Egy élet meséje- Egy őrült szerelem

Mihanában tombolt a harag. Szinte vakon rohant végig a városon. Fel sem tűnt neki, mikor elrohant az iskolája, majd később a pékség előtt.
Végül ugyanabban a sikátorban találta magát, ahol annak idején földet értek, mikor Francissel lezuhantak a tetőről. Ettől egy cseppet sem vidult fel. Gyorsan el akart tűnni innen, de az utcasarkon bele botlott valakibe. Az illető elvesztette az egyensúlyát, és megpróbált megkapaszkodni Mihana karjában, aki szintén megszédült és egymásra estek. Csakhogy ezúttal ő került felülre.
borító 2

- Jaj, ezer bocsánat, uram, én igazán nem akartam…- mondta, fölnézett és elakadt a szava. A férfi, akinek a mellkasán feküdt gúnyos fél mosollyal az ajkán nézett rá. Rövidre nyírt, barna haja volt és féktelenül csillogó fekete szemei. Bár pont egyforma magasak voltak, ez a férfi kicsit erősebb kötésű volt, mint ő.
- Leszáll rólam, uram, vagy meg akar csókolni?- kérdezte olyan hangon, mintha cseppet sem bánná az utóbbi lehetőséget. Mihana zavarba jött, elpirult, lesütötte a szemét és azonnal arrébb mászott, anélkül, hogy felállt volna. A másik férfi felült és vigyorogva felé nyújtotta a jobbját.
- A nevem Dile. Dile Remon^{^*}.
- Én Mihana Ménoel vagyok.- motyogta zavartan, de elfogadta a másik kezét. Magában megállapította, hogy Dile-nak milyen nagy és inas kezei vannak. A bőre mégis puha volt, és meleg. Valami különös oknál fogva jól esett neki az érintés.
- És mit keresel erre? –kérdezte Dile, miközben fölállt és leporolta a ruháját. Mihana röviden elmesélte neki a „meglepetés-házasságot” és hogy mennyire kiborult tőle. Dile vágott egy fintort.
- Hát nem is csodálom, hogy eljöttél.- közölte- A helyedben én is ezt tettem volna. Még csak nem is tudtál róla, hogy eljegyzett azzal a lánnyal. És még az ilyenek beszélnek jó modorról. És a borzasztó az, hogy a törvény nem tiltja! Megáll az ész!
- Hogy mi?- kérdezte Mihana, mert nem értette igazán. Dile felnevetett.
- Jaj, ne haragudj. Ügyvéd vagyok, néha elragadtatom magam.– végig mérte Mihanát.- Tudod mit? Gyere el hozzám! Lakhatsz nálam, amíg befejezed a tanulást. Nem túl nagy a lakásom, de tiszta és sok jó ember kis helyen is elfér.- Mihana szeme tágra nyílt a csodálkozástól.
Miért akarsz segíteni nekem, hisz’ nem is ismersz?- Dile ismét felnevetett.
- Talán, mert őrült vagyok?– Ismét Mihana felé nyújtotta a kezét- Ne üldögélj már ott, hanem gyere!– Mihana rámeredt a felé nyújtott kézre, végül elmosolyodott, és hagyta magát felhúzni. Míg a fecsegő Dile-t követte a lakására, valami végtelen boldogság és nyugalom szállta meg. Úgy érezte, most már nincs egyedül, most már minden rendbe jön.
- Megjöttünk!- mondta Dile és beengedte maga előtt. Nem hazudott, a lakása valóban nem volt nagy. Csupán két szobából- egy kisebből és egy nagyobból- és egy konyhából állt. A kisebbik szoba könyvek tömkelegével volt telezsúfolva, míg a másik egyszerre töltötte be a háló, az étkező és a dolgozószoba szerepét. Kicsit nagy volt a rendetlenség, de igazán otthonos hely volt. Dile félre értette Mihana hosszú hallgatását.
- Van egy bejárónőm, de túl rendetlen vagyok, és már nem is próbálkozik.- mondta és felvett egy könyvet a földről. Mihana felkuncogott.
- Mintha csak a saját szobámat látnám. Tényleg.- tette hozzá Dile értetlenkedő pillantását látva. Erre mindketten felnevettek.
- Fáradt lehetsz.- mondta Dile- Aludj nyugodtan az ágyamban, a másik szobában van egy kanapé, én majd alszom azon.- azzal már át is ment a kisebbik szobába. Mihana csak most jött rá, hogy valójában mennyire is fáradt, ezért nem vitatkozott és bele feküdt Dile ágyába. Túlzás lenne azt állítani, hogy azonnal elaludt. Tény, hogy nagyon fáradt volt, de mielőtt elnyelték volna elméjét az álmok, még megállapította magában, hogy az ágynak Dile illata van.
Lépteket hallott, és halkan megnyikordult az ajtó. Mihana álmosan kinyitotta a szemét és odanézett. Dile állt az ajtóban, egy mécsessel a kezében. Az imbolygó fény meg-megcsillant meztelen felsőtestének izmain. Mihana nyelt egyet. Életében nem látott még ennyire izmos ügyvédet. Majd megrázta a fejét. Uram isten, mit bámul rajta? Dile közben odalépett az ágyához, és az éjjeli szekrényre állította a mécsest. Mihana torka kiszáradt.
- Mi az? Elfelejtettél valamit?- kérdezte karcos hangon. Dile már ott ült az ágya szélén, szemeiben táncot járt a gyertya lángja, valami egészen különös kifejezés ült az arcán és mosolygott.
- Tulajdonképpen így is mondhatjuk.- mondta halk, duruzsoló hangon és közelebb hajolt Mihanához.
- Mit… mire gondolsz?- kérdezte Mihana és teljesen zavarba jött. Dile tovább mosolygott és még közelebb hajolt. Arca már csak pár hüvelykre volt Mihanáétól. Mihana nyelt egyet, és érezte, hogy elpirul. Már megszólalni sem volt ereje. És a következő pillanatban ajkuk összeért.
Mihana verejtékben fürödve, lihegve ült fel az ágyban. Beletúrt a hajába, és kicsit idegesen nézett körül. Se Dile, se mécses. Akkor csak egy álom volt. Megkönnyebbülten hanyatlott vissza az ágyra. Még mindig zihált, mintha megkergették volna, és ahogy megérezte az ágynemű illatát szíve hevesebben kezdett verni. Egyik kezét mellkasára szorította, a másikkal pedig eltakarta a szemét.
- Csitulj, szív, értelmetlen így verned.- morogta bele a sötétbe, aztán arrébb húzta a kezét és felbámult a mennyezetre.
Mi ez az egész? Miért ver így a szívem?- gondolta, és megérintette az ajkát.- Álmomban megcsókolt... Miért álmodok ilyeneket? Azt mondják, az álom gyakran arról szól, amire vágyunk. Ezek szerint, én… erre vágynék? –Mihana megrázta a fejét.
- Jesszusom, miket gondolok én itt?- morogta magában, aztán becsukta a szemét és pár perc alatt visszaaludt. Ekkor megnyikordult az ajtó és Dile lépett a szobába. Egy mécsest tartott a kezében és jobbjával ernyőzte a lángját. A fény végigcsillogott meztelen felsőtestének izmain és táncot járt szénfekete szemében. Közelebb lépett és gyönyörködve szemlélte az alvó férfit. A hosszú gólyalábakra simuló takarót, a bő, fehér ing alól elővillanó izmos mellkast, a sima, fehér bőrt, a nőies, hattyúívű nyakat, a nemes vonású arcot, a bíbor piros ajkakat, a hosszú, ébenfekete szempillákat, a párnán rendetlenül szétterülő, vékony szálú, vállhosszú ébenfekete hajat.
- Szentségtörés férfinak nevezni.- gondolta magában.- Nem is ember, hanem egy angyal.- Ahogy nézte hirtelen elfogta a vágy, hogy a karjába kapja és végigcsókolja a másik testét. De tudta, nem teheti meg.
Olyan békésen alszik.- gondolta és végigfuttatta ujjait a selymes, ébenfekete hajon. Beleborzongott a gyönyörűségbe. Jobb, ha megyek, különben még valami meggondolatlanságot tennék.- azzal vissza is ment a saját szobájába, de már nem tudott visszaaludni. Csak bámulta a kezét, mintha valóban egy angyalt érintett volna és még mindig maga előtt látta az alvó férfit.
Mihana másnap reggel későn ébredt. Kapkodva felöltözött és elrohant az iskolába. Megpróbált úgy viselkedni, mintha mi sem történt volna, de egész nap szétszórt volt és folyton csak a tegnapi álma járt az eszében. És Dile. Dile, akivel csak tegnap találkozott, de mégis, mintha egész életében ismerte volna. Gyakran azon kapta magát, hogy mikor a férfire gondol, önkéntelenül is megérinti vagy megnyalja az ajkát. Ilyenkor dühösen megrázta a fejét és megpróbált visszatemetkezni a könyveibe, csakhogy annak az időszaknak, mikor elbújhatott a könyveiben, már vége volt.
- Hé, Ménoel!- szólította meg egyik osztálytársa, az egyik szünetben.- Mi van veled?
- Pardon?- kérdezett vissza Mihana kimérten.