Az égen úszik egy szürke
felleg,
Eltakarja a vidám
kékséget.
Eső kopog szomorúan.
Hidegen, s baljósan.
Üresek az utcák, nincs
kint senki sem.
Üresek a szívek,
fájdalom ül a levegőben.
Egy eldugott kis
sikátorban,
Vért mos az eső a
csatornába.
Világok harcosa fekszik
arcra bukva.
Nincs se neve, se rangja.
Ő van már csak egyedül
Körülötte halál-csend
ül.
Nem magáért lett ő
ilyen.
Végzete volt ily’
kegyetlen.
Magányosan, elhagyatva,
Megvetve és kitagadva
Élt ő és harcolt
azokért,
A hálátlan világokért.
Ez volt sorsa, kijelölt
útja,
Neki nem volt választása.
Nem rég itt még dúlt a
csata
Gigász erők viadala.
Egyedül volt, mint
mindig,
Ellene milliónyi torz,
sötét szív.
Fohászkodott fel az égbe,
Segítsék meg harcát
végre.
Meg sem próbált
menekülni,
Bátor szívvel állt ki
harcolni.
Egy pillanatnyi
dermedtség,
Mikor körbekerítették.
Ajkán néma mosoly
jelezte,
Tudja: innen már nincs
menekvése.
Neki lendült, s irtotta
A sötétséget, ahol
tudta.
Úgy harcolt, mint eddig
soha,
Dühödt berzerk módra.
S ez lett a vége.
Itt fekszik most
elfeledve.
Nem siratja senki ember,
Csak a világ, égi
könnyel.
2007 IV. 28.