2.

Kyosuke

       Úgy három óra magasságában rájöttem, hogy új barátom miért nem akadt le a tényen, hogy két apám van.
      Az történt ugyanis, hogy miután túl estünk az évnyitón, osztálynak való bemutatásomon, tankönyvátvételen, és egyéb ilyen nyalánkságokon, Kyosuke elém állt a következő szöveggel:
- Nézd, Jesse, nekem most lépnem kell dolgozni, de ha gondolod, eljöhetsz velem.- Gondoltam. Munkahelye felé buszozva azért megkérdeztem:
- Te, biztos nem lesz gáz, hogy veled jövök?
- Nyugi, lazán kezelik az ilyesmit.
- Amúgy mit dolgozol?
- Ja, modell vagyok.- vetette oda olyan mellékesen, mintha azt közölte volna, hogy egy gyorsétteremben mosogat. Végigmértem őt. Jóképű volt, szemei csibészesen csillogó fekete ékkövek, haja szintén fekete és félhosszú. Olykor előrelibbent és rejtelmesen eltakarta az arcát. Amennyire az egyenruha látni engedte, teste kisportolt volt, de nem túlzottan izmos. Ilyen adottságokkal valóban lehet modell.
- Ez az.- bökött Kyo egy hatalmas, csupa üveg felhőkarcolóra. Megbámultam az épületet. Amerikában a felhőkarcolók mind betonból vannak. Olyan hidegek, szürkék és taszítóak. Legalábbis, amikhez volt szerencsém. Ez az épület más volt. Csupa üveg, mégsem látni, mi folyik odabent. Nyíltságnak és titokzatosságnak vonzó keveréke. Odabent a média világának egyedülálló komplexitása tárult fel a szemem előtt. Azt hiszem, ezt hívják vakszerencsének. A legtöbb ember el sem tudja képzelni, mi történik egy ilyen épületben, én meg – egy szerencsés barátságnak hála- most benne voltam a sűrűjében. Ismert és kevésbé ismert személyiségek rohangáltak fel-alá. Az egész hely olyan volt, mint egy felbolydult méhkas. A stúdió, ahol Kyo egy feltörekvő tervező legújabb kreálmányaiban pózolt, nem volt túl nagy. A fényképész kifejezetten örült neki, hogy ott voltam. Azt mondta, így legalább sikerül pár mosolyt kipréselni Kyoból. Megdöbbentem, hiszen újdonsült barátom amilyen vigyori hétköznapi körülmények közt, annyira komoly a kamera előtt. El se tudom képzelni, miért. Épp szünetet tartottunk, hogy megnézzük, hogy sikerültek az eddigi képek, amikor kinyílt a stúdió ajtaja és bejött valaki. Japán létére kifejezetten magas volt. A haja nem fekete volt, hanem sötétbarna, és hosszú. A szoros lófarok, amibe fogta, leért a lapockájáig. Átható zöld szemei elegáns ovális szemüvegen keresztül villantak ránk. Fehér inget viselt, legombolva egészen kockás hasizmáig, valószínűleg térdig érő bakancsot, bár ezt nem láthattam, mert fekete oldalt láncokkal díszített szexisen szűk farmerja eltakarta.
- Sempai¹!- lelkesült fel Kyo és kezet fogtak.
- Üdv, Kyosuke. Ő ki?- pillantott rám. A hideg rohangált a hátamon a hangjától. Mély, búgó, magabiztossággal és erővel teli hang. Olyan típusú hang, amihez akaratlanul is valami csábító és félelmetes lény képét köti az ember.
- Tényleg, ti még nem is ismeritek egymást. Ő Jesse Oldman. Új diák a mi osztályunkban és jó barátom. Jesse, ő itt Hiroya-sempai. Eggyel fölöttünk jár az ába. Az iskola büszkesége, éltanuló és mellesleg seiyu².
- Oda Hiroya vagyok. Örülök, hogy találkoztunk.
- Jesse Oldman. Én is örülök.- és kezet fogtunk. A keze puha volt, és forró, mint egy nőé.
- A négyesben dolgozunk, gondoltam, beköszönök, de most már mennem kell. Vége a kávészünetnek.- mondta sempai és kiment. Megborzongtam, Kyosuke meg röhögni kezdett.
- Nagyon vicces! A hideg rohangászik a hátamon ettől a fickótól.
- Nyugi, mindenkinek ez az első reakciója, de megéri jóban lenni vele.
- Miért is?
- Szuper agyas és imádják a csajok.
- Húh, micsoda előnyök.
- De most komolyan! Hallottam, hogy egyszer betört az FBI titkos adatbázisába is!
- Kamuzol.
- Fenéket, tényleg ezt mondják…