A társaság viszont jelentősen javított az esélyeken. Életében nem vette még körül ennyi szeretet és barátság. Atyja, Dian*, kitől új létét és az újrakezdés esélyét kapta, valóban úgy bánt
vele, mint egy apa. Minden egyes lépését vigyázta,
tanítgatta, mint egy kisgyermeket. Hiszen az is volt. Újszülött
kisgyermek egy új létben és mindent újra meg kellett tanulnia.
Első vadászata előtt Mihana órákig állt, és vérszínű
szemeivel pásztázta az üres tükröt.- Mit nézel úgy?- kérdezte Dian megelégelve a hallgatást.
- Atyám, milyen tükör ez? Nem mutat képet.- a másik felnevetett és odaállt mögé. A tükör továbbra is üres volt.
- Ne keresd, gyermek. A vámpírok nem látszanak a tükörben, mert képük sérti Istent.
- Miért?
- A tükör jó.- felelte Dian és végigfuttatta balját a hideg üvegen.- Azt mutatja, aminek lenni kéne. Egy tökéletes világban, nekünk nem lenne helyünk.
- De a világ nem tökéletes.- felelte Mihana és megborzongott. Mestere vigasztalóan vállára tette a kezét.
- Nem. Nem az, éppen ezért van helyünk benne. De ilyen csacskaságokra ráérünk később is. Jöjj most, mennünk kell.- Mihana bólintott és elindultak ki az éjszakába. Nem ők voltak az egyetlenek. A hatalmas, erdőmélyi kúria napközben csöndes, álmosan mozdulatlan volt, de ilyenkor, éjjel, mint egy hatalmas szív, megdobbant, életre kelt és felpezsdült. Ahogy sétáltak lefelé a lépcsőn, szembetalálkoztak egy rövid hajú, csillogó szemű, filigrán lánnyal.
- Hová, hová, fiúkák?- kérdezte gúnyos fél mosollyal.
- Csak ahová az éjszaka szólít, Ash.**- felelte Dian. A lány nem állt félre az útjukból, nekidőlt a lépcsőkorlátnak és karba fonta a kezét.
- Ééérteeeeem.- felelte kislányosan kihúzva a szótagokat.- Szóval, a fiatalúr most tanulja a halál művészetét.
- Kérem, ne nevezzen fiatalúrnak.- válaszolt Mihana fagyosan. A lány megrántotta a vállát.
- Akkor te meg ne magázz. Idegeimre mész ezzel az „úri modoroddal”.
- Sajnálom, engem így neveltek.
- Hát akkor felejtsd el! Te már nem vagy az, aki voltál. Ők megaláztak téged, kitaszítottak és megcsonkítottak. Ezekhez akarsz te tartozni?- Mihana összerázkódott és a fülére tapasztotta a kezét.
- Nem hallom, amit mondasz!- kiáltotta elcsukló hangon, és összegörnyedt, mint akinek nagy fájdalmai vannak. Tudta, hogy a lánynak igaza van, de fájt. Minden egyes szó ökölcsapásként érte. Fájtak a szavak.
- Elég volt, Ash.- szólt közbe Dian szelíden és átkarolta védence vállát.- Ne kínozd tovább.
- Nem én kínzom. Ő kínozza magát. Én csak az igazat mondtam.- vágta oda a lány idegesen, és megvetően végigmérte a remegő férfit.- Elkényeztetett kis ficsúr.- morogta és feltrappolt a lépcsőn.
- Ash… még a lelke is hamu*.- suttogta Mihana atyja karjai közé bújva a világ, és saját fájdalma elől.
- Tévedsz, gyermek. Ő csak segíteni akar a maga módján. Hamunak hívják, hogy az ellenségei tudják, mivé válnak, ha találkoznak vele. De ő maga inkább parázs, mint hamu. És a parázs csókja fáj, még ha jóindulattal adta is.
- Értem, atyám.- bólintott Mihana. Teljesen lenyűgözte ez a férfi, aki még egy ilyen pimasz kis fruskában is képes meglátni a jót. Boldog volt, hogy hozzá tartozik. Örült, hogy köze van egy ilyen csodálatos személyhez.
Az éjszaka fantasztikus volt. Új színekkel, új illatokkal, új ízekkel teli. Mihana szinte megrészegült ennyi újdonságtól és szépségtől. Első áldozata- egy parasztlány, aki rosszkor volt rossz helyen.- szinte önként kínálta fel magát neki. Mosolyogva aludt el karjaiban, mint a gyermek, kit dallal ringatnak álomba. És a vére! Ó, istenem, a vére! Meleg volt, tiszta és kellemesen édes. Ellazította, megvigasztalta, új élettel töltötte fel. Maga volt a folyékony jóság. És szép volt, mikor elaludt. Olyan szívszaggatóan szép!
- Lehet-e valami ennyire elkápráztató?- kérdezte a hóhajú ábrándosan.
- Mindenben van szépség, gyermek, csak tudnod meglátni. Nézd az arcát! Hogy örül a csókodnak!
- Látom, atyám. Gyönyörű.- felelte Mihana és mosolyogva hallgatta az ereiben vágtázó vér dübörgését.
- Úgy látom, használt neked ez a mai éjszaka.- Mihana értetlenül nézett rá. Dian közelebb lépett hozzá és magához ölelte. Bőre most puha volt és forró, szíve pedig lassan, egyenletesen lüktetett.- Mosolyogsz, gyermekem. Végre mosolyogsz.- Mihana magához szorította, arcát belefúrta a meztelen bőrbe és mélyen belélegezte annak illatát. Dian még jobban szorította a biztonság érzetét próbálván sugallni neki.
- Atyám, én… élveztem.
- Cssssst! Nyugodj meg! Ez a természetes. Ha nem élveznéd, nem lenne értelme. Te vagy a vadász, de sose feledd, hogy léted az áldozataidtól függ. Tiszteld és szeresd őket, amiért megengedik, hogy belőlük táplálkozva létezz!
- Vágyom rá, atyám. Többre!- Dian felemelte a fejét, rámosolygott és elgyönyörködött a csillogó vérszínű szemekben, végigsimított a hófehér hajon, majd forró, atyai csókot lehelt Mihana homlokára. Aranyosnak tartotta gyermeke mohóságát.
- Jöjj akkor. Úgyis javítanunk kell még a módszereden.
Így teltek az éjszakák, szinte kábulatban. Ahogy szépen lassan gyógyultak a sebei, fokozatosan elhagyta régi önmagát. Egy idő után már nem riasztották a bömbölő villámok, nem érzett szánalmat áldozatai iránt és végül Ash szavainak kígyófoga sem tépte fel újra és újra a hegeket a szívén. Fokozatosan önálló lett. Felnőtt vámpírrá vált, erős volt, rideg és büszke. Korábbi önmagának már az emlékét is elvesztette. Bár atyját továbbra is mindenkinél jobban szerette és tisztelte, ekkorra már az vált ritkává, hogy együtt vadásztak. Dian volt a kis klán vezére, így miután megtanította a nemlét szabályaira, nem volt már többé ideje elsőszülöttjére. Olyan fokozatos volt az átmenet, hogy Mihana egyáltalán nem furcsállta. Valahogy így volt természetes. Mire idáig eljutottak három emberöltő telt el. Mihana felejtett és őt is elfelejtették. A város, mely akkoriban felbolydult története hírére, már a nevére sem emlékezett. De hősünk erről mit sem tudott. Bár az idő jó orvosság volt sebzett szívére, még mindig fájt visszaemlékezni. Nem akart visszamenni a városba. Soha, soha többé. Eltemette emlékeit, csak a mának élt. Társai pedig, hamarosan valóban megkedvelték őt. Már nem atyja elsőszülöttjét látták benne, önmagáért tisztelték. Tisztelték az erejét, hidegvérét, szilárd jellemét. Átalakult a klán hierarchiája. Mihana lett a Dian utáni leghatalmasabb vámpír. De ő ebből csak Ash csipkelődésének leheletnyi szelídülését és a többi vámpír szemében csillogó tiszteletet vette észre. A felelősség teljes egészében Diané volt és Mihanának egyáltalán nem állt szándékában átvenni. Köszönte szépen, neki minden úgy volt jó, ahogy volt. Szerette a gondtalanságot, a kicsapongásokat, a titokhangú éjszakák varázsát, mindazt a szépséget, amit csak neki fedett fel az éj-selyem sötétség. Szerette, hogy senki nem kér számon tőle semmit. Senkinek nem kellett számot adnia arról, hogy merre járt, mit csinált. Néha csak feküdt a fűben és bámulta a csillagokat. Mások voltak, mint amilyennek emberként látta őket. Szebbek, közelebbiek és valahogy, mintha több lett volna. Eszébe jutott egy mese, amit még gyerekkorában hallott: a holtak lelke a csillagokban van. Ha meghal valaki, az égen kigyullad egy új csillag. Így sosem vesztjük el igazán, aki fontos volt nekünk, hiszen mindig figyelni fog oda föntről. Mihana elmosolyodott. Mennyit pásztázta az eget gyerek korában, keresve valakit, aki vigyáz rá. Most talán van ott fent egy csillag, aki őt figyeli. De Mihana már nem hitt a mesékben. Hiszen azért mesék, mert nem igazak. Sosem voltak és soha nem is lesznek azok. Azért vannak, hogy a gyerekek hinni tudják, még jóra fordulhatnak a dolgok. Mihana dühösen megszakította gondolatai fonalát. Felállt, leporolta ruháját és a félhold ezüst fényétől kísérve szép kényelmesen visszasétált a kúriába. Útközben senkivel sem találkozott. Nem zavarta. Néha jó volt egyedül lenni, elbújni egy kicsit a nyüzsgés elől. Mihana felbámult az épületre, melyet már oly’ rég óta otthonának mondhatott. Minden olyan nyugodt, és idilli volt, aztán rájött, hogy valami nem stimmel. Valami hiányzott. Mihana megdermedt, szíve kihagyott egy dobbanást. A következő pillanatban valósággal berobbant a kapun.
- Atyám!- kiáltotta, de nem érkezett válasz. Mihana körül megfordult a világ. Körberohanta a hatalmas épületet, minden ajtót feltépett és közben megállás nélkül kiáltozott:
- Atyám! Atyám! Merre vagy? Atyám!- senki nem felelt. Dian egyszerűen eltűnt. A vámpírok lassan kezdtek visszaszállingózni, ki vadászatból, ki egyszerű sétából, és Mihanának fogalma sem volt, hol lehet a vezér. Nem hazudhatott nekik. Nem titkolhatta el Dian hiányát, hisz mindannyian érezték, mint ahogy ő is. Mikor teljesen reményvesztetten és a legrosszabbra is felkészülve lesétált a lépcsőn, ott látta az előtérben az egész klánt. Mind feszülten figyeltek, mind rá vártak. Mégsem kellett megszólalnia. Ahogy meglátták, mind tudták, mi történt.
- Szóval igaz. Ismét elment.- mondta ki mindannyiuk gondolatát egy szőke lány. Mihana bólintott.
- Mi legyen? Ki vezessen minket helyette?- Ez volt az a kérdés, amit nem szabadott volna feltennie. A vámpírok mind egyszerre kezdtek el beszélni és természetesen ahányan voltak, annyi félét. Mihana pár pillanatig bénultan figyelte ezt a bábeli zűrzavart, majd elöntötte a harag és felkiáltott:
- Elég legyen már! Nem kell a pánik! Ezzel nem megyünk semmire.- Csodával határos módon hangja túlharsogta ezt az őskáoszt, amit klánjának tagjai teremtettek pillanatok alatt. A vámpírok elhallgattak és olyan tisztelet teljes várakozással néztek rá, mintha vezérük szavát lesnék. Érdekes módon Mihana egyáltalán nem jött zavarba a hirtelen reá irányuló figyelemtől. Felszegte a fejét és beszélt tovább:
- Dian elment. De vissza fog jönni. Ismerem már ennyire atyámat, ő mindig visszajön. Csak azt kell eldöntenünk, kit fogadunk el addig átmeneti vezérnek.
- Ostoba kérdés.- szólalt meg Ash váratlanul és vakmerően a szemébe nézett.- Természetesen téged.- Mihana legnagyobb döbbenetére általános helyeslés volt a válasz.
- A szemünk előtt nőttél fel. Végignéztük, ahogy legyőzted a félelmeidet, ahogy nyafka kis ficsúrból vérbeli, belevaló vámpírrá váltál. És mellesleg te vagy Dian elsőszülöttje.- Mihana bizonytalanul bólintott. Ash érvei tulajdonképpen neki szóltak, hiszen a többieket nem kellett győzködni.
- Háromszoros hurrá Mihanának!- kiáltott fellelkesülten egy sötét bőrű, sebhelyes arcú férfi. És a vámpírok meg is éljenezték őt. Most, hogy ismét volt egy vezérük, mindenki megnyugodott. A tömeg lassan oszlani kezdett. Mosolyogva fejet hajtottak Mihana felé és mindenki ment a maga dolgára. Mindenki, kivéve Asht. A lány karba font kézzel támaszkodott a lépcsőkorlátnak.
- Nehogy azt hidd, hogy kedvellek, ficsúr! De jó stratéga vagy és azzal a vajszívű Diannel ellentétben tudsz szigorú és kegyetlen is lenni, ha kell. Ennyi volt az indítékom, nem több.
- Nem is gondoltam másra.- mosolygott rá Mihana.
- Akkor jó. Csak tisztázni akartam ezt, mielőtt téves következtetéseket vonnál le.- mondta a lány. Ellökte magát a lépcsőkorláttól és el akart menni.
- Ash, várj!- Ash visszanézett rá a válla fölött.- Köszönöm.
- Ostoba.- morogta a lány és elment. Mihana mosolyogva nézett utána. Diannek igaza volt, ez a lány valóban parázs. És csak segíteni akar a maga kifacsart módján.
Vezérnek lenni egészen más volt, mint amilyennek Mihana elképzelte. A vámpírok többnyire intézték a maguk dolgát, csak olykor-olykor keveredtek olyan vitába, amit nem tudtak maguk megoldani. Mihana úgy érezte, őrá csak jelképesen van szükség, hogy mégiscsak érezzék, hogy valaki vigyáz rájuk. Hiszen semmi sem változott. Békesség volt és nyugalom. Dian nem volt ott, de egyébként minden olyan volt, mint eddig. Mihana egyre jobban megismerte és megszerette társait. Most valahogy többet beszélgetett velük, mint korábban. Megmosolyogta a szöszke, balszerencsés Sisy* félénkségét, elcsodálkozott a sebhelyes arcú, látszólag mogorva Genus** meséin, melyek többnyire arról az időről szóltak, mikor a férfi a legkülönfélébb seregekben volt zsoldos, segített cipekedni a kifinomult ízlésű Paulnak***, aki nemcsak nagy könyvmoly volt, de igazán tehetséges tolvaj is. Egyszóval Mihana ismerkedett. Ez imponált a vámpíroknak, így tudtán kívül, rövid időn belül rengeteg támogatója lett. Viszont, mikor a vastag bársonyfüggöny mögül egyedül szemlélte a naplementét vagy csak ácsorgott a kedvenc tisztásán a csillagok alatt, mintha várna valakire, szívébe belehasított a tudat, hogy ennyi szeretet ellenére mégiscsak magányos.
Lemondóan sóhajtott.Ugyan mit strapálom magam? Dian megmondta, hogy sosem fog elmúlni.- gondolta, miközben visszakötözte karjára a fekete selyemszalagot. Morcosan eligazgatta, hogy teljesen elfedje a heget. Érzékeny ujjai még az anyagon át is kitapintották a sebhely formáját. Háromágú liliom, a Sátán Szeretőinek Bélyege**. Mihana fagyosan elmosolyodott. Szerető volt, ez tagadhatatlan. De vajon a Sátáné? Ő angyalnak érezte. Ábrándosan nyúlt az inge után. Gondolatai lassan elkalandoztak túlfűtött emlékeitől a mai éjszakához és tennivalóihoz. Hirtelen megdermedt, arcán őszinte, szívből jövő moly áradt szét, amint megérezte az évek óta nem tapasztalt, de mégis ismerős és régóta vágyott jelenlétet. Végre! Korábban az örömtől megrészegülve rohant volna, mint egy megbokrosodott kiscsikó, de azóta minden megváltozott, „felnőtt” és megkomolyodott. Felvette az ingét, majd megigazította rakoncátlanul össze-visszaálló hószín haját. Vett egy mély levegőt és nagy, méltóságteljes léptekkel elindult. Mint mindig. Ő akarta elsőként köszönteni, de mire leért, már a fél klán ott tolongott a visszatérő körül. Az egymás szavába vágva beszélő, kézzel-lábbal gesztikuláló vámpírok ellenére is, az a szeretett, mindig mosolygós arc azonnal felé fordult, az erős karok pedig felé nyúltak. Mihana boldogan repült a rég áhított ölelésbe.
- Üdv újra itthon, Atyám.- suttogta és erővel kellett visszatartania kibuggyanni készülő örömkönnyeit. Hogy nézne az ki, ha az átmeneti klán vezér mindenki szeme láttára sírva fakadna?
- Hiányoltalak, gyermek.- felelte és eltolta magától. Mihanának csak ekkor tűnt fel a Dian mögött szemlesütve ácsorgó lány. Dian követte a pillantását.
- Ő itt Alex, a húgod.- válaszolta meg a ki nem mondott kérdést. Alex végre felemelte a fejét. Szép arcú lány volt, hosszú fekete hajjal, csinos testalkattal és vérszínű szemekkel.
- A nevem Alex Levian*.- mondta és arcocskáján zavart mosoly suhant át.
- Mihana Ménoel.- mutatkozott be Mihana morcosan. Nem értette az egészet. Minek Diannek ez a lány, hiszen itt van ő, az elsőszülöttje, aki bármit megtenne érte. Alex zavarában lesütötte a szemét. Dian ezt látva egyetlen mozdulattal elhessegette a többieket.
- Na, eredjetek! Mindenkinek van dolga, nem? Most már itt vagyunk, annyit fogtok látni minket, hogy még meg is unjátok.
- Úgy hallottam, te vetted át a vezetést, amíg nem voltam itt.- fordult Mihanához, mikor hármasban maradtak. A férfi bólintott- Jó munkát végeztél. Tudtam, hogy bízhatok benned, gyermekem.- Mihana elképedt:
- Bennem? De, Atyám, én ezt nem akartam…- Dian mosolygott:
- Te nem, de én igen. Bíznak benned és szeretnek. Ha velem bármi történik, te lépsz majd a helyembe.
- Én? De… de hát…
- Bízz bennem, gyermek.- Mihana bólintott, Dian pedig ismét mosolygott.- Induljunk hát. Rövid az éj, s nekünk sok még a dolgunk.
Ismét együtt vadásztak, de ezúttal hármasban. Mihana elámult a lány esetlenségén. Emlékezett rá, hogy ő maga sem volt egy született őstehetség, de úgy gondolta, ennyire azért nem volt szerencsétlen. Mégis, ahogy figyelte Alexet, kénytelen volt elismerni, hogy a lány próbálkozásai bájosan otrombák. Dian ugyanolyan türelmes szeretettel tanítgatta, mint annak idején őt. Ugyanaz a pillantás, ugyanaz az arckifejezés, ugyanazok a dicséretek, ugyanazok a tanácsok. És egyik sem neki szólt. Többé már nem. Hanem ennek a lánynak. Egy vadidegennek, aki betolakodott az életükbe. Dian már nem foglalkozott vele, Alex minden figyelmét lekötötte. Mihana szívébe pedig lassan tőrt vert a feleslegessé válás érzése. Nézte a másik kettő szárnyalását és rájött, hogy őrá itt már nincs szükség többé. Megfordult és elrohant. Egyedül vágyott lenni. Egyedül, hogy elmenekülhessen magánya elől.
Attól kezdve Mihana kerülte őket. A maga útját járta, egyedül vadászott és egyedül kóborolt az éjszakában. Nehéz volt és fájt a magány. Pokolian fájt.
- Hát neked meg mi bajod, Ménoel?- kapta el Ash a karját a folyósón egyik este.
- Mi bajom lenne?- Ash vágott egy grimaszt:
- Azért kérdem, mert nem tudom, te nagyeszű! De újabban olyan hallgatag vagy.
- Nem is.- mondta Mihana csöndesen és lesütötte a szemét. A következő pillanatban Ash vékony, csontos tenyere csattant az arcán. A lány egész egyszerűen felpofozta.
- Idióta!- kiáltott rá dühösen.- Játszod itt az áldozatot, közben azt sem tudod, ki a húgod! Önző vagy!- azzal sarkon fordult és elviharzott. Mihana csak állt döbbenten. Fülében még mindig visszhangzottak a lány szavai. „Azt sem tudod, ki a húgod” „Önző vagy” „Játszod az áldozatot” „Önző vagy” „Nem tudod, ki a húgod” „Nem tudod”.
- De én tudni akarom!- ébredt fel Mihanában a makacsság. Ökölbe szorította a kezét és elindult megkeresni Alexet.
Alex egyedül volt. Elég idős és tapasztalt volt már ahhoz, hogy megálljon a saját lábán. Diant pedig ismét a klán ügyei kötötték le. Ahogy a parázsló csillagokat figyelte, eszébe jutott hóhajú vértestvére. Mihana, kit ugyanabból a vérből teremtettek új létre, mint őt. Ő vajon miért van itt? Miért ezt az utat választotta? Miért őszült meg? Milyen lehetett azelőtt? Milyen volt az élete? Miért ilyen szomorú? Alex szerette volna hallani a történetét, megismerni őt, lelke mélyére látni.
- Úgy látszik, az ízlésünk egyezik.- mondta valaki. Alex megfordult és észrevette, hogy egy tisztás széli fa ágán Mihana ücsörög. Hátát a fa törzsének vetette, jobb lábát lelógatta, a balt pedig egészen felhúzta és átkarolta a térdét.
- Vértestvérem…- habogta Alex döbbenten. Mihana flegmán mosolygott és legyintett egyet.
- Ugyan már! Elég a Mihana is.- mondta és felbámult a csillagokra.- Szeretem ezt a helyet. Jól lehet itt gondolkodni.- Alex bólintott és leült a fa tövébe.
- Szerintem is. Olyan nyugodt. Senki nem jár ide.
- Csak mi ketten.- nevetett fel Mihana. Alex először hallotta őt nevetni, vagy egyáltalán bármilyen érzelmet kimutatni. De együtt nevetett vele, hiszen a helyzet tulajdonképpen tényleg mulatságos volt. Mihana hallgatta a nevetését. Egy életvidám fiatal lány. Vajon miért?
- Alex?
- Tessék?
- Miért lettél vámpír?- a lány felhúzta a lábait, átkarolta őket, állát pedig a térdére hajtotta.
- A húgomért. Súlyos beteg volt és én az életemet ajánlottam Diannek, ha meggyógyítja.
- És meggyógyította?
- Meg.- bólintott a lány- De a semmiért. Nem akartam vért inni. Nem akartam valaki más életét kioltani az enyémért. Dian mondta, hogy ne makacskodjak, de nem hallgattam rá. Megtámadtam a húgomat és a saját két kezemmel öltem meg.
- Ó, sajnálom.
- Semmi baj. Nem tudhattad.- Súlyos csend telepedett rájuk. Mihana tudta, milyen érzés elveszíteni valakit, akit szeretünk. Hirtelen megértette, hogy nem csak az ő fájdalma van a világon, más is szenvedett, másokat is ért veszteség, másokhoz is mostoha volt a sors. Meg akarta vigasztalni Alexet, azt akarta, hogy a lány elfelejtse a fájdalmat. Segíteni akart. Leugrott az ágról és tollpihe-könnyedén ért földet Alex előtt.
- Na, gyerünk!
- Hová?- döbbent meg a lány.
- Vadászni, te lüke! Mégis hova máshova?- vigyorgott rá Mihana.
Ezen az éjszakán valahogy megváltozott minden. Együtt suhantak át a sötétségen. Csak ők ketten és a világ a lábaik előtt hevert. Mindent megtehettek. Erősek voltak és szabadok. Az éjszaka zsongott az élettől és közös áldozatuk vére édes volt, mint a méz. Miután csillapították szomjukat és testük halottsága sem lehetett már árulójuk, a kis falu kocsmája felé vették az irányt. Mikor beléptek, minden szem rájuk szegeződött. Halál járt a nyomukban, de a halandók ebből csak a szépségüket vették észre. Mert szépek voltak ők ketten, az éjszaka sötét angyalai. Az emberek tekintete szinte perzselte az arcukat és még csak erőlködniük sem kellett, hogy megérezzék a feléjük irányuló, kilétüket találgató gondolatokat.
- Játszunk!- súgta Alex és vérszínű szemei felizzottak. Mint tó tükrén a hullám, terjedt szét a rémület az apró helyiségben.
- Vámpírok!- kiáltott fel valaki. Székek csapódtak a földhöz, poharak törtek össze. Üldözték őket, s ők kacagva futottak előlük, hol vészesen közel engedve, hol eltávolodva üldözőiktől. Olykor egyszerűen eltűntek és a hátuk mögül gúnyolódva várták, hogy a tömeg észrevegye: a semmit kergetik. Senkit nem bántottak, mégis pompásan szórakoztak. Végül megunták a fogócskát és a sötétségben meghúzódva, nyomtalanul eltűntek a faluból.
Mihana kacagva dobta le magát a fűbe Alex mellé. Kedvenc tisztásuk békés volt és nyugodt, de a szikrázó csillagok, mintha velük nevettek volna.
- Láttad az arcukat?- Alex vágott egy grimaszt.- Azt hittem, hozzám vágják a poharat, hogy mit villogtatom a szemem!
- És az öreg, aki elbotlott a szék lábában?
- Jaj, az aranyos volt! Legszívesebben odamentem volna felsegíteni, de az elrontotta volna a játékunkat.- Mihana felkönyökölt és komolyan a szemébe nézett.
- Mi az?- szeppent meg a lány. Mihana elvigyorodott:
- Tudod mit? Húgom vagy.
- Eddig is az voltam, te lüke!- nevetett fel Alex. Mihana visszafeküdt mellé, és előbb csak mosolygott, végül hangosan kacagni kezdett. Alex azt hitte még mindig a falubéli kis játékuk mulattatja, ezért vele nevetett. Mihana jókedvének viszont egészen más oka volt. A melegség a szívében, a szükségesség érzése. Az a csodálatos érzés, hogy valakinek szüksége van rá, tartozik valakihez. Többé nem volt magányos.
Kopogtak az ajtón.
- Szabad!- szólt ki álmosan és ásított egy hatalmasat.
- Halihó!- dugta be a fejét az ajtón Alex. Mihana intett, hogy jöjjön be. A lány így is tett és lehuppant a karosszékbe, míg a férfi nekiállt keresni magának egy inget.
- Mihana?
- Hm?
- Mi az ott, a karodon?- Mihana az áruló szalagra sandított. Mérlegelt pár pillanatig, majd sóhajtott egyet és leült koporsója tetejére.
- Ezt még… atyánkon kívül senkinek sem mutattam meg. Nem lesz kellemes látvány, arra készülj fel.- mondta és lerántotta a fekete selymet. Azt várta, Alex felhördül, kirohan, vagy legalább megdöbben. De a lány ehelyett odaült mellé, átkarolta és a vállára hajtotta a fejét.
- Egyáltalán nem számít. A bátyám vagy és én szeretlek.- Mihana döbbenten nézett rá:
- De hát én tényleg…
- Bármi lesz is, én a húgod maradok.- Mihana szívét hirtelen elöntötte a forróság és a lány iránti szeretet. A torkában lévő gombóc úgy préselte ki belőle a szavakat, mint halandókból a könnyeket. És Mihana mesélt. Egyetlen éjszakába sűrítve életét elmesélt mindent, ami eddig béklyóba kötötte, amit csak ő hordozott, ami csak neki fájt. Azt akarta, hogy a lány ismerje a lelkét, osztozzon vele. Alex hallgatta őt és rájött, hogy meg akarja védeni. Vigyázni akar a szívére, nem akarja, hogy még több fájdalom érje.
Azon az éjszakán nem mentek el vadászni. A kapcsolatuk is megváltozott. Mihana ügyelt Alexre, aki még mindig nem illeszkedett be teljesen, a lány pedig vigyázott bátyja szívére. De a sorsától nem óvhatta meg.
Telt az idő. Az évek homokszemekként peregtek és lassan minden megváltozott. A kis falu, ahová vadászni jártak, tekintélyes várossá nőtte ki magát. A nyüzsgés és fejlődés újszerű zajai olykor még a kúriáig is elhatoltak. A két testvér nem hagyott fel gyerekes játékával, feltűnésükkel, és hirtelen eltűnésükkel tartották izgalomban a városi csőcseléket, amiért nagy árat fizettek. Túl nagyot.
Mihana és Alex épp visszaértek a vadászatból, mikor Mihana megtorpant.
- Mi az? Mit érzel?- Mihana lassan megrázta a fejét:
- Semmit.
- Akkor gyere már!- Mihana ránézett:
- Nem érted? Nem érzek semmit.- Alexnek ekkor tűnt csak fel a megnyugtató jelenlét hiánya.
- Nem… az nem lehet…
- Volt már ilyen.- mondta Mihana és elkapta az arra járó Genus karját.
- Atyám merre van?
- Titeket keresett és elindult elétek.- Mihana ereiben meghűlt a nemrég ivott vér.
- Mikor?
- Nem sokkal ezelőtt…-Mihana a mondat végét már nem is hallotta. Lélekszakadva rohant vissza az erdőbe Alexszel a nyomában. Csak odaérjenek időben! Istenem, vigyázz rá addig! Add, hogy ne vegyék észre! Kérlek! Add, hogy idejében odaérjünk!
Versenyt futottak az idővel és vesztettek. Elkéstek. Mihana torka kiszáradt, Alex sírva fakadt, ahogy a szeretett férfi mellé térdeltek.
- Atyám…- susogta Mihana, Alex pedig remegő kézzel a fekete tollú nyílvesszőért nyúlt, mely éket vert atyjuk szívébe. De Dian eltolta a kezét és utolsó erejével rámosolygott.
- Vigyázz a klánra, gyermekem.- suttogta és valahová oda nézett, ahol Mihanát sejtette. De már nem láthatta őt. Szemei lecsukódtak, feje hátrahanyatlott, teste porrá vált. Csak a gyilkos nyílvessző maradt belőle.
- Neeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeee!- zokogott fel Alex. Mihana a döbbenettől és fájdalomtól bénultan húzta magához.
Most már csak ők ketten maradtak.