Elmúlt

Emlékszem a napra, amikor elment.
         Szürke, eső-szagú hétköznap volt. De nem volt vihar. Nem fordult ki a világ sarkaiból, nem volt égzengés, valóság-hasadás. Csendben távozott, emlékszem, mosolygott, mikor búcsút intett. Sárga volt a villamos, egy kék csíkkal. Nem olyan rikító, vegyél-észre színű. Sokkal inkább poros, rászáradt sárral borított halványság. Alig valami. A csukló elé ült le, az ablak mellé. Egy olyan helyre, ami valahogy mindenki látószögén kívül esik. Nem egyszer mondta, hogy szerinte azt a helyet azért találták ki, hogy egyedül lehessen lenni, még akkor is, ha tömeg van. A szerelvény eldöcögött, és ő eltűnt a szemem elől. Senki sem figyelt rá, senki sem vette észre. A fejét neki döntötte az üvegnek, szemei lassan csukódtak le, mintha csak aludni vágyna. Úgy képzelem, mosolygott, azzal a megtört, milliószor megtaposott, de még mindig szerető mosolyával. Nem sikoltozott, nem hörgött. Egy sóhajtással bocsátotta az égbe azt a hatalmas lelkét, és apró ajkai elkékültek. Nem vették észre. Senki sem vette észre. Csak este, mikorra már kihűlt az apró kis test, ami ott maradt a csukló előtti félreeső ülésen.
           Elmúlt. Úgy halványult ki ebből a világból, mint azok a lelkét rezgető apró csodák, amiket csak ő volt képes meglátni. Elmúlt.