A legnagyobb megtiszteltetés
Targos pillái megrebbentek.
Valami nedves, kellemesen hűs ért a homlokához. Édes virágillatot
érzett, halk suttogást hallott.
A
férfi kinyitotta a szemét, ébredező elméje lassan kezdte
befogadni az új információkat. Széles, baldachinos ágyon feküdt.
Az ágya szélén egy lány ült. Hosszú, fekete, fonott haja volt
és egy nedves kendővel hűsítgette ájulástól még tüzelő
homlokát. Mikor észrevette, hogy Targos felébredt, oldalra
hajtotta a fejét és elmosolyodott. Elképesztően szép lány volt.
Fehér, tógaszerű ruhája csak még jobban kiemelte fekete haját,
még szebbé téve őt. Kintről hűs, tavasz-illatú szellő
érkezett, belekapott az ágy függönyeibe megmutatva Targosnak a
külvilágot. Pontosan szemben velük egy piramisszerűség
magasodott, egy templommal, vagy szentéllyel a tetején. Nem
lehetett pontosan megállapítani, hogy a kettő közül melyik, de
bejáratáig lépcső vezetett fel a piramis oldalán. A piramis
előtt hatalmas tér volt, a tér szélén apró vályogházak. A
téren és a házak közti sikátorokban emberek nyüzsögtek.
Férfiak és nők vegyesen. Egymással beszélgettek, árukat
adtak-vettek, állatokat vezettek. Közöttük gyerekek rohangásztak
játszadozva. A piramis mögött a távolban álom kék hegyek
látszottak, madárcsivitelés és gyerekzsivaj hallatszott. Az egész
olyan idillinek, lehetetlenül tökéletesnek tűnt. Targos
visszapillantott a lányra, aki épp kimosta egy kis rózsavizes
tálban a kendőjét és rendületlenül mosolygott.
-
Hogy hívnak?- kérdezte a férfi a
hosszú eszméletlenségtől karcos hangon.
-
Liana.- válaszolta a lány és ismét a
homlokát cirógatta a kendővel.
-
Az én nevem Targos.- közölte a férfi
hosszú hallgatás után, mikor rájött, hogy a lány nem fogja
megkérdezni.- Hol vagyunk, Liana?
-
A Várakozás Palotájában.
-
Aha… és mire is várakozunk pontosan?
-
A legnagyobb megtiszteltetésre.-
felelte a lány, de Targos hiába kérdezgette, nem volt hajlandó
többet mondani.
-
Nem beszélünk róla soha. Nem sokára
jönnek, és akkor minden kiderül.- közölte végül, mikor
megelégelte a férfi kérdéseit. És valóban. Már vége felé
járt a délután, mikor kinyílt a szoba ajtaja. Egy férfi lépett
be. Napcserzett bőre és félelmetes izmai egyértelművé tették
Targos számára, hogy valami katonaféle lehet. A férfi szinte
teljesen meztelen volt, eltekintve valami fehér, bugyogószerű
valamitől. Mikor meglátta, Liana felállt az ágya széléről,
alázatosan lehajtotta a fejét és elindult felé. De a férfi egy
kézmozdulattal megállította.
-
Nem te. Őt akarják.- dörmögte és
Targos felé intett. Liana egy pillanatra mintha megdöbbent volna,
de aztán visszament az ágyhoz.
-
Indulás. Eljött az idő.- suttogta
alig hallhatóan.
- De hát mi fog történni
velem?
-
Megmutatják magukat a válaszok.-
felelte a lány és rámosolygott.- Indulás. Ne várjanak hiába.-
Targos sóhajtott egyet, felkelt és a bugyogós férfi társaságában
elhagyta a szobát. Mikor becsukódott mögöttük az ajtó, látta,
hogy annak két oldalán őrök állnak. Őrizték őket. Ennyire
rangos valaki lenne ez a Liana? De nem töprenghetett ezen sokáig,
ugyanis nem sokára egy másik szobába értek. Ezt a szobát
egyetlen asztal foglalta el, rajta ínycsiklandónál ínycsiklandóbb
ételek és italok.
-
Jó étvágyat.- dörmögte kísérője,
és magára hagyta. Targost nem kellett bízatni. Csak most, ennyi
étel láttán döbbent rá, mennyire éhes is valójában. Az ételek
fenségesen finomak voltak, a bor pedig kellemesen fűszeres és
hűsítő. Targos meg is jegyezte magában, hogy bár fogalma sincs,
hol van, az itteniek tudják, hogy kell bánni a vendéggel. Alighogy
végzett, visszatért a bugyogós férfi és mentek tovább. Ismét
egy szobához értek és a férfi ismét magára hagyta. Ez a szoba-
méretét tekintve, inkább terem- valami fürdőféleség lehetett.
A fél padlót egy hatalmas medence foglalta el, a medencében pedig
forró, illatos fürdővíz volt. Targos boldogan ereszkedett a
habokba. Hiába is, régen volt mikor utoljára fürödhetett. Mikor
kipancsolta magát és kikászálódott a medencéből, annak partján
egy fehér, tógaszerű ruhát talált és egy csomó ékszert.
Karperecek, nyak-és bokaláncok, fejdíszek, gyönyörűen
megmunkált övek, fülbevalók. Mind színarany, drágakő és
igazgyöngy berakással. Némelyik többet ért egy-egy Targos által
ismert hercegségnél. Nem bírt magával. Kiválogatta a szerinte
legszebbeket, és magára aggatta őket. Elvégre, az csak nem bűn,
ha felpróbálja őket. Mikor meglátta a bugyogós férfit, kiverte
a hideg veríték.
-
Őőőő… én… én csak…- kezdte
volna a magyarázkodást, de úgy tűnt, a másiknak fel sem tűnik,
hogy kiszolgálta magát.
-
Indulás.- dörmögte és mentek tovább.
Szűk, fáklyával megvilágított folyóson haladtak keresztül és
Targosnak az volt az érzése, a föld alatt vannak. Épp azon
gondolkozott, vajon meddig mennek még, hová tartanak és miért nem
látott egy teremtett lelket sem mogorva kísérőjén kívül, mikor
egy magas, meredek lépcső állta útjukat.
-
Fel.- dörmögte a bugyogós és a
lépcsőre mutatott. Targos elindult felfelé. Azt várta, a másik
majd követi, csak udvariasságból engedte előre, de nem. A
medvetermetű férfi megállt a lépcső aljában és nem mozdult.
Mintha csak egy kőszobor lenne. Targos furcsállta kicsit a dolgot,
de ment tovább. Úgy okoskodott, a lépcső bizonyosan olyan helyre
visz, ahová csak az olyan előkelőségek léphetnek be, mint ő.
Rendületlenül rótta a fokokat. Mikor már úgy tűnt, a lépcső
egyenesen az égig vezet, hirtelen ott állt a tetején. Egy alig
embernyi magas ajtónyílásban állt. Teljes látóterét betöltötte
a lenyugvó, vérszínű nap és az a köpenyes alak, aki szétvetett
karokkal neki háttal állt.
A
főpap megfordult és elégedetten mérte végig a férfit. Igen,
az istenek örülni
fognak, gondolta és kezében
megvillant a kés.