Hőseink aznap egy kisebb városban álltak
meg éjszakára. Mivel épp pénzszűkében voltak, csak két szobát
vettek ki. Az egyikben Lina és Gaurry, a másikban Amélia és Zel
aludtak.Illetve, csak aludtak volna.
Zel az ablaknál ácsorgott, és várta, hogy Amélia átöltözzön.
Először, csak úgy bámult kifelé, aztán valami magára vonzotta
a tekintetét. A Hold volt, de most valahogy halvány, vörös fénye
volt. Zelgadis megdöbbent.
- Vérhold.- suttogta. Aztán
elmosolyodott. „Milyen rég nem láttam. Annyi év eltelt az
óta, és annyi minden történt. Vajon most is itt van?”
gondolta. De már nem folytathatta, mert Amélia megszólalt:
- Rendben, most már
megfordulhatsz.- Lefeküdtek aludni. Természetesen, két külön
ágyba. Amélia percek alatt elaludt, de Zelnek nem jött álom a
szemére. Nyugtalanul hánykolódott, és folyton maga előtt látta
a holdat. Végül nem bírta tovább, felkelt, az ablakhoz sétált,
és kibámult rajta. A Hold barátságosan szórta a vidékre
vérszínű sugarait, és Zelgadis érezte, hogy hívja. Valósággal
vonzotta magához a tekintetét. Még állt ott pár pillanatig.
Becsukta a szemét, mély levegőt vett, és próbálta kizárni az
elméjéből a hívást, de nem sikerült.
- Na jó, ha ennyire akarod,
akkor jövök.- mondta, és kiment a szobából. Az ajtó csapódásra
Amélia rögtön felébredt.
- Zelgadis úrfi, te vagy?-
kérdezte álmosan, de amikor észre vette, hogy Zel nincs a
szobában, átrohant, hogy felébressze Lináékat. Gaurrynak aztán
kiabálhatott, nem ébredt fel, de Lina a harmadik vagy negyedik
felrázás utána végleg magához tért. Először dühös volt
Améliára, amiért az éjszaka közepén felzavarta, de amikor a
lány elmondta neki Zelgadis különös viselkedését, rögtön
elfelejtette a kellemetlenséget. Így hát Lina és Amélia Zel
nyomába eredtek, hogy kiderítsék, miben sántikál. Fogalmuk
sem volt, hol keressék, de Lina „boszorkány-megérzését”
követve az erdőbe indultak. Először céltalanul bolyongtak
össze-vissza, majd végül észrevették Zelt, aki hangtalanul járt
a fák között, és Lináékkal ellentétben, ő tudta, hova megy.
Követni kezdték, és megpróbáltak akkora távolságot tartani
tőle, hogy lássák őt, de Zel ne vegye észre őket. Pár percnyi
barangolás után az erdő egyszer csak véget ért, és egy
holdfényben fürdő sziklaszirten találták magukat. A szirt szélén
egy hosszú hajú valaki állt, nekik háttal. Amikor a szél
meglebbentette a köpenyét, csak akkor tudták megállapítani, hogy
lány. Zel egész közel ment hozzá, de pár lépésnyi távolságban
ő is megállt. Lináék pedig az erdő sötétjében lapultak meg. A
lány halkan felnevetett.
- Hát mégis eljöttél? Azt
hittem, sosem látlak többé.
- Eljöttem, mert hívtál. Mit
akarsz?- A lány hirtelen megfordult, ledobta az arcát eddig takaró
fura maszkot és egész közel ment Zelgadishoz.
- Látni akartalak. Nagyon
hiányoztál. Ennyi éven át vártalak. Miért nem jöttél haza?
- Mi okom lett volna rá? Nézz
rám! Egy szörnyeteg lettem.- A lány elkapta a fejét. Amikor
ismét Zelre nézett a szemében könnyek csillogtak.
- Nem számít. Az nem számít.
Vártunk rád. És nem csak én. Mindannyian!- A könnyek láttán
Zel szinte kétségbeesett.
- Jaj, ne sírj már! Nem úgy
gondoltam!- a lány erre ismét felnevetett.
- Látod, nem vagy szörnyeteg!
Ugyanaz a Zelgadis vagy, akit ismertem.
- Igen, lehet.- a lány erre
mosolyogva átölelte Zelgadist, és közben azt mondta:
- Csakhogy végre. Hiányoztál,
öcskös.
- Mi? Öcskös?- ugrott fel Lina.
A lány azonnal elengedte Zelgadist, és támadó állásba állt.
Zelgadis békítőleg közéjük ugrott.
- Mira, Mira, nyugi! Ő nem
ellenség!- Amikor a lány pozíciót váltott, és már nem volt
olyan fenyegető, Zel Linához fordult:
- Mit keresel itt, Lina? Nem
emlékszem rá, hogy hívtalak volna!
- Ne dohogj már! Amélia hívott,
mert azt hitte, csajozni mész.- Zelgadis ekkor nézett csak be a
fák közé, ahol Amélia állt. A lány szemében könnyek
csillogtak.
- Amélia, én…-kezdte volna a
fiú, de Amélia megfordult, és elrohant.
- Amélia, várj!- Zelgadis utána
akart szaladni, de az ismeretlen lány- akit Mirának nevezett-
elkapta a karját és megrázta a fejét.
- Hagyd most! Egyedül kell
lennie egy kicsit. Vissza fog jönni.
- Na de…
- Nincs „na de”! Higgy nekem,
öcsi!- Lina eddigre már tombolt:
- Elmagyarázná nekem valaki,
hogy mi folyik itt?- Zelgadis sóhajtott és leült a fűbe. Mira
követte a példáját.
- Mondod, vagy majd én?-
kérdezte Zelgadis. A lány csak bólintott, és Zel belekezdett:
- Az az igazság, hogy Mira
tényleg a nővérem. Négyen voltunk testvérek: Mira, én, a
bátyánk, és a húgunk. Húgi meghalt még nagyon régen. A
bátyánk meg- itt Zelgadis legyintett egyet, jelezve, hogy nem akar
róla többet beszélni.- Annak idején, el kellett mennem Rezoval,
miután így becsapott. Azóta nem jártam otthon, és nem láttam
Mirát sem, mert nem mertem visszamenni ilyen arccal. Azt terveztem,
hogyha sikerül visszaváltoztatnom az arcom, akkor megyek csak
haza.
- Csak hogy Mira utánad jött,
igaz?- Kérdezte Lina. A másik lány csak bólintott, hogy igaz.
- Értem. Csak azt nem, hogy ezt
te honnan tudtad, Zel?
- A Holdról.
- A Holdról?
- Igen. Mira jobban hasonlít a
bátyánkra, mint én. Több képességét örökölte. És képes a
Holddal üzenni. Látod, vörös. Ez azt jelenti, hogy magához hív
mindenkit, aki tudja, mit jelent a jel. Aztán már könnyű volt
megtalálni.
- Aha. És ez miért volt olyan
nagy titok.- De Lina nagy meglepetésére Mira válaszolt az öccse
helyett:
- Mindig az. Sosem mondjuk el
senkinek, honnan jöttünk, vagy kik a testvéreink. Igazság
szerint most sem tudhattátok meg. Zel túl figyelmetlen volt.-
Zelgadis elpirult, de azért visszavágott:
- És te? Te sem vetted észre!-
Mira Zelre meredt, és egy hirtelen mozdulattal fejbe vágta.
- Ne pimaszkodj, öcsi!- Érdekes
módon a lány semmi jelét nem mutatta, hogy megbánta volna ezt a
hirtelen mozdulatot.
- Áú! Útálom, amikor ezt
csinálod! Nem vagyok már gyerek.
- Hát nem!- felelte nevetve
Mira, aztán hirtelen elkomolyodott:
- Zel, gyere haza!
- Nem, még nem! És egyébként
is miért lett hirtelen ilyen sürgős?
- Mert ez az utolsó esélyed. Ha
most nem jössz vissza velem, nem jöhetsz, soha többé.
- Mi? Miért?
- Itt az idő, Zel. Egy napot
kaptam, hogy meggyőzzelek. Félórán belül indulnom kell,
különben én is itt ragadok.
- Mi ez az egész már megint?-
kotyogott közbe Lina
- Volt egy mítosz, miszerint ha
leomlik a fal, akkor az otthonunk eltűnik ebből a világból
minden lakójával együtt, és nem jön vissza. Soha. Félóra
múlva az erdő eltűnik. Ha nem érünk vissza addig, itt
maradunk.- vázolta a helyzetet Mira. Aztán, mint aki lezártnak
tekinti a vitát felállt. Kinyújtózott és hátra szólt Zelnek:
- Gyerünk öcsi, indulnunk kell.
–jelentette ki. Valahol a fák között zörgés támadt, ami
Amélia visszajöttét jelezte.
- Nem, Mira. – felelte Zel,
látszólag figyelmen kívül hagyva a hercegnőt.
- Hogy?- fordult vissza
meglepetten a lány.
- Nem megyek veled.
- De hát miért nem?
- Tényleg Zel, miért nem? Te
ott születtél, oda tartozol. Ha most nem mégy sohatöbbé nem
látod a rokonaidat.- kiálltotta Lina
- Igen, tudom. De van valaki,
akinek itt van rám szüksége. Akire vigyáznom kell. – Mira
minden várakozás ellenében nem kezdett el kiabálni, csak Zel
válla fölött Améliára nézett, és átölelte a fiút.
- Megértem. Neked már itt van
az otthonod. Ide húz a szíved, de nekem mennem kell. Ég óvjon,
fivérem. Megőrzöm az emlékedet, ég óvjon!- mondta, azzal
angyalszárnyait kitárva elrepült. Lina meglepetésében leült,
és valami olyasmit mondott, hogy nem csak Zel az egyetlen
csodabogár a családjában. De senki sem figyelt rá.
Zelgadis elfordult, hogy ne lássák a könnyeit és egy a Mira
szárnyából származó tollat forgatott a kezében, miközben azt
suttogta:
- De az emlék az csak emlék.-
Amélia pedig mellette állt, és vígasztalóan átölelve a vállát
suttogta:
- Itt maradtál velem.