Egyszer régen- így
mesélik- erre járt egy dalnok.
S éneke dal volt.
Dal, melytől könnyezett
a szikla,
Ha sírt a lant s
megcsuklott hangja.
Vagy felforrt, pezsdült a
vére,
Ha hívott táncba s
veszélybe.
Rongyos ruhája, szakadt
köpenye…
Birtoka ennyi volt s mása
semmilye.
Csak egy lantja. Egy
ütött-kopott öreg lantja.
Mely, ha szólt, csodát
hozott a világra.
Mert csoda volt ő, élő
csoda.
Szíve álmok, mesék
birtoka.
Sokat látott, szenvedett.
Látott mezőt, tengert,
hegyeket.
Lelke mégis gyermek
maradt,
Tiszta, mint hó, vagy
mint patyolat.
Hol van most a dalnok?
Miért nem szólnak a
dalok?
Hol van most a lant?
Miért nem hallik a
régi-régi hang?
Elment innen rég a csoda,
Átköltözött egy jobb
világba.
Évek alatt elfeledték,
Sírját sohasem keresték.
Szakadt koldús, világ
vándora…
Ennyi volt ő, más több
soha.
De csoda volt, egy élő
csoda.
2007. III. 29.