Látomás
Sötét
volt. Az eget felhők takarták, amik most, ki tudja miért
narancssárgában és vörösben játszottak.
Véresnek
látszott az ég. A magas, sötétszürke épület még ezt a baljós
derengést is eltakarta, így a betonozott udvarra szinte teljes
sötétség borult. Csak kontúrokat lehetett látni, de azokat is
alig. Elmosódó sötét árnyak a fekete éjszakában. Az udvaron
sétált valaki. Kezét zsebre tette, alakját elmosta a sötétség.
Hangtalanul járt, mint a vadászó nagymacskák. Léptek koppantak
mögötte. Lassú, kimért, magabiztos léptek. Hátrafordult, de nem
látott senkit, csak a feketébe öltözött udvart. Vett egy mély
levegőt, hogy megnyugtassa magát, és gondolatban azt ismételgette,
hogy csak képzelődött. Mikor ismét maga elé nézett, szíve
kihagyott egy dobbanást a rémülettől. Tizennyolc-húsz lépésre
tőle egy magas, vékony alak állt. Arcát nem látta, ruháit sem
lehetett kivenni, csak a sziluettjét a narancsvörös ég előtt.
Haját az éjszakai ég balra sodorta, és a nyakán lévő, fátyol
vékonyságú zöld kendőt is. Lánccsörgés hallatszott és a
kendő alól, mintha csak a sötétségből születne, előlépett
egy másik alak. Alacsonyabb és köpcösebb volt társánál és
léptei lassan, kimérten koppantak a betonon. Közeledni kezdtek a
rémülettől dermedt harmadik felé, aki még elhátrálni sem volt
képes. Az alacsonyabb léptei egyenletesen, kíméletlenül
kopogtak.
- Uke-chan!-
szólalt meg hirtelen a magasabb. Hangja halk volt és visszhangos,
mégis tisztán érthető.
- Hai?-
kérdezett vissza társa. Suttogása farkasmorgás-szerű volt.
Hörgő és fenyegető.
- Elriasztod
a játszótársunkat.
- Gomenasai.
És
a két alak, mintha testük füstből lenne csupán, egyszerűen
szertefoszlott…
Naka-channak, emlék a tíz óráról.