Mihana is más lett. Bár továbbra is felelősségteljes, jó vezér volt, alig beszélt a társaival. Szinte csak akkor, ha muszáj volt. Sokat kóborolt magányosan a városban és a kúria körüli erdőben.
Volt úgy, hogy egyszer csak eltűnt és csak napkeltekor került
elő. Senki sem tudta, hol jár ilyenkor, és mit csinál. Semmi sem
érdekelte, semmiben sem lelte örömét. Ha vadászott, bűvereje
elől nem volt menekvés, de nem élvezte. A lelke üres volt. Olyan
fájóan üres. Már szomorú sem tudott lenni, vagy dühös. Nem
érzett semmit, csak ürességet. Mintha önmagát, a szívét
vesztette volna el.Egyik éjjel a történelem megismételni látszott önmagát. Ifjú volt és naiv. Látszott a szemén. Nagy, csodálkozó világosbarna szemek. Nyíltak és őszinték, mint egy gyermeké. Úgy nézett körül, mintha most látná először ezt a világot, mintha új lenne neki az éjszaka. Olyan ártatlan volt, olyan… fényes. Napsugár az éjszakában. Tiszta, tökéletes szépség. Olyan volt közöttük, mint egy mennyből jött angyal. Öröklétű társainak varázsa szürke és kopott lett az ő csodája mellett.
Mihana nézte őt, arca, szeme kifejezéstelen volt, mint mindig, de a lelke nem tudott szabadulni tőle. Megbabonázva nézte ezt a földre szállt angyalt, ezt a vakító fénysugarat, és érezte, valami megváltozik benne, pusztán attól, hogy nézi.
- Hogy hívnak?- kérdezte és még saját maga számára is érthetetlen volt, hogy nem hallatszik ki hangjából lenyűgözöttsége.
- Marco.- súgta félősen a szépség. Hangja olyan volt, mint tavaszi szellő neszezése a lombok között.- Marco Brown*.
- Légy üdvözölve köztünk, Marco. Meglelted a hazádat.- felelte neki Mihana, mire Marco olyan mélyen hajtott fejet, hogy a hóhajúból csak annak cipőjét látta. Mihana önkéntelenül is elmosolyodott. Szép, ártatlan és figyelmes, és egy kicsit gyáva is. Milyen bájos!
Marco elment megismerkedni a klán többi tagjával, Mihana pedig a városba indult vadászni.
Az elkövetkezendő pár hétben Mihana nem ért rá az „új fiúval” foglalkozni, ugyanis Ash szokásához híven mindenkivel pimaszkodott és szinte napi rendszerességgel összeveszett Paullal. Természetesen Mihanának, mint vezérnek kellett megoldania ezeket a már-már verekedésbe torkolló veszekedéseket. Három hét elteltével Mihanának sikerült elérnie, hogy Ash nyugton maradjon. Ekkorra lelkében már elviselhetetlen méreteket öltött a vágyakozás Marco után. Vágyott rá, hogy egy pillanatnál tovább lássa a férfit, hogy beszélgessenek, hogy vele lehessen. Aznap éjjel Marco nem volt a kúriában. Mihana lelombozódva ment ki az erdőbe. Úgy gondolta, elmegy a kedvenc tisztására, és hajnalig bámulja a csillagokat, mint már annyiszor. Szeretett néha elvonulni a társaitól egy békés és nyugodt helyre, ahol nem kell csinálnia semmit. A baj csak az volt, hogy számára akkor volt élvezetes a magány, ha volt kivel megosztania. Így egyedül inkább fájdalmas volt, mint kellemes.
Mihana hanyatt feküdt a selymes fűben. Hószín haja szétterült a feje körül, mint holmi glória. Szemeiben, mint bíborszín tavakban tükröződött az éjszakai égbolt csillám-ragyogása. Lehunyta szemeit és átadta magát ennek a tökéletes békének. Ellazította izmait és nem gondolt semmire. Ha csak egy kis időre is, de sikerült elhitetnie magával, hogy amíg itt van, semmit rossz nem történhet. Hirtelen emberi fül számára meghallhatatlan zaj, motozás kélt a fák között. Mihana szemei azonnal felpattantak és egy fél szívdobbanással később már ellenségesen vicsorgott a zaj megszeppent okozójára: Marcora. Beletelt pár pillanatba, míg eljutott Mihana tudatáig, hogy akit épp nekiszorít egy fatörzsnek nem más, mint az angyali Marco. Gyorsan rendezte vonásait, de szeméből nem tűnt el az ellenséges gyanakvás.
- Mit keresel te itt?- sziszegte. Marco zavartan lesütötte a szemét, arcán halvány pír jelent meg.
- Én… én… én…- Marco maga sem tudta, miért van ott. Mihana nézte őt és lassan elpárolgott dühe. Jobbja, mellyel eddig a fiú feje mellett a fán támaszkodott, megmozdult. Mihana nem is igazán volt tudatában, hogy ujjai Marco arcán kalandoznak, felfedezve annak minden apró vonását. Marco mozdulni sem mert a döbbenettől, de kénytelen volt bevallani magának, hogy korántsem olyan kellemetlen az érzés, mint amilyennek lennie kéne. Mihana megbabonázva meredt a gyönyörű világos barna szempárba. Most tudatosult csak benne, hogy vonzódik Marcohoz. Eddig gyönyörű műalkotásként tekintett a férfira. Valami olyanként, amiben jól esett a lelkének gyönyörködni. De rá kellett döbbennie, hogy Marco már messze nem ezt jelenti számára. Már nem volt elég ez az angyali arc. Többet akart. Ismerni akarta a gondolatait, lelkének rejtett zugait, minden apróságot, ami ő. Ezt az egész csodát, amit úgy hívnak, Marco Brown.
De még nem most. Még nem jött el az ideje, hogy feltárja neki a lelkét.
- Hát csak vigyázz, Marco. Ha így lopakodsz, még azt hiszem, rosszban sántikálsz.- súgta, majd ellökte magát a fától, és magára hagyta a megdöbbent Marcot. Mihana mosolygott magában. Íme a bizonyíték a fiú ártatlanságára. Csak állt ott, mintha sóbálvánnyá dermedt volna. Azt sem tudta, mit kéne tennie. Élvezet lesz elcsábítani. Erre a gondolatra elképesztően jó kedve lett. A háború óta nem élvezte a város nyüzsgését. A lehető leggyorsabban végzett a vadászattal, aztán már indult is vissza a kúriába. Ma éjjel nem. Hosszan eljátszadozott áldozatával. Utcáról utcára követte, mint holmi fenyegető árny, de mikor végül elkapta, sem okozott fájdalmat neki. Épp ellenkezőleg. A másik élvezte, ráadásul Mihana életben hagyta őt s még percekig gyönyörködött alvó arcában. Hiába, na, mégis van az emberekben valami esetlen szépség. Olyan bájosan tökéletlenek, hogy az már szinte mulattató.
Halvány, mindent tudó mosollyal ajkán sétált keresztül az egyik téren, mikor viháncolást hallott. Gyorsan behúzódott egy kapualjba, onnan figyelte a jelentet a sötétség jótékony takarásából. Egy férfi… fiú jött futva, nyomában egy másik. Ők kacagtak. Egyikük, a szőke rövid hajú elbújt az egyik fa mögött, míg társa, a barna hajú lófarkas térdére támaszkodva lihegett. Nem lehettek idősebbek tizenkilencnél. A szőke kuncogott, majd kisétált a fa mögül és érzékien annak törzséhez simult.
- Na, mi az? Kifogyott a szufla?- incselkedett.
- Csa… csak egy… egy kicsit… várj…- lihegte a lófarkas, de ahogy felnézett, elállt az a kevés lélegzete is. A szőke szeme csábítóan megvillant.
- Nekem van bőven levegőm. Ha idejössz, adok belőle. – a lófarkas azonnal felegyenesedett, odament a szőkéhez, kezét annak dereka köré csúsztatta és megcsókolta. A szőke pedig- Mihana legnagyobb meglepetésére- elégedetten simult az ölelésbe és átkarolta a másik nyakát. Ekkor egy öreg, kalapos bácsika csoszogott el közvetlenül Mihana előtt magában motyogva:
- Ez a mai fiatalság! Bezzeg az én időmben mi nem csináltunk ilyet!- Mihana csak nézte őket döbbenten. Azok ketten egy köztér kellős közepén mutatták ki vonzalmukat egymás iránt és egy rosszalló megjegyzésen kívül semmit sem kaptak. Ekkorát változott volna a világ? Ennyire mások lettek volna az emberek azóta, hogy nem figyelte őket? Hirtelen éles fájdalom hasított a sebhelyébe. Mintha csak figyelmeztetni akarná őt valamire. Hát persze. Mit érdekli őt már, hogy milyenek az emberek, hiszen nem tartozik közéjük. Többé már nem, hiszen kitaszították maguk közül. Összehúzta a szemét, mintha éles fény bántaná és elindult vissza a kúriába.
Bár eldöntötte, hogy nem érdeklik az emberek, csak nem hagyta nyugodni a jelenet, melynek véletlenül lett szemtanúja a városban. Olyan volt, mint egy jel. Jel arra, hogy eljött az idő, lebonthatja az évek során a szíve köré épített falat. Mihana sokat gondolkozott ezen. Oly’ hosszú idő alatt csak Alexet engedte közel magához, s még így is annyi fájdalom érte. Képes lenne ismét valaki kezébe helyezni a szívét? És ha megint összetörik? És ha megint elárulják? Nem bírná ki még egyszer. Nem lenne képes újra felállni. Szüntelen ez járt a fejében. Vajon tényleg eljött az idő? Vajon tényleg vonzódik Marcohoz? Vagy amit érez, nem több, mint az újdonság iránti gyerekes kíváncsiság? Nem tudta. Minél kétségbeesettebben, minél hosszasabban gondolkozott rajta, annál biztosabb volt, hogy a végén azt a választ adja magának: nem tudom. És ez rettenetesen bosszantotta. Ő, a klánvezér, akinek egy egész közösség sorsáról kellett döntenie, nem tudta megválaszolni a saját kérdéseit. Már pedig válaszokat kell találnia, de sürgősen, különben félő, hogy elszalasztja azt az egy esélyt is. De fogalma sem volt, mit kéne tennie és senki sem volt, akitől tanácsot kérhetne. Patt helyzet, ahogy Genus mondaná.
Mihana a könyvtárszoba ablakának párkányán ült. A könyvet, amit olvasni akart, az ölébe ejtette. Nem tudott rá koncentrálni. A magas, boltozatos ablakon át kimeredt az éjszakai égre, a pislákoló, vérszín csillagra. Bár még sötét volt s a csillagok háborítatlanul sziporkáztak, Mihana érezte, hogy már közeleg a hajnal. Hirtelen halk puffanást hallott. Felkapta a fejét, s nesztelen léptekkel indult el a hang irányába. Aztán, mikor odaért, előbb megdöbbent, majd elmosolyodott. Marco ült az egyik fotelben összekuporodva. Feje a mellkasára bukott, aludt. A puffanást, amit Mihana meghallott, a földre eső könyv okozta, amit álmában kiejtett a kezéből. Mihana odament és felvette a könyvet. Egy verses kötet volt, tele meghatóbbnál meghatóbb romantikus versekkel. Mihana ismét meglepődött. Nocsak. Csupa meglepetés ez a fiú. Ismét elmosolyodott. Lerakta a könyvet a fotel melletti alacsony kis asztalra, majd hangtalanul kisétált a könyvtárból, magára hagyva az álmában mosolygó Marcot.
A kúriát, melyben most laktak, egykor emberek számára építették. Mihana nem tudta, ki lehetett az eredeti tulaj, de gyanította, hogy a fenséges épület Atyjáé és annak halandó családjáé lehetett. Hogy Dian halála után a rokonok miért nem zaklatták őket az örökség ügyében, az rejtély volt. Talán azért, mert már nem voltak. Dian oly’ sokáig élhetett, hogy az idő alatt halandó családja egyszerűen kihalt. Az erdő mélyi kúriát pedig elfelejtették, így az tökéletes otthonná vált a klán számára. De mivel eredetileg embereknek épült, sok olyan helyisége volt, melyet a vámpírok nem használtak, mert nem volt rá szükségük. Többek közt ilyen volt a konyha és az onnan nyíló éléskamra. Mihanát bokros teendői annyira lefoglalták, hogy elfeledkezett a szobájában égő gyertyáról, ami tövig égett, tekintélyes méretű viaszfoltot hagyva az íróasztalán. Ezért Mihana fogta magát és lesétált a konyhába, hogy keressen egy jó éles kést, amivel megszabadulhat a makacskodó viasztól. Ahogy keresgélt, hirtelen neszezést hallott az éléskamra felől. Halkan odalopakodott és kinyitotta az ajtót. Aztán megdöbbent.
- Hát te meg mit…- kezdte volna, de kintről lépések zaja hallatszott. Marco megragadta a csuklóját, berántotta maga mellé és becsapta az ajtót. Mihana faggatni akarta, hogy mi ez az egész, de a döbbenettől egy hang sem jött ki a torkán. A szűk helyiségben egymásnak préselődtek, orrában érezte Marco bőrének illatát, hallotta izgatott zihálását. A férfi keze- mely még mindig a csuklóját szorította- hideg volt, mint a jég, de Mihana érezte, hogy a hátának szoruló mellkasban hevesen, izgatottan ver a szív. Egy pillanatra minden és mindenki megszűnt számára. Ismerni vágyta Marcot, ölelni, még érinteni. Aztán szertefoszlott a varázs. A léptek egyre távolabbról hangzottak, Marco elengedte a karját és elhúzódott tőle. Mihana azonnal szembefordult vele.
- Mi volt ez az egész?
- Ne haragudj, Mihana.- súgta Marco és lesütötte a szemét.- Én… megijedtem. Azt hittem, ő vagy.
- Ő? Mégis ki az az Ő?- kérdezte Mihana, és bár ő maga sem tudott róla, lelkében egy pillanatra felizzott a féltékenység lángja.
- Veronica** valami háborúról beszélt és a fejébe vette, hogy megtanít verekedni.
- De hogy kerültél a kamrába? Ő zárt be ide?
- Dehogy! Én… bújtam ide… előle.- vallotta be Marco és elpirult. Mihanából kirobbant a nevetés. Milyen bájosan gyáva! Nem meri visszautasítani az oktatást, inkább elbújik az önjelölt oktató elől. Marco durcásan karba tette a kezét és elfordult.
- Ne nevess ki!- Mihana az álla alá tette a kezét és gyengéden kényszerítette, hogy szembenézzen vele. Egy hosszú, bénító pillanatig úgy tűnt, elméretezte a mozdulatot és akaratlanul is megcsókolják egymást. Mihana ajkai megváltak egymástól, majd a vezér halkan búgva megszólalt:
- Egyszerűbb lett volna, ha visszautasítod. De most már mindegy. Megmondom Veronicának, hogy az oktatásodat személyesen intézem.- azzal megeresztette egy vigyort Marco felé, és kiment az éléskamrából.
Mihana valóban beszélt a lánnyal és valóban előadta neki a Marconak felvázolt mesét. Veronica elég szomorúnak látszott és mentegetőzött, hogy ő csak jót akart és nem tudta. Mihana rejtélyesen mosolygott és megbocsátott azzal a feltétellel, hogy a jövőben előbb megkérdezi őt, mielőtt bárkit megpróbálna bármire kiképezni. Veronica ezt készséggel meg is ígérte, hiszen semmilyen konfliktusba nem akart keveredni szeretve tisztelt vezérével. Miután a lány elment és Mihana egyedül maradt pár pillanatig még mozdulatlanul ült. Időt hagyott magának, hogy eltűntesse a társainak mutatott hivatalos Mihanát és a felszínre engedhesse az igazit. Összefűzött ujjaira hajtotta az állát és csábítóan elmosolyodott.
- Sajnálom, de nem hagysz más választást. Kezdődjék a vadászat. Remélem, készen állsz, kicsi Marco!
A vámpírok rendkívül hagyománytisztelő népek. Egyik legszentebb ünnepük a Vérhold. Ezeken a tízévenkénti éjszakákon a hold háromszor akkorának látszott, mint egyébként és úgy tűnt, karnyújtásnyira van csak tőlük. És ami a legfontosabb: a színe olyan volt, mint a friss vér. Csábító, buja vörös. Ilyenkor az éj gyermekei még gyönyörűbbek és még hatalmasabbak, mint egyébként. Mégis, egy ősi hagyomány okán ilyenkor senkit sem bántanak. Az ünneplés éjszakája ez, mikor a halandók megláthatták az óvatlan ünneplőket, de következmények nélkül mehettek el. Egy időben az emberek is ismerték ezt a hagyományt és a Vámpírok Éjszakájának hívták. A legbátrabbak olykor beszivárogtak a halhatatlanok soraiba és velük ünnepeltek. De ez mára már csak a múlt. A halandók elfelejtették az ünnepet és az ünneplőket egyaránt. A klán hatalmas maszkabállal ünnepelt ilyenkor. A sok színes jelmez, álarc és paróka felismerhetetlenné tette őket még egymást számára is és ezt borzasztóan élvezték. A Vérhold éjszakáján mindent szabad volt, ők pedig szórakoztatónak találták, hogy nem tudják, kivel táncolnak.
Mihana még egyszer utoljára végignézett magán, ellenőrizte, minden megvan-e. Puha, barna szarvasbőr csizmát viselt, vörös, bársony nadrágot és egy fekete inget. Vállán hátközépig érő vörös díszköpeny. Arcát fekete, csillámokkal díszített csőrös maszk takarta. Haját nem rejtette el, hiszen annyi fehér paróka lesz, hószínét senki sem fogja felismerni. Mihana elégedetten biccentett. Igen, minden tökéletes, gondolta, majd kiment a szobájából, végigsétált a folyósón majd le a lépcsőn, hogy csatlakozhasson ünneplő társaihoz. Mihana jó megfigyelőnek számított, de még ő sem tudott megismerni senkit. Az ősi, méltóságteljes tánc mozdulatait Dian sosem tanította neki, mégis tudta, mikor mi következik. Mondhatjuk, hogy a vérében volt.
Partnere a tenyerébe simította a sajátját. Összesimuló alkarjuk, mint holmi tengely állt közöttük. Lassan keringtek és Mihana szemeivel mindvégig a másikat bűvölte. Keze olyan kicsi és törékeny volt, hogy szinte elveszett az övében. Arcát Mihanáéhoz hasonló maszk takarta, csak az övének nem volt csőre. Abban a pillanatban Mihana körül homályba borult a világ. Csak ő volt és ez a világosbarna szemű szépség. Nem kellett a maszk mögé néznie, hogy tudja, ki az. Az egész klánból csak egyvalaki volt rá ilyen hatással. Táncoltak, keringtek a sokaságban, de mégis a saját kis világukba kerültek, ahol rajtuk kívül senkinek nem volt helye. A világosbarna szemekben csodálat csillogott és teljesen elmerültek a vérszínűekben, melyek mindet tudóan és csábítóan szikráztak. Az őzikeszemű nem bírta tovább. Kézen fogta Mihanát és vezetni kezdte ki, a sötétségbe boruló, néptelen teraszra. Mihana elmosolyodott. Nem félt, hogy meglátják őket, hiszen senki sem tudta kicsoda, ezért lényegtelen volt, mit csinál, ráadásul egy szemkápráztatóan kivilágított teremből kilátni a sötét teraszra még a vámpíroknak sem egyszerű feladat. Mikor kiértek, az „őzike” szembefordult Mihanával.
- Mondd, ki vagy te, sötétség rubinszemű hercege?- Mihana nem felelt csak felemelte a kezét és a másik arcára simította, akinek kikerekedtek a szemei a döbbenettől.
- Ez… ezt az érintést ismerem.- Mihana rejtélyesen elmosolyodott és közelebb lépett. Azt várta, az „őzike” majd hátrálni fog, de nem tette. Apró kezek futottak Mihana tarkójára, pattant a kapocs és a maszk a földre csusszant felfedve az arcát.
- Tudtam! Csak neked vannak ilyen gyönyörű bíbor szemeid.
- Marco.- súgta Mihana és még közelebb hajolt. Ajkaival végigsimított a másikéin, belépést kérve, amit –nem kis meglepetésére- azonnal meg is kapott. Óvatosan, de határozottan ismerkedett Marco szájával és a viszont csók, amit válaszul kapott, ugyanolyan vágyakozástól forró volt, csak kicsit gyávább, mint a sajátja. Csókjuk forró volt és reszketeg a sok várakozástól, de érzékien türelmes és óvatos. Mire Mihana észbekapott, karjai már Marci derekára fonódtak és az ő nyakát két vékony, erőtlennek tűnő kar ölelte.
Csak egy csók volt, de Mihana szívét valami furcsa melegség járta át és egész bensője reszketni kezdett. Az egész egy csókkal kezdődött, de aztán nem volt megállás.
Mihana visszakapta az éjszakát. Újra kedvét lelte a vadászatban, újra meg tudta látni a szépséget, újra képes volt nevetni. Mindezt Marconak köszönhette. Ennek az angyalarcú csodának, aki visszahozta a színeket a világba és fényt csempészett a szürke hétköznapokba. Olyan volt az egész, mint egy álom és mire feleszméltek, szeretők lettek. Valahányszor nem voltak együtt, hiányolták a másikat és számolták a perceket, hogy mikor lehetnek végre újra együtt. Marco továbbra is olyan aranyosan gyáva volt, de Mihanával szemben egyre jobban felbátorodott. Minden alkalommal csókkal köszöntötte és úgy csimpaszkodott a nyakába, mintha az élete függne tőle. Mihana látszólag bosszankodott emiatt- elvégre, ha mindenki szeme láttára enyelegnek, oda a büszkesége-, de valójában jó lesett neki és csak akkor érezte magát otthon, ha megkapta az üdvözlőcsókot Marcotól. A fiú egyszer kérte csak meg, hogy meséljen az életéről, de mikor ezt Mihana megtagadta, nem faggatózott tovább. Mihana tudta, hogy túl nyers volt vele, de nem tehetett róla. El akarta felejteni azokat az időket. A múlt ködébe zárni, eltemetni mindent és csak a jelennek élni Marcoval.
Mihana, hogy kiengesztelje az ő angyalkáját, valami nagyon romantikus, egész éjszakás programot akart kitalálni. Első lépésként olyat tett, amit eddig csak Alexszel szemben engedett meg magának és elhívta Marcot vadászni. Kettesben. Eddig csak Alexet vitte magával olykor. Nem akarta, hogy kitudódjon, hogy ő, a hírhedten erős és kegyetlen klánvezér a lehetőségekhez képest sosem öl. Rég rájött már, hogy nem kell életeket kioltania ahhoz, hogy jól lakhasson. Mire áldozatai elájultak a karjában, ő már több, mint eleget ivott. Csak a bódulat és a biztonság kedvéért folytatta ájulásig. Így biztonságosabb volt, hiszen mikor a halandó magához tért, azt hitte, csak álmodott és meg sem fordult a fejében, hogy egy valódi vámpír támadta meg.
Mihana és Marco a háztetőkön bújtak meg, onnan kutattak áldozatok után. Mihanának először furcsa volt a társaság, de hamar megszokta a másik jelenlétét és különös szokásait. Mert az őszemének különösek voltak. Marco jobban élvezte a megfigyelést, a csendes, tétlen várakozást, mint a hajszát vagy a tényleges táplálkozást. Megfigyelő képessége egyszerűen elképesztette Mihanát. Végül megtalálták a megfelelő áldozatot. Testetlen, fenyegető árnyakként hajszolták a rettegés mocsarába az elméjét, őt magát pedig egy néptelen sikátorba. Marco mosolyogva átengedte Mihanának a harapás jogát, aki ezt meg is tette. Valahogy olyan természetes volt, hogy ő csinálja. Fogai gyorsan és kíméletesen hatoltak az illatos bőrbe, de az első korty után Mihana megszédült. Ilyen bódítóan édeset és selymesen varázsosat tán első vadászata óta nem kóstolt. Nem csak, hogy szomját csillapította, de édes tisztasága szinte megrészegítette. Marco is így gondolhatta. Szemeinek elragadtatott csillogása legalábbis erről árulkodott. Teste pillanatok alatt életre kelt. Bőre kiszínesedett, ajkain szirmot bontottak a rózsák, haja kifényesedett, mellkasa szemmel láthatóan emelkedett-süllyedt minden egyes légvételével.
Mihanának fogalma sem volt, hogy jutottak vissza a szobájába. Ő csak azokat a gyönyörű világosbarna őzikeszemeket és a hívogató, bíbor ajkakat látta. Csukódott mögöttük az ajtó. Olyan halkan, mint egy sóhajtás. Mozdulatuk álom, és a karok már maguktól tudták, hogyan öleljenek. Egyik csókból született a másik, az elsuttogott félszavak, a bátortalan érintések ködöt vontak az elméjükre. Vakok és süketek lettek mindenre, ami rajtuk kívül volt. Mihana vágytól forró csókja, mint a lepke szárnya, nem is biztos, hogy megtörtént, de mikor Marco faggató ujjai a lágy szövet helyett már fedetlen bőrét érintették, mind kettejükön eluralkodott az a szavak nélküli, forró, ám mégis gyengés vágy. Érinteni akarták, érezni a másikat. Jobban. Még. És mikor izzó testük eggyé vált, az a bizonyos fal recsegve-ropogva összeomlott és Mihana szíve új ütemre kezdett dobogni: Marco… Marco… Marco.
Mikor Mihana felébredt, az egész olyan valószínűtlennek tűnt, mint egy álom. Igen, áldozata biztosan részeg volt és a múlt éjszaka nem volt, mint egy bódult, részeg álom. Történt már ilyen, hogy tévedésből egy kocsmatölteléket kapott el és a fejébe szállt az alkohol. Mihana sóhajtott egyet. Elég volt a lustálkodásból, ideje felkelni. De mikor megmozdult, egy álmos mordulás figyelmeztette, hogy maradjon nyugton. Mihana megdermedt. Csak ekkor nézte meg, hol is van valójában. Nem a koporsójában feküdt, mint eddig hitte, hanem a széles, baldachinos franciaágyban, ami eddig tulajdonképpen csak dísz volt a szobájában. A selyem ágynemű érintéséből ítélve nem viselhetett túl sok ruhát, és mikor kicsit megmozdította a fejét, meglátta Marcot, amint fejét mellkasára hajtva édesen aludt. Hát mégsem csak álom volt? Hát mégis igaz? Óvatosan átölelte Marcot és megborzongott. Bár felkészült rá, mégis villámcsapásként érte ez a sokáig tiltott érintés. Marco pillái megrebbentek és a világosbarna tükrük Mihanára ragyogtak.
- Jó reggelt.- súgta.
- Este van már.- felelte Mihana és megsimította az arcát. Marco rámosolygott.
- Felkeljünk?
- Kellene.
- De annyira nem akaródzik.
- Tudom, nekem sem. De muszáj.- Marco sóhajtott.
- Mondd, miért van neked mindig igazad?
- Mert én vagyok a vezér, azért.- vigyorgott rá Mihana. Marco felkacagott, majd felült és a ruhái után nézett. Mihana is felült, kisöpörte a haját a szeméből és figyelte az öltözködő másikat. Marco felöltözött, majd visszaült az ágy szélére Mihana mellé.
- Mihana…-kezdte volna, de a vezér az ajkára tapasztotta az ujját és elhallgattatta.
- Így egymás közt csak Hany.
- Hany?- ízlelgette Marco az ismeretlen szót. Mihana bólintott, Marco pedig rámosolygott.
- Jó, akkor Hany. Köszönöm a tegnap éjszakát. Csodálatos volt.
- Szerintem is.- Marco búcsúzóul megcsókolta Mihanát és az ajtóhoz ment, de mielőtt kilépett volna még visszafordult:
- Mikor látlak újra?
- Minél előbb.
- Holnap este?
- Remek.- Marco rámosolygott és kiment. Mihana hanyatt vágta magát az ágyban. Karjait szétvetette, pár hószín tincs az arcába kavargott, de nem törődött vele. Szélesen vigyorgott fel a mennyezetre.
- Nem is olyan kényelmetlen ez az ágy, mint hittem. Ipiapacs, Marcicus, elkaptalak.
Mihana úgy viselkedett, mintha mi sem történt volna. Elvégre a többieknek nem kell tudniuk róla. De mikor beszélt Ashsal, a lány sejtelmes mosolya elárulta, hogy azért nem sikerült mindenki szemébe port hintenie. Mihana nem foglalkozott vele különösebben. Úgy volt vele, a lány gondoljon, amit akar. A pletykák elleni legjobb védekezés az, ha bizonytalanságban tart mindenkit. Így a legbiztonságosabb. Kétértelmű válaszai elvonják a figyelmet arról, amit valójában titkolni akar.
A vámpírok rettenetesen büszkének és megközelíthetetlennek mutatják magukat minden kívülállóval szemben, de a valóságban egymás közt ennél sokkal felszabadultabbak és játékosabbak. Másnap este a klán tagjai valami pantomimes játékot játszottak, hogy elüssék az időt. Mihana későn ébredt, ezért ő nem játszott velük, hanem elment vadászni. Mikor visszatért, hatalmas kacagás fogadta. Mihana elmosolyodott és úgy gondolta, ideje bekapcsolódnia a játékba. Benyitott a nappaliba és elakadt a lélegzete. Marco és Paul összegabalyodva fetrengett a földön és hangosan kacagtak a többiekkel együtt. Mihanában azonnal szétáradt valami perzselő keserűség. Marco ekkor vette csak észre, hogy ő is bent van. Odacsetlett-botlott hozzá, hogy üdvözlőcsókot adjon neki, de Mihana ridegen elfordult, kiviharzott a szobából és a döbbent Marco orrára csapta az ajtót. Már a lépcsőn járt, mikor az őzikeszemű utolérte.
- Hany, mi volt ez?
- Ezt inkább én kérdezhetném, nem gondolod?
- Mégis miről beszélsz?
- Nem fontos. Eredj vissza, Paul már biztos nagyon vár.- Marco szemében felismerés csillant.
- Nem vagy te egészen véletlenül féltékeny?- Mihana felhorkantott.
- Nevetséges vagy. Mégis kire lennék én féltékeny?- Marco sebzetten összerándult és Mihana felé nyújtotta a karját.
- Hany…- Mihana büszkén felszegte a fejét.
- Most tegyünk pontot, Marco. Felejtsd el, ami történt. Mindent. Az egész csak egy álom volt.- Marco csak nézte őt, még nem fogta fel szavai értelmét, de ajkai már remegtek. Mihana hátat fordított neki és elindult felfelé a lépcsőn. Nem akarta sírni látni. Nem akarta látni a kibuggyanó vérkönnyeket. Nem akart ott lenni, mikor rájön, hogy letörte a szárnyait. Felnézett és a lépcső tetején meglátta Asht. A lány karba font kézzel támaszkodott a falnak és őt nézte. Mihana kérdőn felvonta a szemöldökét. Ash picit megrázta a fejét és elment, de vádlón csillanó szemei beszédesebbek voltak, mintha kiabálni kezdett volna. Mihana meghallotta a háta mögött a halk szipogást, és szívét vasmarok szorította össze. Megfordult és egy ugrással átszelte a kettejük közti távolságot, hogy a következő pillanatban karjába zárhassa a pityergő Marcot.
- Hany… szeretlek.
- Tudom, Marcicus*. Ne haragudj rám. Ostoba voltam, nem tudom, miért mondtam.- súgta és megpróbálta lecsókolni a vérkönnyeket, melyek barázdát szántottak Marco arcán. Olyan volt, mintha ezek a könnyek egyenest az őzike szívéből folytak volna ki. Abból a szívből, melyet annyira akart magának, melyre annyira akart vigyázni, s amit mégis ő sebzett meg
Elhatározta, hogy ezentúl nem fogja engedni, hogy akár ő, akár bárki más fájdalmat okozzon neki. Megóvja ezt a csodát, hogy legyen még valami szép a világban.