Dunyhapuha téli köd
S ti, őszemlékű
levelek!
Alvó fáknak sóhaja,
Sóhajuknak párája!
Rejtsetek el engemet,
Rejtsétek el szívemet.
A fájó titkokat,
Az apró-cseprő dolgokat.
Rejtsétek el a könnyeket,
Az elsuttogott neveket.
Rejtsétek el a szavakat,
Az el nem csókolt
csókokat.
Rejtsétek el kincsemet,
Megmutatnom nem lehet.
Rejtsétek el énnekem,
Titkom másé ne legyen!
Rejtsétek el, hogy nem
fájjon,
Érte senki se bántson.
Rejtsétek el az emléket,
Hogy érte egyszer
visszajöjjek.
Rejtsétek el, mi én
vagyok,
A kegyetlen valóságot.
Rejtsétek el, mit
elejtettem,
Tán így könnyebb lesz
felednem.
Rejtsétek el az átlagost,
Az értelmetlen
mindennapost.
Rejtsétek el a könnyeket,
A mérgezett kis tüskéket.
Rejtsétek el ezt a
harcot,
Hogy könnyebben
viselhessem a maszkot.
Rejtsetek el mindent,
Hogy senki ne tudja,
mennyire fáj itt bent.
2007. I