Mihana továbbra is olyan volt, mint eddig. Felelősségteljes, jó vezér. De Marcoval szemben egyre többször villantotta meg az igazi énjét. De soha sem mesélt neki a múltjáról, az életéről. Amit
Marco
tudott, vagy tudni vélt, azt Mihana egy-egy elejtett megjegyzéséből,
a klán tagok olykori elszólásaiból sakkozta ki. Szeretkezéseikkor
próbálta ugyan faggatni, de a hóhajú gyorsan el tudta érni, hogy
minden gondolat elillanjon az elméjéből.Marco kinyitotta a szemét, felnézett Mihanára és elmosolyodott. Azoknak a bágyadt-csöndes pillanatoknak az egyike volt ez, amikor meglophatta az alvó vezér szépségét. Nézte őt. A selyempárnán kavargó hószín hajat, az összeölelkező ébenfekete szempillákat, határozott, de mégis finom vonású arcát, csókoktól duzzadt piros ajkait, széles vállait, izmos testét, porcelánfehér bőrét. És akkor megakadt a szeme azon a bántó selyemszalagon. Feketesége annyira nem illett Mihana porcelán bőréhez. Hiába próbálta rávenni, a férfi nem volt hajlandó levenni. Marco huncutul elmosolyodott. Most végre megszabadul attól az undok dísztől. Felkönyökölt és gyors, finom mozdulatokkal bontogatni kezdte a szalag csomóját. Vagy az ő képességeit, vagy Mihana bizalmát dicsérte a tény, hogy a vezér nem ébredt fel. Még csak észre sem vette ténykedését. Marco elégedetten elmosolyodott, mikor végre sikerült kioldania a csomót, és egy határozott mozdulattal lerántotta a selymet. Először fel sem fogta, mit lát, aztán rosszul lett. Nem a teste, a lelke. Mihana hibátlan törékeny testén olyan volt az a heg, mint kikapart sárfolt a szűz havon. A csontig hatoló seb nem gyógyult be igazán, inkább csak elszenesedett, s most egy háromágú liliomot formázva torzította el és csonkította meg Mihana szemkápráztató és tökéletes szépségét. Marco nem tudta, mit jelent ez a jegy. Honnan is tudhatta volna? Ifjú volt még, alig élt egy századot. Ő csak a fájdalmat értette meg, Mihana testének és lelkének fájdalmát, a megalázottság érzését, valami fontos dolog elvesztését. Ajkai, mint egy kisgyermeknek, sírásra görbültek és mire észbekapott, már forró vérkönnyekkel öntözte a szentségtelen bélyeget. Mihana szinte azonnal felébredt az ismeretlen érintésre. Az első, amit meglátott, a síró Marco volt. Nem értett semmit, de felült és magához ölelte és a mellkasára vonta.
- Mi a baj, Marcicus? Mi történt?
- Hany… annyira… annyira sajnálom…- Mihana értetlenül nézett rá.
- Micsodát, cicám?
- Szörnyetegek… a… a liliom…- Mihanának először fogalma sem volt róla, milyen liliomról beszél Marco, de aztán hirtelen megérezte a selyemszalag ismerős érintésének hiányát. Mikor baljára nézett, szörnyű sejtelmei beigazolódtak. Ellökte magától Marcot, felállt, az ablakhoz ment és a nehéz bársony függönyt egy leheletnyit arrébb húzva kinézett.
- Ezt nem lett volna szabad látnod.- mondta kimérten.
- De hát miért?
- Hogy miért? – csattant fel Mihana és hirtelen szembefordult vele.- Dile miatt! Mert férfi volt! Mert szerettem! Mert… nem számít.- Mihana ismét hátat fordított neki és mikor megszólalt, hangja ridegen és elutasítóan csengett, már nyoma sem volt a pár pillanattal korábbi érzelmi felindulásának. – Ha valamit elrejtenek, Marco, az nem azért van, hogy te megnézd. Ezt jól jegyezd meg!
- Ne… ne haragudj, Hany.- hüppögte Marco. Mihana próbált szigorú maradni. Nem sok sikerrel. Mire észbekapott, már vissza is ment, hogy megvigasztalja a pityergő őzikét. Magához ölelte, mellkasára vonta a fejét és nyugtatólag simogatni kezdte.
- Jól van, Marcicus. Nyugodj meg, nincs semmi baj.- súgta. De Marco tudta, hogy baj van. Egészen idáig nem is gondolt bele igazán, milyen élete lehetett a hóhajúnak, hogy mennyi fájdalom érhette. Most döbbent csak rá, hogy a világ nem az a ragyogó tündérkert, aminek ő eddig képzelte, hogy egy kegyetlen hely farkastörvényekkel és az emberek bántják azokat, akik mások. Nagyon bántják. Könnyei nem tudtak elapadni, s végül Mihanához simulva álomba sírta magát. Mihana úgy ringatta, mint egy kisgyermeket. És csak mikor megbizonyosodott róla, hogy már mélyen alszik, feküdt le ő is pihenni.
Ezek után Marco nem mert többet faggatózni, de szöget ütött a fejében ez a bizonyos Dile, akit Mihana állítólag szeretett. A klánból senkit sem hívtak Dile-nak, még csak hasonló neve sem volt senkinek. Marco nem volt buta. Azonnal rájött, hogy ez a valaki kapcsolatban áll Mihana múltjának fájdalmával, amit nem oszt meg vele. Ő magában „múlt árnyéknak” nevezte. Egy olyan árnyéknak, amitől Mihanának a mai napig nem sikerült megszabadulnia. Talán nem is akar. Marco gondolatmenete itt rendszerint sírásba fulladt. Nem akart rágondolni, mi lenne akkor, ha „múlt árnyék” visszajönne. Belehalt volna, ha elveszti az ő rajongva szeretett Mihanáját.
Egyik éjjel Mihana épp vadászni indult. Nem is volt éjjel igazán, csak szürkület. Mihana korábban kelt a szokásosnál, rengeteg dolga volt még aznapra, hamar túl akart esni a vadászaton. Villámcsapásként kólintotta fejbe a régen nem érzett, ismerős jelenlét. Még messze volt, de sebes közeledéséből ítélve a lány lélekszakadva rohant. Mihana elmosolyodott és az ajtófélfának támaszkodott. Nocsak, nocsak. Csak hiányoztak neki, ha ennyire siet.
Pár szívdobbanással később egy fekete forgószél fékezett le Mihana előtt. A hóhajúnak kétszer is meg kellett néznie, mire felismerte.
- Alex! Mi a csudáért van rajtad férfiruha?!- a lány lihegve nem-et intett a fejével.
- Majd elmagyarázom. Segítened kell, Mihana!- A vezérnek csak ekkor tűnt fel a húga karjában ernyedten lógó férfi. Átlagos ruhát viselt, egy farmert és egy fehér pólót, és ő maga is átlagos volt, eltekintve a hajától. Az különlegessé tette. Kavargó, égő vörös haja még Alexénél is hosszabb volt és fél arcát eltakarta.
- Ez egy ember.- közölte Mihana ridegen.
- Igen, tudom.- vágta rá Alex idegesen.
- Miért segítenék egy embernek?
- Azért, mert- Alex lesütötte szemét, és alig hallhatóan suttogta- szeretem.- Mihana megdöbbent. Nem erről volt szó!
- És Leó? Őt nem szeretted?
- Az más!
- Nem, nem más! Tudni akarom, mi ez az egész, és te szépen el fogod mondani.- Alex sóhajtott.
- Ez hosszú történet. Ígérem, elmondom, de… kérlek, segíts!- Mihana először nemet akart mondani, de nem akarta bántani Alexet, ezért vonakodva bár, de rábólintott a dologra:
- Rendben van. Vidd Genus régi szobájába. Mindjárt jövök és megnézem, mi baja.- Alex hálásan rámosolygott.
- Köszönöm.- súgta meghatottam és besietett. Mihana még ott maradt pár pillanatig.
- Szereti?- suttogta döbbenten. Lehetetlen, hiszen csak egy ember. Biztos csak egy pillanatnyi szeszély. Elmosolyodott. Igen, csak szeszély. Lemondott a korai vadászatról, hiszen a húga fontosabb. Bement, hogy segítsen neki.
A férfit Karlnak hívták. Karl Zakinthosnak. Alex, mikor elhagyta a klánt, addig ment, ameddig el nem fogytak körülette az ismerős dolgok. Ki akart rohanni a világból, legalábbis az általa ismert részéből. El is jutott egy ismeretlen helyre, ahol- nem lévén tisztában az ottani erőviszonyokat- sikerült is szinte azonnal bajba keverednie. Ekkor találkozott Karllal. A férfi megmentette az életét, ezért Alex- az ő életében közismert törvények alapján- a szolgálatába szegődött. Hogy óvja szívét a csalódásoktól és magát a kéjencektől, Alex férfinak öltözött. Karllal legalább négyszer kölcsönösen megmentették egymás életét, mikor a lány titkára fény derült és egymásba szerettek. Alex emlékezett rá, mi történt, mikor bátyja egy emberlányba szeretett bele. El akart menni onnan is, visszamenekülni a klánhoz. Viszont Karl túlságosan szerette és vele akart menni. Vitájuknak az lett a vége, hogy az egyensúlyát vesztett férfi az éppen induló vonat elé zuhant. Alex megijedt, rájött, hogy nem akarja elveszíteni Karlt, ezért a súlyosan sérült férfival visszasietett a klánhoz és legendás képességgel rendelkező bátyjához. Alex úgy gondolta, az egyetlen, aki meg tudja menteni kedvesét, nem más, mint Mihana.
Alexnek nem kellett csalódnia. Bár Karl napokig eszméletlen volt, Mihana megnyugtatta a lányt, hogy életben marad. Alex a férfi ágya mellett virrasztott, egy percre sem hunyta le a szemét, egy percre sem mozdult el mellőle. Ott akart lenni, amikor Karl kinyitja a szemét. Mihana először észhez akarta téríteni, de mikor nem sikerült, hagyta, hadd tegyen, amit akar és csak Marconak panaszkodott húga érthetetlen viselkedéséről. Az őzike szemű csak mosolygott ezen. Alexet annyira lefoglalta Karl, hogy nem köszönt a többieknek, így Marcoval sem találkozott. A lány azon kevés dolgok közé tartozott, amit az őzikének szabadott tudnia kedveséről. Marcot vonzotta az ismeretlen, kíváncsisága hajtotta az új tudásmorzsa felé. Úgyhogy fogta magát, kopogott a szoba ajtaján és benyitott. Alex szemei kikerekedtek és végigmérte a férfit. Marco kicsit elmosolyodott, mulattatta a lány meglepetése.
- Marco Brown.- mutatkozott be, megelőzve a kérdést.
- Alex Levian.
- Tudom.- biccentett Marco és leült egy székre. Alex elfintorodott.
- Honnan? Csiripelték a verebek?- a lány megdöbbent saját szóhasználatán. Hirtelen olyan deja vu érzése lett.
- Nem, meséltek rólad. Illetve mesélt. Mihana.
- Mihana mesélt rólam?- Marco biccentett.
- Igen, nagyon sokat.
- Érdekes. Rólad viszont nem mesélt.- Marco csak mosolygott.
- Nem lep meg. Nem szokása rólam beszélni. Tudod, én vagyok a nagybetűs titok.- kacsintott Alexre. A lány csak nézte őt és felkacagott. Az a fiú annyira más volt, mint a klán többi tagja. Egy csepp méltóság nem volt benne, csak ártatlanság és naivitás. Saját halála és a mindennapi vérivás kényszere ellenére is, lelke egy gyermeké maradt. Számára minden csoda volt és a világ egy tündérkert. Mosolya pedig őszinte volt, tiszta és kicsit talán félénk. Mint egy gyermeké. Alex valami furcsa, bizsergető melegséget érzett és azonnal szívébe zárta ezt az „elvarázsolt kis lükét”.
- Miért, kije vagy, hogy ennyire titkolni kell?- Marco kuncogott és közelebb hajolt hozzá.
- Megígéred, hogy nem mondod el senkinek?
- Meg.- biccentett Alex.
- Én…-Marco kicsit elpirult.- Én a szeretője vagyok.
- A mije?- kiáltott fel Alex döbbenten.
- Cssssssssssssst!- pisszegte le Marco sietve.- Ez titok.- A lány még mindig nem tért magához.
- De hát hogyan? És miért?- Marco gyerekes morcossággal tette karba a kezét.
- Miért, miért? Mert szeretem, azért! Buta kérdés.- Alex úgy érezte, mintha fejbe vágták volna valami súlyos tárggyal.
- Hogy mit csinálsz?
- Sze-re-tem! Alex, figyelsz te rám egyáltalán?
- I-igen. Csak nehéz elhinni.
- Már miért lenne nehéz? Úgy nézek én ki, mint aki nem tud szeretni?- Alex megrázta a fejét:
- Nem te, ő.- Marco elvigyorodott.
- Pedig tud, hidd el nekem. Nagyon is tud. –Alex cinkosan elvigyorodott.
- Igazán? És mégis hogyan?
- Titok!- incselkedett vele Marco és játékosan ráöltötte a nyelvét.
- Gonosz vagy!- kacagott Alex. Ekkor nyílt az ajtó és belépett Mihana. Szemmel láthatóan mondani akart valamit, de ahogy észrevette Marcot, annyira megdöbbent, hogy talán el is felejtette, mit.
- Hát te meg mit keresel itt?- bökte ki végül.
- Ismerkedem. Talán baj?
- Nem, de most menj. Beszélni akarok Alexszel. Négyszemközt.
- Na de…
- Sipirc.
- Oké, oké már itt sem vagyok.- morogta Marco és az ajtóhoz ment.- Miau!- nyávogott még vissza, majd kisurrant az ajtón. Alex Mihanára nézett.
- Mi van?- mordult rá a hóhajú, miközben leült pont oda, ahol pár pillanattal korábban még az őzike ült.
- Miért nem mondtad el?
- Mert nem kérdezted.
- Violet után azt mondtad, vége van.
- Mert én is azt hittem, hogy vége.
- Mióta?
- Egy éve. Körülbelül.
- Szinte még gyerek.
- Tudom, te is az voltál.
- Szerető és szerelmes között nagy a különbség. Melyiknek akarod őt, Mihana?
- Nem mindegy az? Számomra a kettő egy és ugyanaz.
- Nem az, és ezt te is tudod. Mihana… egykor bíztál bennem, a húgodnak neveztél… miért hazudsz most mégis?- Mihana felállt és az ajtóhoz ment.
- Változnak az idők, Alex. Más lett a világ, én is más lettem. – mondta és kiment.
Alexet bántotta ez a válasz, Mihana ridegsége és hogy nem szólt neki Marcoról. Nem értette, hová lett az a Mihana, akit ő ismert és annyira nagyon szeretett. Hol van most az a csillagokon ábrándozó, rejtélyesen mosolygó, őszinte Mihana, aki a bátyja volt, akivel nem voltak titkaik egymás előtt? Alex teljesen összezavarodott. Nem tudta, mi történik és most először nem értette a hóhajú viselkedését.
Végül eljött a rég várt pillanat és Karl egyszer csak kinyitotta a szemét. Aztán becsukta. Aztán megint kinyitotta.
- A… Alex?- súgta erőtlenül.
- Itt vagyok.- mosolygott rá a lány.- Hogy érzed magad?
- Nem is tudom… úgy… fáj. Mi történt?
- Emlékszel az állomásra?
- Állomás… igen, el akartál menni, én utánad mentem és a vonat… a vonat…
- Igen, a vonat.- biccentett Alex. Karl elképedt.
- De hát akkor… hogy-hogy élek?- Alex már nyitotta volna a száját, hogy válaszoljon, de ekkor egy hang hallatszott a háta mögül:
- A létfontosságú szerveid nem roncsolódtak. Csak csontod tört. Hatalmas nagy szerencséd volt.- mondta Mihana és odalépett az ágyhoz. A vörös hajúnak csak ekkor tűnt fel, hogy idegen helyen van.
- Hol vagyok?
- Itthon. Ez az a kúria, ahonnan jöttem.- válaszolt Alex.
- Azt akarod mondani…
- Rajtad kívül itt mindenki vámpír.- fejezte be a mondatot Mihana. Karl elsápadt. Azonnal megértette, mekkora veszélyben lehetne. Mihana arcán gonosz mosoly jelent meg
- Nem kell félned. Alexre való tekintettel senki nem fog bántani. Biztonságban vagy. Egyelőre.- a fiú arcán egyértelműen látszott, hogy most cseppet sem nyugodott meg. Mihana gondolatban vállon veregette magát. Szép munka. A halandó annyira megijedt, hogy most már tudni fogja a helyét.
- Jaj, Mihana! Ne ijesztgesd már szegényt!- vágott vissza Alex.
- Nem ijesztgetem. Egyelőre biztonságban van.
- És meddig tart az az „egyelőre”?- kotyogott közbe Karl.
- Észre fogod venni, ha már nem tart.- felelte Mihana fagyosan és kiment.
Karl furcsának találta Mihanát. Bár Alex sokat mesélt róla, a férfi hószín haja és a lányéra emlékeztető vérpiros szemei a valóságban igencsak ijesztő párosítás volt, pláne, ha hozzávesszük még a vámpír ridegségét. Viszont Karl azt is tudta, hogy ha nem szolgál rá, a vezér minden ellenségessége ellenére sem fogja bántani. Valahogy a zsigereiben érezte.
Marconak nem volt szabad a halandóval barátkoznia. Mihana megtiltotta neki. „A titok hadd maradjon csak titok” mondta. Marco kicsit durcás volt ezért, nagyon érdekelte a vörös hajú idegen, de Mihana nem csak hogy meggyőzte, de bőségesen ki is engesztelte, amiért nyugton kellett maradnia.
Karl maga is meglepődött rajta, milyen gyorsan gyógyul. Nem sokára már járni is tudott, sebei pedig begyógyultak, mintha mi sem történt volna. Csak valami tompa sajgás emlékeztette, hogy még nincs egészen jól, ha hirtelen mozdult. De most nem mozdult. Alex szobájában ült a lány ágyán. Alex megkérte, hogy ne nagyon ingerelje a vámpírokat, elvégre Mihana ígérete ide vagy oda, eléggé zavarta őket, hogy egy halandó van köztük. A nem ingerlésnek pedig az volt a legegyszerűbb módja, ha nem is látják, ezért a fiú csak a saját és Alex szobája közt mozgott, ami nem volt a legnagyobb távolság. Most is épp a lányt várta, hogy visszatérjen a vadászatból, amikor nyílt az ajtó. De nem Alex jött be, hanem egy idegen valaki. Egy lány. Egy filigrán alkatú, ravaszul csillogó szemű vámpír lány. Karl csuklott egyet ijedtében. Alexen és Mihanán kívül nem látott még vámpírt és ebből a lányból nagyon is kinézte, hogy semmibe veszi Mihana utasítását, és puszta kedvtelésből megtámadja.
- Csillapodj, halandó, nem akarlak bántani.- mondta egy gúnyos félmosoly kíséretében. Karl nyelt egyet, de hangja még így is remegett kicsit, mikor megszólalt:
- Ki… ki vagy te?
- Ash. Te pedig Karl vagy.- ezt a lány nem kérdezte, pusztán kijelentette.
- Igen… te… honnan?
- Hogy honnan tudom? Mihana a lelkünkre kötötte, hogy egy újjal se merjünk hozzád érni. Alextől pedig mást se lehet hallani. Mindig csak Karl így meg Karl úgy.- A fiú szemmel láthatóan megdöbbent. Nem mintha nem bízott volna a klánvezérben, de azt álmában sem hitte volna, hogy tényleg a védelmébe veszi. A lány közben Alex szekrényéhez sétált és keresgélni kezdett benne.
- Hé, mit csinálsz? Az Alex…
- Igen, tudom, de megígérte, hogy kölcsönad nekem valamit.- közölte Ash olyan hangon, mint aki máris lezártnak tekinti a vitát. Alex szekrényében volt egy magas polc, ott matatott a lány, végül leemelt egy kis fa dobozkát, lefújta róla a port és az asztalra rakta, majd kinyitotta. A dobozból először egy törött zsebóra, egy gyűrött fekete-fehér fotó és egy köteg ezüstszínű szalaggal átkötött megsárgult levél került elő.
- Nocsak, ezek Leó levelei. De szentimentális valaki!- jegyezte meg Ash, majd kivett a dobozból három-négy apró, gomba alakú réz gombot.
- Meg is van. Viszlát, Karl.- azzal kiment. Karlnak még köszönni sem maradt ideje. Az egészből két szó jutott el a tudatáig: Leó levelei. Ki az a Leó? Karl felállt és már a levelekért nyúlt, mikor rádöbbent, hogy mit is csinál éppen. Nem, ezt nem szabad, a magánlevél szent és sérthetetlen. Nem nézheti meg, amíg Alex meg nem engedi. Karl- talán önmagára, talán a belénevelt udvariasságra- dühösen az asztalra csapott. A kis csomag halkan a szőnyegre puffant és a feltépett borítékokból kipotyogtak a levelek. Karl megijedt. Gyorsan odaugrott, hogy helyre rakja az egészet, mire Alex visszajön, mikor pillantása véletlenül az egyik levélre esett.