Elsuttogott
Nézek
rád. Szemed mélysége húz hozzád ellenállhatatlanul. De nem
érinthetlek.
Apró
elsuttogott érintés, mint a lepke szárnya. Meg sem érzed. Nem is
szabad, hiszen tiltva van, tudom jól, mégsem bírom megállni. Mert
kell, hogy érezzelek. Kell, különben elveszek. Te vagy az utolsó
szalmaszál, mely még ideköt és megtart. Légy erős, kérlek!
Légy erős értem, különben elveszek. Uram vagy. Csak te, egyedül.
Lábad elé helyezem az életem, és mindent, ami én. Úgy olvasol
bennem, akár egy nyitott könyvben, s a lapok, melyek még előttem
is rejtve vannak, számodra épp oly’ világosak és érthetőek,
mint elsuttogott fájdalmaim, törékeny világom apró
apokalipszisei. Semmi vagyok nélküled. Porbasújtott délibáb,
megláncolt lidércfény. Kellesz nekem, mint sólyomnak a szél.
Hideg józanságod nélkül tiri-tarka mesepillangó-létem nem
szárnyalhat. Múzsám vagy. Csak te, egyedül.
Buborék
világom elsuttogott álomtündére. Nem is sejted, hogy az apró
parázs-darabok, amiket nekem adsz, tomboló tűzvésszé lesznek, és
te belőled van a láng, mely arra ösztönöz, hogy alkossak, még
akkor is, ha ördögtáncod egyszer elpusztít majd.