Megfigyelés vége
Az
elsők közt voltam, akiket áthelyeztek ide, Magasföldre.
Akkoriban
persze, nem igazán fűlött hozzá a fogam. Szívesebben maradtam
volna otthon folytatni a Hajszát. De hát, Vezetőségi utasítás
volt és a jó katona engedelmeskedik. Úgyhogy mit volt mit tenni,
jöttem és elfoglaltam a helyemet. Kezdetben a munkám unalmasan
egyszerű volt: passzív megfigyelés. Figyeltem az ittenieket és
jelentéseket írogattam. Még egy majom is meg tudná csinálni. Nem
mondom, hogy megszerettem Magasföldet, még mindig iszonyatos
honvágyam van. De legalább már megszoktam. Nem volt könnyű.
Iszonyatos a levegő idefent! Sárkányokhoz meg efrítekhez vagyok
szokva, nem gyárkéményekhez, meg autókhoz. Persze, egy sárkány
is tud büdös lenni, de az legalább természetes füst, nem ilyen
mocskos. Évekig rejtőzködtem némán, titkos forrásokon juttatva
el jelentéseimet a Vezetőségnek. Aztán a múlt héten új
utasítás érkezett: megfigyelés vége, azonosságot felfedni. Hogy
miért? Az ok egyszerű. A Vezetőség kíváncsi a reakciókra. Ha
kedvezőek lesznek, megindul a kapcsolatok ismételt kiépítése
Magasföld és Mélyföld között. Ha nem, kimenekítenek minket
innen és jön a ködösítés. Hozzáteszem, ez az ittenieknek is
nagyon megy. Kíváncsi vagyok, ezt vajon ki tanulta el kitől.
Mindenesetre, szerintem jó fogadtatásom lesz. A megfigyelőként
eltöltött évek alatt sok magasföldi templomban jártam és sok
ábrázolást láttam magamfajtákról. A legtöbb persze nevetséges.
Azok a túletetett, meztelen fiúcskák a csökevényes szárnyaikkal
egyszerűen komikusak. Még újszülöttként sem nézünk ki így,
nem hogy felnőttként! Persze, vannak döbbenetesen hitelesek is.
Isten követei. Bájos gondolat, és igazán hízelgő is, de ilyen
téren mi is csak olyanok vagyunk, mint a vámpírok, démonok, meg a
többiek. Mondjuk, ha szigorúan vesszük, mi is démonok vagyunk,
csak más fajtájúak. Ha már itt tartunk, sajnálom is a többieket.
Nekik biztos nem lesz olyan zökkenőmentes bemutatkozásuk, mint
nekem. A démonoknak kevésbé jó a sajtójuk. Bár, ezt sem értem,
miért. Köztük is vannak nagyon szépek és nagyon rendesek is. Az
egész személyiségfüggő. Nem ítélhetsz meg egy fajt egyvalaki
alapján. Mondjuk, szerintem a lelke mélyén a legtöbb magasföldit
vonzzák a „sötét kreatúrák”, ahogy ők nevezik őket.
Furcsák ezek a magasföldiek. Az egyik egyszer végtelen hosszan
prédikált nekem arról, miért nincs Isten, de biztosra veszem,
hogy ha megmutattam volna neki a valódi külsőmet, azonnal áldani
kezdte volna azt, akit előtte akkora hevességgel tagadott meg. A
magasföldieknek nincs hitük. Nem olyanok, mint mi. Túlságosan
labilisak és változékonyak. Talán a környezet teszi, de
megbízhatatlanok. Viszont akkor is elbűvölnek. Olyan gyermekiek,
mint ez a két kisfiú, akik körülöttem kergetőznek. Az egyik
egyszer csak elesett, felhorzsolja a térdét, és sírni kezd. Azt
hiszem, itt a tökéletes alkalom. Kipattintom szárnyaimat, halvány
arany fénybe vonom a testem, és enyhe szellőt idézek, hogy
meglebegtesse a hajam. Mire nem jó a mágia! Odateleportálok hozzá,
leguggolok elé, és kedvesen rámosolygok. Még sírni is elfelejt
döbbenetében. Kezem a sebecske fölé teszem és a minimálisnál
is minimálisabb energiával meggyógyítom. Közben magamban jót
nevetek a dolgon. Mi ez ahhoz képest, amikor a vizsgán egy halálra
sebzett minotauruszt kellett meggyógyítanom! Szegény pára, úgy
elvakult a sebláztól és a vérveszteségtől, hogy rám támadt.
Pár pillanatig úgy tűnt, mind ketten odaveszünk. De, mint
látszik, sikerrel vettem az akadályt. Most idejön a kisfiú anyja
is megköszönni. Ahogy meglátja a szárnyaimat és a fényburkot, a
szeme kitágul a döbbenettől. A kedvéért kis virágillatot is
idézek. Szerintem egész kellemes. Bájos ez az asszony. Pont úgy
néz rám, mint a fia. Le sem tagadhatnák, hogy rokonok.
Én
csak mosolygok rájuk, majd elrúgom magam a földtől és pár erős
szárnycsapással a levegőbe emelkedek. Parancs végrehajtva.