Utószó
A
lány félrebiccentette a fejét. Szinte már barátságosan
szemlélte a földön vonagló haldoklót.
A
szürke ég búskomoran borult fölébük. Egy- két esőcsepp
lekoppant az öreg, repedezett betonra, amikor a lány leguggolt.
Vérmocskos kardját hanyagul maga mellé ejtette. Tudta, már nem
lesz szüksége rá.
- Fáj?-
kérdezte hihetetlenül gyermeki hangsúllyal és kezét az
agonizáló test felé nyújtotta. Az egyik majd’ húszcentis
karom kis híján lemetszette a csuklóját. A lány kicsit
meglepődött, majd felkacagott.
- Úgy
látom, nem fáj eléggé.- a démonnak már nem volt ereje
megszólalni, az előbbi mozdulat a végletekig kimerítette, de a
szeméből sütött a gyűlölet.
- Tudod,
megtehetném, hogy fogom azt a kardot, és véget vetek ennek az
egésznek. De nem fogom megtenni.
- Miért?-
hörögte a démon, vérpermetet fröcskölve a betonra. A lány
mosolyogva felállt.
- Mert
így mindkét parancsnak eleget teszek. Egyrészről majdnem
teljesen megöltelek, másrészről viszont még élsz. Most már
csak rajtad múlik minden. Pápá!
A
lány felemelte a kardját. Nem bajlódott azzal, hogy letörölje
róla a vért. Csak elrejtette hosszú, fekete kabátja alatt,
megfordult és fütyörészve elsétált.