvra megborzongott az érintéstől. A férfinak egy szót sem kellett szólnia, ez a mozdulat megadta a választ. Kara Nyvra ruhájának kapcsival és csatjaival bajlódott. A lány nem ellenkezett. Nem is akart.
-Miért hagyod? Miért nem ellenkezel?- kérdezte közben Kara.
-És te miért teszed?
-Mondtam már, csak meg akarom tenni. Épp azért csinálom, hogy rájöjjek, miért.
-Talán én is meg akarom tenni.- Ez volt az, amikor az utolsó kapocs is engedett és a fekete ruha engedelmesen lecsusszant a lány válláról. És itt, mintha ollóval vágták volna el, Nyvra emlékei megszakadtak, és ő fejjel előre belezuhant a végtelen, fekete semmibe.

XXX

Amikor Nyvra felébredt az első dolog, amit meglátott, az ég volt. A hold már eltűnt, a csillagok egész sápadtan ragyogtak, de még mindig éjszaka volt. Sóhajtott egyet és fölült. Végignézett magán, aztán rövid habozás után ledobta a ruháját, és ahogy volt, meztelenül belesétált a folyóba. A jéghideg víz egy pillanat alatt magához térítette, de a lelkében uralkodó káoszt nem sikerült megszüntetnie. Egy pillanatig sem volt kérdéses számára, hogy mi történt, amíg nem volt magánál, csak az okot nem értette. Hiszen megmondta Karának, hogy ő is így akarja, akkor meg miért tette ezt vele? Egyszerűen nem tudott rájönni. Úgy érezte magát, mint akit becsaptak. Ez a mostani sokkal jobban fájt neki, mint Kara korábbi játékai. Talán azért, mert a férfi ezúttal azt ígérte, nem teszi. Vagy, mert most végre történt valami, de azt sem tudja biztosan, hogy mi. Nyvra sóhajtott és a víz alá nyomta a fejét. Úszott pár tempót, majd ismét kiment a partra. Épp bekapcsolta az utolsó csatot, amikor zajt hallott a háta mögül. Megfordult és Leiát látta.
-Nővérem… nem jöttél vissza. Valami baj van?
-Igen… vagyis…-Nyvra legyintett, majd egy fejmozdulattal kirázta nedves tincseit arcából.
-Gyere, ülj ide mellém!- mondta és megvárta, míg Leia engedelmeskedik, csak aztán folytatta. – Leia, kiálltad a próbát, felnőttél. Mindenre megtanítottalak, amit én tudok, most már elboldogulsz egyedül is.
-Nővérem, ezzel most azt akarod mondani…-Nyvra bólintott.
-Igen, most elvállnak útjaink. Megmaradunk jó barátoknak, de nem vagy a húgom többé. És már soha nem leszel az. Itt a vége, Leia. Innentől kezdve szólíts a nevemen.
-Akkor már nem is jössz vissza, igaz?- kérdezte a lány reménykedve. Nyvra megrázta a fejét.
-Soha többé?
-Soha többé.

XXX

Az élet visszazökkent a rendes kerékvágásba, mintha mi sem történt volna. Nyvra és Manetha továbbkeresték a mithiánokat OTT. És olyan sikeresen, hogy nemsokára újra ők lettek a legjobbak. Manetha továbbra is együtt volt Cheezyvel, cinizmusa egy percre sem lankadt, és valamiért továbbra is fújt Karára. Nem így Nyvra. Azóta a folyóparti éjszaka óta nem látta Karát, de- számára megmagyarázhatatlan okból- állandóan vágyott rá, hogy újra találkozhasson vele. Ugyanakkor mardosta is a bűntudat, amiért olyan gorombán elutasította Leiát. Szegény lány, nem ő tehetett róla, Nyvra mégis egész dühét és csalódottságát rázúdította. Szíve mélyéig megértette, amiért azóta nem is kereste, mégis bántotta, hogy úgy váltak el. De persze csak egy ideig. Manethával szinte mindig OTT voltak, annyira lekötötte a munkája, hogy nem maradt ideje ezen gyötörni magát. Volt, hogy több napig, vagy akár hetekig is odavoltak, hogy minél több mithiannal térhessenek vissza. Nyvra szinte már csak ennek élt. Pont úgy, mint azelőtt. Minden újra „normális” volt.

XXX

A bosszú lassan ölő méreg. Befészkeli magát a lélekbe, és belülről emészti fel. Valósággal megőrjít. És a szerelem, ez az édes méreg, még a legjózanabb elmét is képessé teszi, hogy befogadja a bosszú őrületét.
Hónapokkal azután, hogy Nyvra végső búcsút vett húgától, Manethával ismét mithiánokat kerestek. Az éjszaka meghitt volt és nyugodt, szinte idilli. Épp nevetgélve bandukoltak végig az egyik utcán, örülve az eddig megszerzett öt mithiánnak, amikor hirtelen kiverte őket a hideg veríték. Úgy álltak meg, mint aki kőfalba ütközött. Úgy érezték, menten elájulnak, és lelkük kiszakad a testükből. Azonnal tudták: valami borzalmas dolog történt.
-Az Oltalmazó!- sikoltott fel Nyvra szinte önkívületben. És, mint a megriasztott párducok, rohanni kezdtek vissza, Szurdokvölgybe. Nem néztek senkit és semmit. Ha találkoztak valakivel már nem, ügyeltek rá, hogy kikerüljék, és árnyékként suhanjanak el mellette. Egyszerűen nekimentek, fellökték és futottak tovább, ügyet sem vetve a szerencsétlenre, aki támadóját keresve csak az üres utcát látta. A hegynél már Kara várt rájuk.
-Siessetek!- sürgette őket a férfi és ismeretségük óta először riadtnak látszott. – Szurdokvölgy lángokban áll!- A másik kettő csak futott tovább, nem álltak meg. Kara hozzájuk csapódott.
-Hogy-hogy egyedül?- kérdezte Manetha
-Sehol sem találom Reosirt.- felelte amaz.- De az Oltalmazó most sokkal fontosabb. – Időközben elérték a szurdok peremét és leugrottak. Nyvra elborzadt. Kara nem túlzott. Szurdokvölgy valóban lángokban állt. Az erdők égtek, a folyók és a tavak vize vérré vált, az égen villámok cikáztak, melyek az éjszakánál is sötétebbek voltak, mégis fényük szinte megvakította őket. Füst, félelem és halál szaga terjengett és a levegőt betöltötték az állatok és adaxok kétségbeesett jajkiáltásai és halálsikolyai. Teljes volt a káosz. Szurdokvölgy adaxemlékezet óta egyszer látott csak ekkora pusztítást. Azon a borzalmas éjszakán, mikor az Oltalmazót elpusztították. Nyvra elméje tiltakozott a gondolat ellen, szíve mélyén mégis tudta, hogy ez az igazság. A történelem megismétli önmagát és az oltalmazó újra elpusztul, hacsak nem lépnek közbe.
-Gyorsan a Kastélyhoz!- kiáltotta a másik kettőnek. Kételkedett benne, hogy azok akár a hangját hallották volna az Apokalipszis zajától. Valószínűbb, hogy az ő fejükben is ugyanaz a gondolat járt. Mindenesetre mindhárman a Vének Kastélya felé vették az irányt. Mikor odaértek, borzalmas látvány tárult a szemük elé. Nathan a megrongált lépcső aljában hevert. Aranyozott botja két darabra törve feküdt mellette. Hószín ruháját vörösre festette, haját csimbókokba ragasztotta saját vére. Az öreg haldoklott.
-Nathan! Az égre, Nathan, mi történt itt?- Nyvra térdre esett az öreg mellett és életében talán most először könnyek gyűltek a szemébe a félelemtől. Mert félt. Félt, hogy elveszti Nathant, akinek oly sokat köszönhetett, aki apja helyett apja volt. A Vén nehezen lélegzett, zihált, de mégis kinyitotta a szemét és ránézett.
-Most ne velem foglalkozz.- suttogta- Nyvra, Kara menjetek be, állítsátok meg.
-Kicsodát, Nathan?
-Én is megyek!
-Nem, Manetha. Te nem. Csak ők ketten mehetnek.
-Miért pont mi?- kérdezte Kara ridegen.
-Mert nektek még rá kell jönnötök valami nagyon fontosra.- Nyvra és Kara összenéztek.
-Menjünk.- mondta végül a férfi. Nyvra bólintott és elindultak fölfelé az össze-vissza töredezett lépcsőn. A hatalmas tölgyfa kapu egyik szárnya féloldalasan lógott, már csak az egyik zsanérja tartotta. A másik vízszintesen félbetört. Nem volt idejük foglalkozni sem ezzel, sem a vérrel borított márványpadlóval- és falakkal. Rohantak végig a folyosókon. Noha sosem jártak még a Kastélyban, mégis pontosan tudták, merre kell menniük. Nagy erőfeszítésükbe került, hogy ne forduljanak meg és ne rohanjanak el fejvesztve, hiszen pont oda tartottak, ahonnan a Szurdokvölgyet pusztító káosz kiáradt. Végül egy hatalmas terembe jutottak, melynek közepén egy négy-öt adaxnyi magas emberi fej állt. Legalábbis egy emberi fej töredéke. A szobor ugyanis nem volt teljes. Körülbelül az orráig volt csak meg. Az alapszíne kék volt és az ezt átszövő ezüstszínű „érhálózat” szinte élővé tette. Előtte egy aranyszőke hajú lány és egy fonott lila hajú fiú állt. A legkülönbözőbb varázslatok varázslatokat és ütéseket záporoztatva rá megpróbálták szétverni a szobrot.
-Leia! Reosir! Mit műveltek ti?- kiáltott rájuk Nyvra riadtan-értetlenül. A lány abbahagyta a szobor ütlegelését és feléjük fordult.
-Hogy mit csinálunk? Megszabadítjuk a világot egy szörnyetegtől, aminek soha nem lett volna szabad léteznie.
-Mi? Miket beszélsz?
-Túl sok vér hullott már egy nem létező istenség nevében. Elegünk van a szolgaságból. Ha elpusztítjuk ezt a szobrot, véget ér a vérontás.- felelt a lány helyett Reosir.
-Te megőrültél.- sziszegte Kara.
-Ellenkezőleg. Megvilágosodtam. – felelte gúnyosan vigyorogva amaz.- Először elpusztítjuk ezt az ostoba szobrot, aztán ezt az átokverte völgyet a véres kezű lakóival együtt…
-És aztán?
-Aztán elmegyünk innen Leiával. Új életet kezdünk és csak a szerelmünknek élünk. Magunk mögött hagyjuk ezt az átkozott poklot.- mondta Reosir és magához ölelte Leiát.
-Nem kell ellenségeknek lennünk.- mondta a lány bájosan mosolyogva, Nyvrához intézve a szavait.- Mi mind ugyanazt akarjuk, egy oldalon állunk. Álljatok mellénk és ti is boldogok lehettek. Leromboljuk a gonoszság fellegvárát, és egy új világot hozunk létre a helyén.- Nyvra csak nézett rá, előbb értetlenül, aztán azzal a szerető testvéri tekintettel, amivel csak Leiára volt képes nézni. A fegyver kicsúszott kezéből és csengve hullott a márványpadlóra.
-Nyvra, ne!- szólt rá Kara, de a lány már nem figyelt rá. Odament Leiához, megállt előtte és lekevert neki egy hatalmas pofont.
-Áruló!- sziszegte. Leia hidegvérrel letörölte felrepedt ajkából csepegő vérét.
-Szóval ezt vehetem nem-nek?- kérdezte. Nyvra szeme megvillant. Oldalra vetődött, felkapta a kardját és még azzal a lendülettel lesújtott Leiára. De a másik lány sem volt lassabb. Övéből előrántott két gyilokot és azok hosszú pengéjét keresztezve maga előtt, hárította a támadást. Reosirnak sem kellett több. Apró, lila energiagömbök egész sorozatát zúdította Nyvrára. A lány agyába bevillant, hogy nem fogja tudni kivédeni őket, de többre már nem maradt ideje, ugyanis Leia ezúttal feltűnően jól bánt fegyverével. Nyvra hiába számított rá, a gömbök nem találták el. Kara az utolsó pillanatban eléjük vetette magát és egyetlen kézmozdulattal eltörölte őket.
-Mi történt veled, Reosir? Mi vette el az eszed, hogy ilyen elvakult lettél?
-Hogy mi? Olyasmi, amiről te még csak nem is álmodhatsz. Szerelmes vagyok!- rikkantotta amaz szinte büszkén és újabb- ezúttal valamivel nagyobb- energiagömbökkel sorozta meg Karát. A férfi ezeket is könnyedén kivédte, majd gunyoros félmosollyal mondta:
-Ugyan már! Ezt hívod támadásnak? Ez a te híres szerelmed nagyon legyengített.
-Épp ellenkezőleg. Pont, hogy megerősített. – felelte a lila hajú fiú és olyan erejű tűzvihart zúdított rá, amit Kara épp, hogy csak ki tudott védeni. Eközben a két lány néma, ám annál ádázabb harcot folytatott. Végül Nyvra kiverte húga kezéből a fegyvert.
-Fölösleges próbálkoznod. Minden mozdulatod az enyémből fakadt. Ismerem a gyengepontjaidat, ellenem te nem nyerhetsz. – Leia ajakai megszállott félmosolyra húzódtak. Arca már egyáltalán nem volt bájos, csak egy vigyorgó kreatúra.
-Lehet. De te sem vagy legyőzhetetlen. Van olyan fegyverünk, amit még ti sem tudtok kivédeni. Ha másképp nem megy, hát magammal viszlek a halálba, drága nővérem.- mondta és egészen a lila hajú fiúig hátrált.- Reosir, MOST!- kiáltotta. A másik megragadta a kezét és érthetetlen szavakat rikoltott.
-Ne! Ha azt használod, mind meghalunk!- kiáltotta Kara.
-Épp ez a cél! Legyőzünk titeket, még ha belepusztulunk is. Viszlát a pokolban!- kiáltotta Leia eszelős vigyorral az arcán. Abban a pillanatban minden megállt. Mintha megsüketült volna, Nyvra semmit sem hallott. Lassítva látta, hogy Kara megindul felé. Aztán agyába egyszerre robbantak be az ingerek. A füst szaga, a tűz forrósága, a fények játéka, a robbanás fülsértő döreje. Mind egyszerre. A hirtelen mentális terhelés teljesen letaglózta, úgy érezte, belülről reped szét a koponyája. Érezte, ahogy Kara erős karjai köré fonódnak. A feje a falhoz csapódott és ez egy csapásra magához térítette. Körülöttük tombolt az infernó. Hát nem sikerült. Kudarcot vallottak és ezúttal nem lesz még egy esély. Mindennek vége.
-Nyvra, mondanom kell neked valamit.- a lány Karára meredt.
-Akkor mondd!
-Én… sajnálom azt a sok fájdalmat, amit neked okoztam. És ha most meghalunk, azt akarom, hogy tudd, hogy én… én… én szerelmes vagyok beléd.- Nyvrának még a lélegzete is elakadt a megdöbbenéstől. Aztán szívét kellemes melegség töltötte el. Magához ölelte a férfit és azt suttogta:
-Én is. Én is szerelmes vagyok beléd.- Kara elhúzódott tőle és döbbenten bámult rá, aztán magához rántotta és vadul megcsókolta a lányt. A Kara által korábban kettejük köré emelt védőpajzs nem bírta tovább a terhelést, egyszerűen semmivé foszlott. Nyvra látta a közeledő lángokat, tudta, hogy meg fognak halni, de abban a pillanatban mindez lényegtelen volt számára. Becsukta a szemét, a lángok körül zárták őket… Kara szereti… tömény füstszag… hát rájött végre… közeledő lángok… szerelmes belé… forróság… szereti… semmi. Kinyitotta a szemét. Az előbb még tomboló infernó eltűnt. A márvány falak makulátlanul csillogtak, a terem közepén az Oltalmazó barátságosan mosolygott rájuk. Nyvra Karára nézett. A férfi fején drágakövekkel ékesített korona csillogott. Alabástrom ruhája tökéletesen simult testére, vállaira ezüstszínű palást borult. A lány kibontakozott a karjaiból, elkapta róla a tekintetét és térdet hajtott előtte. Kara kedvesen mosolyogva felsegítette:
-Ugyan már. Egy királynénak nincs oka hajbókolni.- Nyvra a homlokához nyúlt, ujjai hideg fémet tapintottak. Ekkor érkezett Manetha és Cheezy két oldalról támogatva Nathant. Az előbbi kettőben bent szakadt a lélegzet a megdöbbenéstől, az öreg viszont üdvözülten mosolygott:
-Beteljesült hát végre a jóslat. Az Oltalmazó új vezéreket adott nekünk.
                  Boldog végek nem léteznek, mert semmi nem ér véget. De azt állíthatjuk, hogy Nyvra a történtek után boldog volt. És ha néhanapján eszébe jutott is egykori húga, nem gondolt rá haraggal. Végül is, így vagy úgy, de Leia egy új világot hozott létre.

Vissza a főoldalra