A parázs csókja
Szerintem
nem is emlékszik rá, mikor először találkoztunk. Dian aznap este
ért haza. Vele. Sokáig volt távol, nagyon sokáig, és mindenki
megdöbbent, amikor megláttuk ezt a hószín hajú, nőies alkatú,
riadt szemű kis suhancot.
Jól
ismertem Dian szemeinek lágy vörösét. Tudtam azt is, nemesi
vérvonala miatt öröklődik, de az övé annyira más volt.
Tekintete riadt, de szemei vad, kegyetlen vérbíborságukkal szinte
azonnal megbabonáztak. Saját érzéseim, önkéntelen támadó
gondolataim meghökkentettek. Mikor a szemébe néztem, kéjnek és
kínnak, vérnek és tűznek olyan szédítő kavargását láttam,
hogy egész valóm beleremegett. Mondania sem kellett, azonnal
éreztem rajta a kitaszítottak fájdalmát. Sokáig, hónapokig
tartott, mire megszokta nem-létét és lassan új személyiséget
nyert. A kezdetekben töprengő és fájdalmas volt. Halni vágyott,
láttam rajta. Segíteni vágytam neki, de… nem tudtam, hogy kell.
Természetemtől idegen a hízelgés, ezért belemartam, mint a
kígyó, hadd fájjon neki! Ő nyüszített kínjában, én pedig
megijedtem, és ijedtemben még mélyebben martam. Nem ezt akartam.
Azt akartam, hogy üvöltsön, hogy dühös legyen rám, hogy zúdítsa
rám minden fájdalmát és kínját vérző szívének, hogy mint
egy vulkán, kitörjön, hogy aztán megkönnyebbülve majd újra
önmaga lehessen. De nem sikerült. Bármit tettem, csak növelte a
fájdalmát és egyre jobban magába fordult. A többiek azt hitték,
komolysága felnőttségének, rátermettségének a jele, de én
átláttam álcáján. Én voltam az egyetlen, aki látta, titkon
mennyire szenved, hogy kínjai messze nem múltak el, csak fakultak,
halványodtak kicsit. Alex érkezése, bár először összetörte,
végső soron jót tett neki. Bizalmába fogadta a lányt, és ez jó
volt. Azt hittem, sikerül összerakni a szívét és már közel
jártam a célomhoz, mikor minden tönkrement. Dian nem hitt nekem,
mikor azt mondtam neki, ne elsőszülöttje törékeny vállaira
helyezze hatalma súlyát, mert összeroppan tőle. Nem hitt nekem,
de igazam lett. Ilyenkor azt kívánom, bárcsak tévedtem volna.
Szerettem volna mellette lenni, segíteni neki, átvenni a terhe egy
részét. De nem lehetett. Nem vett észre, nem kért belőlem.
Először dühös voltam, nem értettem, mitől különb az a vörös
hajú kis liba, mint én? Nem tudtam, megérteni, miért őt fogadta
a szívébe helyettem. Aztán, amikor véres kezekkel, réveteg
tekintettel hazatámolygott, rájöttem. Számomra nincs hely a
szívében. Meg kell elégednem annyival, amennyim van, és a
háttérből támogatni őt. Nem mondom, hogy nem esett rosszul, mert
akkor hazudnék. De tudom, hogy korántsem éreztem akkora fájdalmat,
mint ő. Leó és Genus haláláért és végig önmagát hibáztatta.
Nem sírt a temetésen, de borzalmasan szenvedett. Úgy gondolhatta,
ha magabiztosabb, ha megkérdőjelezhetetlenül ellentmond nekik, még
most is élnének. Én ebben nem hiszek. Genus halni ment, és Leó…
Leó is mindenképpen elment volna. Marco érkezése valamelyest
felvidította. Legalábbis elterelte a gondolatait. Amikor
féltékenységi jelentet csinált, ott álltam a lépcső tetején,
és mindent hallottam. Jött fölfelé és észrevett. Rám nézett,
szinte hallottam a kérdést: „Igen?”. El kellett fordulnom, mert
nem tudtam uralkodni magamon. Féltem, észreveszi, mit érzek. Mikor
visszapillantottam, a lépcső előtt álltak összeölelkezve, és
csókolóztak. Nem tudom elmondani, milyen borzalmas érzés volt.
Azután felgyorsultak a dolgok, és hirtelen ott találtam magam a
sűrűjükben. Én, aki eddig mindent a perifériáról szemléltem,
most hirtelen kulcsfontosságú figura lettem. Fogalmam sincs, mit
akarhatott ezzel, minek vitt magával. Amikor megjelent a sikátorban,
az inge csupa vér volt, az arca maszk-szerűen kifejezéstelen, de a
szeme, az jobban élt, mint eddig bármikor. Ugyanolyan riadt volt,
mint mikor először láttam, de azonkívül kisírt, zavart és
talán kicsit dühös is. Amikor kitört a csata, már annyira
feszült voltam, hogy talán kicsit még örültem is neki. Tudtam,
ki okozott fájdalmat neki, és nem érdekelt, hogy elvileg a mi
oldalunkon állt. Oda akartam menni és megbüntetni. Azt akartam,
hogy szenvedjen, kínlódjon, hogy úgy fájjon neki, mint ahogy a
hóhajúnak fájt. Próbáltam odaverekedni magam hozzá, de akkor
meghallottam a kiáltását, majd a pisztoly dördülését.
Odakaptam a fejem, de már késő volt. A színezüstből készült
golyó pont a szívébe fúródott. Lelassult az idő, tudtam, hogy
nincs visszaút, meg fog halni, de még sem akartam elhinni. Mozogtak
az ajkai, szólított valakit. Őt hívta, azt a Dile nevű ügyvédet,
aki miatt meghalt. Aztán… aztán vége lett. Úgy éreztem, mintha
a szívemet tépték volna ki, őrjöngtem fájdalmamban.
Talán…
ilyen a szerelem?