Pillangóherceg

"Mindenkinek élnie kell valamiből." gondolta Sally és kisöpörte szőkére festett haját erősen sminkelt arcából.
        Tisztában volt vele, hogy megbámulják, de nem érdekelte. Fáradt volt és kicsit nyűgös. Az éjszaka, és ezzel együtt "munkaideje" is a vége felé közeledett és Sally, az utcalány hazafelé tartott. Nem élvezte munkáját, sőt, egyenesen gyűlölte. Bukott nő volt, az élet vesztese, egy lány, akinek nem sikerült, de valamiből neki is élnie kellett. Legalábbis ezekkel a gondolatokkal nyugtatta magát, ha rátört a lelkiismeret-furdalás. Lesétált a metróállomásra és sóhajtva ült le egy padra. Az állomás csöndes volt és kihalt. Harminc perc volt még az első metró indulásáig, de Sally úgy döntött, megvárja. Elvégre már nem sietett sehová. Léptek zaja ütötte meg a fülét. Egy idős bácsika csoszogott le a lépcsőn. Hófehér haja derékig érő copfba fogva. Két tincs elszabadult belőle és eltakarta a fülét. Egykor kifejezetten magas lehetett, de mára már erősen meggörnyedt és egy szépen faragott botra támaszkodva lépdelt lefelé a lépcsőn. Arcára rejtelmes pókhálómintákat festett a kor, de még így is barátságos és bizalomgerjesztő volt. Odacsoszogott a padhoz, amin Sally ült és rámosolygott.
- Szabad, kisasszony?
- Tessék csak.- biccentett a lány és arrébb húzódott. A bácsika szuszogva mellé telepedett.
- Megbocsásson, kisasszony, de nagyon reményvesztettnek tűnik.
- Már nem dolgozom.- vágott vissza Sally élesen.
- Tudom én azt, kedvesem és nem is úgy értettem, de kár így elcsüggedni. Higgye el, minden jóra fordul...
- Ugyan, mit tud maga?
- Hát éppenséggel tudok egyet s mást...

XXX

   Az éjszaka, mint hatalmas bakacsinszín lepel borult a tájra.
       Csenevész fák gyűrűjében sátortábor húzódott meg. A tábort marcona, tagbaszakadt férfiak őrizték, mintha legalábbis a királyi család tagjai aludnák édes álmukat a sátrakban. De ez persze merő képzelgés. Az apróbb sátrakból kiszűrődő fojtott nyögések és sikolyok elárulták, hogy a bent lévők nem alszanak. Az apróbb sátrak gyűrűjében egy hatalmas sátor állt. A vérvörös szövet még a közeli tábortűz gyér fényében is szinte rikított. Odabent csend és sötétség honolt. De nem ám az a megnyugtató, béke-hangú fajta, hanem a félelemmel és fájdalommal terhes. Odabent testek hevertek. Fiatal, meseszép férfiak, a maga módján mind különleges. Voltak, akik alvást színleltek, egyesek halkan sírdogáltak, mások összeölelkezve próbálták nyugtatni egymást. Olyanok is akadtak, akik csak feküdtek és bámultak maguk elé megtörten. Ők nem rég érkeztek vissza az apróbb sátrak valamelyikéből. De bármit csináltak is éppen, mindannyiuk fejében ugyanaz járt: "Mikor lesz már vége?" Reszketve várták a pillanatot, mikor az utolsó is visszatér az apróbb sátrakból és a táborra végre csend borul. De ez a pillanat még nem akart eljönni. A marcona őrök egyike olykor betrappolt, felrángatta és kilökdöste valamelyiküket. Ahányszor meglátták a sebhelyes arcú férfit, mind néma fohászba kezdett: "Csak ne engem". A sebhelyes sosem bántotta őket, de akkor is rettegtek. Féltek az új ügyféltől, a kint álló ismeretlen férfitól, aki megvásárolta őket egy pásztorórára, vagy akár egy életre, és akinek kénye-kedvére ki voltak szolgáltatva. A sátortábor egy mozgó hárem volt, melynek tagjai, a hatalmas, vörös sátorban reszkető fiúk eladóak és bérbe vehetőek voltak.
Kintről dulakodás, és káromkodás fojtott hangjai hallatszottak, majd elhúzódott a sátorponyva és belöktek rajta valakit. A fiú sziszegve feltápászkodott, roppantott egyet elzsibbadt nyakán és pislogni kezdett, hogy hozzászokjon a hirtelen támadt sötétséghez. A viharos érkezésétől megriadottak lassan megnyugodtak és a sátorra ismét csend borult. A jövevény leporolta fehér ingét, mérgelődött egy sort, amiért khaki nadrágjának térde foltos maradt, megborzolta rövidre nyírt, égővörös haját és büszkén felszegve a fejét körbenézett. A csillogó smaragdszín szemek nem csak úgy véletlenszerűen pásztázták a sátor belsejét, kerestek valakit.
- Jácint.- hallatszott egy lágy, ezüstcsengettyűket idéző hang a sátor hátuljából. A smaragdszemű felkapta a fejét. Igen, ő volt Jácint. Az örökké rebellis, érthetetlen és kezelhetetlen Jácint, aki most megindult hátra, a hang forrása felé.
- Még ébren vagy, tündér?- telepedett le az őt megszólító mellé.
-Lehetetlen itt aludni.- felelte amaz és felnézett rá. Magas volt, száznyolcvan centi körüli. Karcsú, szinte már valószínűtlenül törékenynek hatott. Haja hosszú volt, leért a derekáig, dús és fekete, akár az éjszaka. Egy részét a feje hátulján egy pitypang sárga szalaggal lófarokba kötötte, a többi szabadon kavargott. Arca nemes vonású és gyönyörű. Álla vonala büszke, határozott ívű, szája apró, csókolnivaló rózsavörös, orra finom metszésű, szemöldöke fekete, íve tökéletes, mintha csak festve lenne, homloka finom puhaságát nem törte meg semmi. Bőre puha, mint a legnemesebb anyag, színe finoman kreolos. Ruhája kékeslilás-rózsaszín selyemkimonó. Testéből édeskés rózsaillat áradt. Selyemfinom tincsei alól olykor kibukkantak hegyes fülei, bizonyítva: nem ember. Mégis, ami a leglenyűgözőbb volt rajta, az a szeme volt. A szeme, ami finoman mandulavágású volt és színét lehetetlen volt megmondani, mert a szivárvány minden árnyalata bennük szikrázott. Ezt a nem emberi csodát, akinek –az egész háremben egyedül- valamilyen szinten sikerült kordában tartania Jácintot, Yukihikonak hívták. Ő volt a hárem ékköve, a legszebb mind közül. Olyan luxus, amit csak a leggazdagabbak engedhettek meg maguknak, ellentétben Jácinttal, akit bárki megkaphatott, de lobbanékony természete miatt ritkán választották. Leheveredett a másik mellé, aki rosszallóan nézett rá.
- Mindig akkora hanggal vagy. Miért kell neked állandóan produkálni magad?
- Én nem produkáltam magam, csak védekeztem!
- Miért, tán bántottak?- villant valami ijedtségféle Yukihiko szemében.
- Az a dög ki akart kötözni!- morgolódott Jácint, Yukihiko lopva megkönnyebbülten sóhajtott és haját úgy igazította, hogy ne látszanak fülei. Súlyos titkot őrizgetett az alig tizennyolc esztendős fiú előtt: az nem tudta, hogy titkos szerelme valóban tündér, pusztán szemkápráztató szépsége miatt szólította így.
- Abba még senki nem halt bele.
- Na de…
- Nincs semmiféle de! Meg kell tanulnod méltósággal elviselni a sorsod.- Ez nem üres prédikáció volt, Yukihiko valóban így élt. Azon kevesek, akik megvehették őt, bármit megtehettek vele, de ő sosem sírt, sosem kiáltozott. Rezzenéstelen, kifejezéstelen arccal, akár egy porcelánbaba tűrte el, bármi történt is vele. Jácint már nyitotta volna a száját, hogy vitatkozzon, de mégis meggondolta magát és inkább csak ennyit kérdezett:
- Aludjunk, jó?
- Jó.- biccentett Yukihiko, kedvese leheveredett mellé és a tündér átkarolta a derekát. Az álom, mint selyemszárnyú pillangó lepte meg őket. Egymáshoz simulva a hatalmas, vörös sátorban egyedül nekik volt nyugodt álmuk. A többiek mind saját bajukkal voltak elfoglalva, édes titkukat nem lopta meg senki. Bár összezárva éltek, a többieknek fogalmuk sem volt az Yukihiko és Jácint közt szövődött érzésekről, hiszen szerelmük oly' tiszta és ártatlan volt, mint a gyermekek első szerelme. Közöttük még csók se csattant, mert nem volt szükség rá. Kapcsolatukban nyoma sem volt testiségnek, magasztosabb, szentebb volt annál. A sors furcsa fintora, hogy egy mozgó háremben, a bujaság megtestesítőjében ilyen szent és tiszta szerelem születhet. Fiatalok voltak még mindketten. Jácint alig tizennyolc éves, Yukihiko se nézett ki többnek, bár a tündér valódi korát és származását homály fedte. Ő maga sem tudta, mióta él már itt. Hogy ide kerülése óta egy év telt-e el, vagy tíz... fogalma sem volt. Egyik nap olyan volt, mint a másik, semmi sem különböztette meg őket. Mintha folyamatos révületben élne, alig voltak emlékei és azok is homályosak, elmosódottak voltak, inkább csak érzések és benyomások semmint konkrét képek. Sokáig ő maga sem tudta, hogy tündér, puszta véletlen volt, hogy kiderült. Egy szomorkás őszi szürke, kőből rakott várba vitték őt és még néhány társát. Jácint akkor nem jött velük. Aznap nem kellett lefeküdniük senkivel, csak felszolgálni, táncolni és zenélni valami gazdag úr lakomáján. Mikor megérkeztek a várba, az udvaron két, nyolc év körüli kisfiú vívott fakarddal. Egyikük szolgálógyerek lehetett, legalábbis a ruházatuk közti különbség erre utalt. Ő egyhelyben lecövekelve, tátott szájjal csodálta az érkezőket, míg a gazdagabbik csak Yukihikot vette észre. Szemei kitágultak, botladozva rohanni kezdett felé és futtában kiabálta:
- Apa, apa, nézd tündér! Tündér!- Marcona, körszakállas férfi került elő, ki tudja honnan. Később kiderült, hogy ő a vár ura. Durva mozdulattal elkapta Yukihiko állát és érces, recsegő hangon dörögte:
- Nézz a szemembe!- Yukihiko félénken engedelmeskedett és mikor a férfi meglátta szemeinek csillogó ezerszínét, babonás rémülettel hátrált el, önkéntelenül felkiálltva:
- Szavamra! Igaza van a gyereknek, ez valóban tündér!- a hárem tulajdonosai már pusztán szépsége miatt is kivételeztek Yukihikoval, de ezen információ birtokában még inkább csínján bántak vele. Ő lett a hárem ékköve, a legkülönlegesebb mind közül, akit csak a leggazdagabbak engedhettek meg maguknak. Nem kérte ezt az állapotot, sőt tulajdonképpen gyűlölte is, de meg volt az az előnye, hogy a háború után kevesen voltak, akik elég gazdagok voltak ahhoz, hogy akár egy éjszakára is megvehessék őt, és azok nagy részének esze ágában sem volt megvenni, így Yukihiko viszonylagos nyugalomban élhetett. Az egyetlen, ami miatt aggódott, az Jácint volt. Titkos szerelmével ugyanis nem bántak kesztyűs kézzel, sem a tulajdonosok, sem az ügyfelek. Erre még heves, lobbanékony természete is rátett egy lapáttal. Állandóan lázadozott, ezerszer próbált már megszökni, amiért minden alkalommal véresre verték a hátát, hogy hetekig képtelen volt felkelni az ágyból. Egyedül Yukihiko tudta úgy-ahogy kontrollálni az egyébként eszes, felvágott nyelvű fiút. A tündér teljes ellentéte volt. Társai a háta mögött obszidián szobornak nevezték. Gyönyörű volt, de jegesebb a legfagyosabb télnél. Nem sírt, nem nevetett, csendes méltósággal tűrt el mindent. De ez valójában csak a látszat volt. Yukihiko valójában várt. Leste az alkalmat, mikor kedvesével együtt végre megszabadulhatnak erről az átkozott helyről.
Yukihiko korán ébredt. Még sötét volt a sátorban és a többiek javában húzták a lóbőrt. Hajnal volt, de nem számított. Mindig Yukihiko ébredt először. A többiek számára megváltás volt az álom. Pár óra boldogság, mikor elméjük szabadon kalandozhatott valahol, messze ettől a helytől. A tündér nem mozdult. Pusztán felnyitotta szemeit és a mellett édesdeden alvó Jácintra pillantott. Az alig egy fejjel volt alacsonyabb nála, mivel ember volt, teste korántsem volt olyan tökéletes, mint Yukihikoé, de vonzó volt, bájos és izgató. Lábai érzékien hosszúak voltak, csípője szinte már nőiesen széles. Jácint ujjai hosszúak és vékonyak voltak, Yukihiko ruhájának leheletfinom anyagán keresztül érezte forróságukat. Megremegett, mint az ilyen hajnalokon mindig. Jácint szokásával ellentétben most felébredt a tündér reszketésére.
- Mi baj, tündér?- kérdezte halkan.
- Semmi. Csak fázom kicsit, hűvös van.- felelte a szólított és alig észrevehetően elpirult. Jácint hosszan hallgatott, alsóajkát rágcsálta, látszott, hogy zavarban van.
- Yukihiko, be kell vallanom valamit…-susogta és nagy levegőt vett, hogy belekezdjen, de abban a pillanatban csörömpölve-csattogva betrappolt a sebhelyes arcú, mire az addig békésen alvó háremfiúk azonnal felriadtak.
- Te, te, te meg ti négyen velem jöttök.- bökött rá –úgy tűnt, találomra- hét fiúra, köztük Yukihikora és Jácintra. A két szerelmes riadtan nézett össze, de már álltak is fel. Nem akartak megkockáztatni egy esetleges büntetést. Féltek. De ezúttal nem a rájuk váró feladattól, hanem, hogy mi lesz a másikkal. Jól tudták mindketten, mi történik azokkal, akiket kivisznek, de más tudni, és megint más látni, amint AZT művelik a szeretett személlyel. A fiúk tudták, hogy a háremnek több tulajdonosa is van, de velük nem nagyon találkoztak, abban sem voltak biztosak, hogy a tulajdonosok a háremmel élnek-e, mint például a szakács. A fiúk legtöbbet a pénztárossal találkoztak. Nem tudták, hogy a kopasz, köpcös kis csúfság vajon a tulajdonosok egyike-e, vagy csak alkalmazottjuk, de ténylegesen ő gondoskodott róluk. Már ha gondoskodásnak lehet nevezni, hogy a férfi kereskedett a testükkel. A kis csúfság most ott állt a sátor előtt, húsos kezeit a háta mögött összekulcsolta, előre-hátra hintázott a talpán, arcán rókaszerű vigyor játszott és halkan dúdolgatott. Veszett jó kedve volt. Mikor észrevette a tündért, vigyora még szélesebbé vált.
- Jó reggelt, Yukihiko!- a tündér nem törődve két fiú csúnya pillantásaival finoman meghajtotta a fejét.
- Önnek is, uram.
- Igen, ez jó reggel. Csodás, sőt, nagyszerű reggel!- lelkendezett a férfi, majd összedörzsölte a tenyerét és még jobban felemelte a hangját:
- Csibéim, nagy feladat vár rátok! Lord Garlick lakomájára megyünk, ahol fontos dolgotok lesz: tündököljetek, mint csillagok az égen és lessétek a vendégek óhajait, legyen az bármi. A pohár frissítőtől a… khm… nos, bármi másig teljesítsétek a vendégek kívánságait. Jácint, ez rád is vonatkozik! A tegnapi botrány után, ha egy rossz szót hallok rólad, olyan büntetést kapsz, hogy megemlegeted!
- Mit csináltál?- kérdezte suttogva az egyik fiú, amikor már a szekéren zötykölődtek, útban a várba.
- Az a szadista barom ki akart láncolni, én meg majdnem leharaptam az ujját.- felelte a kérdezett, a többiek pedig majd’ megpukkadtak a visszafojtott nevetéstől. Az út egyébként is jó hangulatban telt. Heten voltak és egy elég nyüzsgő lakomára mentek, így elég nagy volt rá az esély, hogy megússzák a napot ágyba bújás nélkül és ez a gondolat mindannyiukat jó kedvre derítette. Még az obszidián szobor Yukihiko is felengedett kicsit és Jácint hosszas unszolására végül hajlandó volt elmesélni egy történetet egyik ügyfeléről és annak érdekes kívánságairól.
A kastély lenyűgöző volt, fényűző, már-már túlságosan is giccses. A fiúk számára kijelöltek egy szobát, ami zsúfolva volt gyönyörű ruhákkal és meseszép ékszerekkel. Yukihiko vonzerejéhez erősen hozzájárult a kimonó, amit lehetetlen volt egyedül fel- vagy levenni, így a tündér és Jácint hátra maradt, hogy a hárem ékköve minél tündökletesebb lehessen majd. Ahogy a többiek elhagyták a szobát, a nevezett ékkő az ajtóhoz lépett és bezárta belülről.
- Végre kettesben.- villantott egy mosolyt, a hatalmas szemeket meresztő Jácintra, majd elkomolyodott.- Mondani akartál valamit.
- Mi?
- Hajnalban a sátorban azt mondtad, be kell vallanod valamit.
- Ja, hogy az… ehm…-Jácint bizonytalanul nézett a tündérre- Yukihiko, szeretsz?
- Szeretlek, ahogy az angyalok szeretik az eget, vagy a nap szereti a földet. Jobban szeretlek mindennél és mindenkinél, jobban szeretlek az életemnél.
- És ha én… nem egészen az vagyok, akinek hiszel?
- Hogy érted ezt?- ütközött meg a tündér. Jácint elhátrált tőle és valami történt. Vonásai, sőt egész teste lágyabb lett, vállai elkeskenyedtek, csípője kiszélesedett, finom izmai eltűntek, keblei lágyan domborodtak fehér inge alatt.
- Te… te…-nyögte a tündér.
- Így igaz, Yukihiko. Valójában nő vagyok.
- Miért…
- Hogy miért nem mondtam el?- vágott közbe Jácint.
- Miért?
- Miattad. Látod, mit művelnek velünk így is. Gondolj bele, mi történne, ha tudnák, hogy nő vagyok. A nagyapám képzett illuzionista volt, tanított nekem ezt-azt. Mikor megláttalak, illúziót bocsátottam magamra, hogy mindenki férfinak lásson.
- De hát miért?- nyögte Yukihiko, még mindig letaglózva a döbbenettől.
- Mert szeretlek, és te vagy az egyetlen férfi, akinek adni akarom magam.- felelte a lány, Yukihikohoz bújt és fejét annak vállára hajtotta. A tündérnek eltartott pár pillanatig, míg felfogta kedvese szavainak értelmét, de akkor ismét reszketni kezdett az izgalomtól. Átölelte a lányt és úgy suttogta:
- Jácint… szeretlek. Úgy szeretlek, ahogy az angyalok szeretik az eget, és a nap szereti a földet.
- Yukihiko…- nézett fel rá kedvese, most először szólítva őt a nevén és hosszú, szenvedélyes csókban forrtak össze ajkaik.
Érdekes módon senkinek sem tűnt fel, milyen sokáig odavan Jácint és a tündér. A lakoma forgatagában szinte már meg is feledkeztek róluk, de mikor megjelentek, a hatás azonnali volt. Yukihiko valósággal sugárzott. Szépsége, mintha ezerszeresére nőtt volna, és ezt növelte az egyébként örökké komoly arcon felderengő titokzatos mosoly, ami azt sugallta, van valami, amit csak ő tud. Valósággal szikrázott, akár a világ legtisztább gyémántja a szikrázó napfényben. A pénztáros maximálisan elégedett volt. Borsos árat számított fel a hét fiúért, pláne, mivel Yukihiko is közöttük volt, de annak háromszorosát kapta meg, így a tündér- habár közvetett módon- elintézte, hogy kedvese bűnei megbocsátassanak. Bár a fiúknak nem tűnt fel, de egész este titokzatosan mosolyogtak egymásra, és elpirultak, valahányszor találkozott a pillantásuk. A levegőben ott vibrált, hogy történt valami, de rajtuk kívül senki sem tudta, mi. Yukihiko boldog volt. Boldogabb, mint életében eddig bármikor. Valósággal szárnyalt a lelke. Szerelmes volt, és Jácint viszontszerette, egy ilyen élethelyzetben többet nem is kívánhatott volna. Úgy érezte, övé a világ, bármit megtehet, senki és semmi nem állhatja útját. De persze tévedett. A tündérek rendkívül érzékenyek a környezetükre, nem tűrik jól a hideget. Balszerencséjére beköszöntött a tél, és épp egy olyan területen haladtak keresztül, ahol az évnek ebben a szakában erős, kemény fagyok jártak. A tündér alig egy nap alatt ágynak esett. Súlyos beteg volt. Szépsége kifakult, hogy ráismerni alig lehetett, a láza pedig oly’ mértékben felszökött, hogy gyakran elvesztette az eszméletét és félrebeszélt. Egyáltalán nem volt magánál, fogalma sem volt, ki ő, hol van, és mi történik körülötte. Odáig sem jutott el, hogy ezeket a kérdéseket végiggondolja. Sokáig kétséges volt az is, hogy életben marad-e egyáltalán. A pénztáros féltette őt. Yukihiko volt a kincse, a büszkesége, olyan ínyenc falat, ami egész kis vagyonokat keresett neki. Őrült lett volna, ha veszni hagyja. Hatalmas összeget ölt a gyógyíttatásába, három orvost fogadott fel, hogy mentsék meg a tündér életét. És az orvosok küzdöttek. Három teljes héten át mindent megtettek, hogy kimentsék a halál karmaiból meseszép betegüket, és végül sikerült. Három végtelenül hosszúnak tűnő hét után Yukihiko láza végül lement és a tündér magához tért. A fiúk az ágya körül tolongtak, és megkönnyebbülten elmosolyodtak, mikor meglátták felragyogni az ezerszín szemeket. Mindenki ott volt. Mindenki, kivéve egy valakit.
- Jácint…-suttogta Yukihiko a hiányzó nevét és felült, hátha így meglátja kedvesét.
- Ő nincs itt.- szólt közbe a rangidős fiú. A tündér értetlenül meredt rá.
- Kivitték? Ilyenkor?- ösztönei megsúgták neki, hogy lassan pirkad. Soha senki nem dolgozott már ilyenkor.
- Nem Yukihiko. Jácint nincs többé a háremben.
- Megszökött.- kotyogott közbe egy fiatalabb fiú, amiért azonnal kapott is egy taslit. Yukihiko láztól ködös agyában lassan állt össze a kép, de akkor arcát döbbenettel vegyes fájdalom és őrlő kétség uralta el, egyetlen kérdése járt az eszében: „Miért? Miért ment el nélkülem?” De erre a kérdésre nem volt válasz. Két hét múlva a tündér újra munkába állt, de valami megváltozott benne. Az obszidián szobor mintha megfagyott volna. Soha többé nem látták mosolyogni, és bár továbbra is ő keresett a legtöbbet, modora olyan jeges lett, akár a legfagyosabb tundra. A fiúk féltek tőle. Többé már nem próbálták bevonni a közös bolondozásokba, úgy vélték, úgy sem lelné bennük örömét, és Yukihiko egyedül maradt. Múltak a hetek, hónapok, évek és Jácintról nem érkezett semmi hír, mintha meghalt volna. De a hárembeliek nem feledték el. Egyfolytában róla suttogtak, számukra ő volt a remény, a fiú, akinek sikerült. Jácint nevéből legenda lett, Yukihiko szíve pedig megtelt gyűlölettel és megesküdött, hogy elpusztítja azt a legendát. Tíz év telt el, és a tündér egészen megváltozott. Tisztában volt szépségével, sőt, nem habozott felhasználni azt, hogy megkapja, amit akar. Nem úgy viselkedett már, mint egy háremfiú, nyoma sem volt benne alázatnak. Gúnyos, ravasz, halálhideg logikájú ifjúvá vált, akivel senki, még a pénztáros sem mert ujjat húzni. A nevezett kopasz, köpcös fickó egy nap saját sátrába hívatta Yukihikot, aki rosszat sejtve, de már egy kész tervvel a fejében lépett be.
- Hívatott, uram.- közölte olyan hangon, mintha a férfi ezt nem is tudná és még csak nem is biccentett. A pénztáros láthatóan zavarban volt. A kezét tördelte és köhécselt.
- Yukihiko… ehm… foglalj helyet.- intett egy kényelmesnek tűnő karosszék felé, ahová a tündér le is telepedett. Selyemkimonója úgy susogott, mint milliónyi pillangó szárnya és a mozgása által keltett légáramlat hatására a pénztáros megérezte a testéből áradó rózsaillatot. A kis köpcös még köhécselni is elfelejtett, annyira el volt bűvölve. Yukihiko elégedetten és kicsit gúnyosan mosolygott.
- Miért hívatott uram?- kérdezte Yukihiko ezüst csengettyűket idéző hangján. A pénztáros összerezzent, mint aki álomból ébredt és ismét megköszörülte a torkát.
- Ehm… Yukihiko, mint tudod, te vagy a hárem ékköve, mondhatjuk a gyémánt egy kincses ládában. Igazán szép karriert futottál be, de… ennek vége.
- Hogyan?- kérdezett vissza a tündér, éppen hogy csak megütközésnek tűntetve fel mélységes döbbenetét.
- Tegnap járt nálam egy idegen és egyben kifizette azt a csillagászati összeget, amit te érsz. Szabad vagy, nem tartozol többé a háremhez.- Yukihiko hallgatott. Hosszú percekig kitartott a csönd, majd a tündér lassan felállt, hátrasöpörte nyakába lógó haját és büszkén felvetette a fejét.
- Akkor hát, a soha viszont nem látásra!- a mozdulat olyan gyors volt, hogy szemmel nem is lehetett követni. Az eddig az asztalon pihenő levélbontó kés halkan szisszenve szelte át a levegőt, pillanatok alatt roncsolva szét a csontokat. A pénztáros szemei kimeredtek és az asztalra bukott. Még kiáltani sem volt ideje. Yukihiko életében először ölt és nem érzett lelkiismeret-furdalást. Szája szegletében gúnyos mosoly derengett fel.
- Ég önnel.- susogta. Ki tudja honnan rózsaszirmok és pillangók hada került elő. Vad kavargásba kezdtek körülötte, teljesen eltakarták, majd lassan lecsillapodtak és semmivé foszlottak. De a tündér addigra már nem volt ott. Életében először varázsolt, de így is tökéletesen sikerült. Valahogy a vérében volt a mágia, ösztönösen tudta, mit kell tennie. Fogalma sem volt, miért nem használta eddig. Talán azért, mert nem tudta, hogy képes rá. De képes volt, és tudta, semmi sem állhat többé az útjába, elindult hát beváltani az esküjét és elpusztítani Jácint legendáját. Nem volt könnyű feladat megtalálni egykori kedvesét. Akárha tűt keresne a szénakazalban. De Yukihiko kitartó volt, tudta, hogy kérdezzen, és mit ígérjen a válaszért cserébe, így nem sokára megtalálta a nyomot, amin elindulhat, de nem tudott szabadulni az éréstől, hogy valahogy olyan ez az egész, mintha Jácint maga akarná, hogy megtalálja. Olyasmiket is megtudott, amiket nem akart. Például, hogy a lány szökése után összeállt egy öreg nagybirtokos gazdával, aki akár a nagyapja is lehetett volna. Az öreg öt év múlva meghalt, mindenét ráhagyta és Jácint egy nagyjából tíz éves gyermekkel egyedül él abban a házban. Yukihiko lelkében újult erővel izzott fel a gyűlölet, mikor tudomást szerzett a fiúról. Bosszúvágya immáron testet öltött, tudta, mit fog tenni, ha megtalálja a lányt.
Megtalálta. Takaros kis ház volt. Nem túl nagy és nem is túl kicsi. A tornácon hintaágy állt, az ablakpárkányon egy cirmos macska aludta édes álmát a délutáni napsütésben. A konyhakertben megtermett minden, amire szükségük lehetett, a kifeszített zsinórokon száradó ruhákat lengetett a lágy szellő. A ház sarkait repkény futotta be, háta mögött gyönyörű rózsalugas volt, középen szökőkúttal, amiben madarak fürödtek trillázva, és a kút előtt egy fehér kőből faragott paddal. A lugason túl hatalmas, élettől duzzadó erdő kezdődött. A birtok el volt zárva az összes környező településtől, de maga volt egy darabka mennyország. A kertben tíz év körüli kisfiú játszott kacagva. A haja fekete volt, akár az éjszaka, de ha rásütött a nap, vörösnek tetszett. A hintaágyon egy nő ült, és valamit varrt. Az eltelt tíz év még szebbé tette és haja is egészen derékig érőre nőtt, de Yukihiko felismerte. Jácint volt.
- Anya, anya, ezt figyeld!- kiáltott fel a fiú és tótágast állt. Jácint nevetett és megtapsolta. A tündér szíve megdobbant erre a kis közjátékra, de kemény maradt. A lugas felől érkezett. Pillangók és rózsaszirmok kavargásából lépett elő, és akkor megállt az idő. A kisgyermek csak állt, értetlenül pislogva, a nő kezéből kiesett, amit varrt.
- Yuki… hiko…-susogta döbbenten.
- Meglep, hogy még emlékszel rám, Jácint. Hogy tetszett a szabadság? Hallom, jól sikerült férjhez menned, arany életed van. Tudod, sose hittem volna, hogy az a lázadó Jácint, akit én ismertem, akkor is eladja a testét, ha nem kényszerítik rá, és gyereket szül egy haldokló vénembernek, csak hogy megörökölje a vagyonát. De most már úgyis mindegy. Tudod, miért vagyok itt? Hogy megöljelek, téged és a fiút. Mindent elveszek tőled, ahogy te is elvettél tőlem mindent.
- Na de…
- Nincs semmi de. Remélem, elbúcsúztál az életedtől.- Jácint leugrott a hintaágyról és védelmezőn magához vonta gyermekét.
- Az istenért, Yukihiko! Térj már észhez! Ő a TE fiad!
- A… apa?- nézett fel rá a fiú kérlelőn. És Yukihiko kezéből kihullott a tőr, mikor meglátta a szemeit. A szemeit, amik enyhén mandulavágásúak voltak és színüket lehetetlen volt megmondani, mert a szivárvány minden árnyalata bennük szikrázott. Akárcsak a sajátja.
- De hát… hogyan?
- Emlékszel Lord Garlick lakomájára? Megmondtam, hogy te vagy az egyetlen férfi, akinek adni akarom magam. A nagyapám rám talált és megszöktetett, amíg te beteg voltál. Haza hozott ide, és megszületett a fiad. Tíz éven keresztül gyűjtögettünk minden fillért, hogy ki tudjuk váltani az apját és végre egy család lehessünk.- E szavak hallatán megtört a jég. A könnyek úgy indultak meg Yukihiko szeméből, mint a záporeső.
- Ó, Jácint… én ostoba… meg tudsz nekem bocsátani valaha is?
- Sosem haragudtam.- mosolygott a lány.
- Apa!- kiáltott fel a kisfiú és a tündér karjaiba robbant, aki erősen magához szorította. Jácint mosolyogva lépett oda hozzájuk és átölelte mindkettejüket.
- Üdv itthon, Pillangóherceg.

XXX

- De a tündérek nem halhatatlanok?- értetlenkedett Sally.
- De igen.- biccentett az öreg.- De Yukihiko lemondott a halhatatlanságáról és boldogságban, békességben élte le életét Jácinttal.
- Ó, ez szomorú.
- Egyáltalán nem, hiszen boldog volt.
- Ez igaz.- Sally elgondolkodott kicsit- Yukihiko még mélyebbről kezdte, mint én… gondolja, hogy nekem is sikerülhet?- a bácsika olyasfajta mozdulatot tett, mintha fel akarná ölelni az egész világot.
- Természetesen. A lehetőségek itt vannak körülöttünk, csak észre kell venni, és meg kell ragadni őket.– A következő pillanatban a megállóba süvöltve vágódott be a metró.
- Mennem kell. Meg kell ragadnom egy lehetőséget.- mosolygott Sally és felpattant rá.
        A bácsika búcsúzóul biccentett egyet felé, ezerszín szemei valósággal kacagtak.

Vége

Előző

Vissza a főoldalra