Kísért a múlt

        Alex kinyitotta a szekrényt, és szemügyre vette magát az ajtó belső felére szerelt egész alakos tükörben.
        Ekkor nyílt az ajtó és belépett Karl.
- Karl! Nem láttad véletlenül a bátyámat?- Karl elgondolkodott.
- Ó, hogy Mihanát. Hát, ő most nagyon elfoglalt. Épp egy kant lovagol a szobájában. Vagy lehet, hogy őt lovagolják. Nem néztem meg rendesen.- Alex felnevetett.
- Ó, már azt hittem, valami baj van.
- Úgy érted… te… végig tudtad?
- Hát persze, hogy tudtam. A húga vagyok.- mondta a lány és lehuppant az ágyára.
- De… de…
- Karl! Nyugi! Nem fog rád ugrani a folyósón, teljesen odavan Marcoért.
- Ki az a Marco?- kérdezte a férfi kicsit megnyugodva és éledő kíváncsisággal. Alex legyintett.
- Hagyjuk.
- Na de Alex!
Másnap éjjel Patrick visszajött.
- Kész a terv.- közölte Mihanával.
- Milyen terv?- kotyogott közbe a hóhajú ölében trónoló Marco. Patrick megvetően végigmérte.
- Neked ahhoz semmi közöd, kis buzi^*.- Marconak szószerint tátva maradt a szája, arcára döbbenet ült ki. Mihana szeme alig érzékelhetően kicsit összébb szűkült.
- Figyelmeztetlek, szövetség ide vagy oda, ha sértegetni mersz, gondolkodás nélkül megöllek. Te meg hallgass, Marcicus.
- Nocsak. Ki gondolta volna? A félelmetes, legyőzhetetlen Mihanának a kis cicák a gyengéi? Ráadásul a kandúr cicák?
- Hogy mi a gyengém és mi nem, az nem tartozik rád. Most pedig halljuk azt a híres tervet. Vagy talán egyedül akarod megvalósítani?- Patrick szeme összeszűkült. Mihana magában elégedetten mosolygott. Sakk matt.
- Jól van. Belülről fogjuk felemészteni az erejét.– Mihana kicsit felvonta a szemöldökét.
- Belülről?
- Pontosan. Néhány emberem már korábban beépült Aidrienne seregébe és folyamatosan információkkal láttak el. Tulajdonképpen ez adta az ötletet. A kémeim szerint a mi Hercegünk jó előre minden helyzetre készít egy tervet, ezért szinte lehetetlen meglepni. Viszont elég bizalmatlan természete van. Csak akkor mondja el a terveit a többieknek, ha már végre kell őket hajtani, és csakis azt mondja el, hogy mit kell tenniük. Hogy mivel mi a célja azt csak ő maga tudja. Ez a mi egyetlen esélyünk. Ha sikerül kivonnunk a forgalomból Aidrienne-t, a serege olyan lesz, mint egy lefejezett titán: tehetetlen és kiszolgáltatott.
- Hmm… és mégis hogy képzeled ezt a forgalomból való kivonást?
- Úgy teszünk, mintha behódolnánk neki, a közelébe férkőzünk, aztán egy óvatlan pillanatban…- Patrick félbe hagyta a mondatot, a hóhajú fantáziájára bízva a folytatást.
- És egyáltalán nem lesz feltűnő, hogy a környék két legnagyobb klánja pont most gondolja meg magát.- mondta Mihana egy cinikus félmosoly kíséretében. Patrick türelmetlenül felmordult.
- Nem megyünk mind, csak néhányan. Aidrienne nem sokat ad a megfigyelésre. Őt az egyének érdeklik, nem a klánok. Fogalma sincs az itteni erőviszonyokról. Nem tudja, hány klán van a környéken és kik a vezetőik.- Mihana kicsit elgondolkodott.
- És hány emberben gondolkodtál?
- Én csak kettőt viszek magammal: Romuáldot és Annie-t. A többiek már korábban beépültek. Részedről te döntesz, de egyjegyű szám legyen.- Mihana elmosolyodott.
- Megnyugodhatsz. Magamat is számítva, öt fő.
- Kik?
- De kíváncsi vagy. De hát végül is nem titok. Marco, a húgom, Alex, Karl, Ash és jómagam.
- Minek a halandó?
- Jól forgatja a fegyvert, ha arra kerül a sor. És Aidrienne a halandók előtt akar leleplezni minket, nem?
- Hmm… ez némiképp módosítja a tervet…- dünnyögte Patrick.
- Mennyiben?
- Úgy terveztem… na jó. Ők ketten jöjjenek párként. De a többieknek úgy kell tenniük, mintha csak futólag ismernék egymást. Épp hogy tudjuk egymás nevét, más közünk nincs egymáshoz.- Mihana biccentett.
- Nem gond.
- Holnap megüzenem, kinek hol lesz a szállása, amíg be nem mutatnak minket a Hercegnek.
- Rendben.- felelte Mihana, majd mikor Patrick elment Marcohoz fordult.
- Ez nehezebb lesz, mint ahogy vártam. De azért számíthatok rád, ugye, Marcicus?- Marco nagyot bólintott.
- Hát persze, Hany.
Mihana még aznap éjjel beszélt Ash-sal, Alex-szel és a kissé idegenkedő Karllal. A vörös hajú férfi viselkedése megváltozott. Gyanakodva méregette, amikor azt hitte, a hóhajú nem figyelés modora is tartózkodóbb és hűvösebb lett. Mihana kicsit furcsállta a dolgot, de mivel Karl továbbra is engedelmeskedett neki, különös viselkedését betudta az izgalomnak.
Másnap szinte a szürkülettel érkezett Romuáld az üzenettel és a négy címmel. A város legkülönbözőbb pontjaira szórták szét őket, a lehető legtávolabb egymástól. Mihanának nem igazán tetszett az ötlet, de már nem tudott ellenkezni. Útban a város felé magában végig morgott, hogy erre is rá kellett volna kérdeznie, de mikor meglátták az első házakat, elhallgatott és megállította a kis társaságot. Bár nem érzékelt idegen jelenlétet, tudta, ha ő lát, őt is láthatják.
- Jól van. Innentől külön megyünk. Sok szerencsét mindenkinek.- Alex odalépett hozzá, megölelte, majd Karllal együtt elmentek. Ash nekidőlt egy romos épület falának és az óráját nézte. Marco Mihanához bújt és gondterhelten fürkészte a messzeséget. Nem igazán akaródzott neki megválni a hóhajútól, de tudta, hogy nincs más választás. Egy kicsit a saját lábára kell állnia, ha azt akarja, hogy sikeres legyen a tervük. Fél óra múlva Ash ellökte magát a faltól és egy vigyor kíséretében elindult. Ketten maradtak, aztán egyszer csak azon kapták magukat, hogy újabb fél óra telt el.
- Vigyázz magadra, Marcicus.
- Te is, Hany.- súgta az őzike könnyeivel küszködve és Mihana nyakába csimpaszkodott még egy utolsó csókot kérve. A hóhajú belemosolygott a csókba. Hát igen, ez Marco. Végül nagy nehezen elengedték egymást és Marco elindult be a városba. Lassan haladt, minden második lépésnél visszanézett Mihanára. A hóhajú addig figyelte a bizonytalan őzikét, amíg az el nem tűnt az egyik sikátorban.
Csigalassúsággal teltek a percek. Mihana úgy érezte, valami hatalmas súly nehezedett a mellkasára. Az aggódás, az idegesség, a bizonytalanság, saját magányának súlya. Próbált nem gondolni rá, és azzal akarta elfoglalni magát, hogy újra végiggondolta a tervét. Egyszer csak azon kapta magát, hogy nem gondol semmire, csak bámulja az eget és lelkében eluralkodott az a kellemetlen szorító érzés. Sóhajtott egyet és száműzte kétségeit. A helyzet most tiszta fejet igényel, az önemésztésre ráér később is. Felállt a félbetört gerendáról, amin eddig ült, leporolta a nadrágját és szép komótosan elindult a megadott cím felé.
Az utca tele volt új építésű öt emeletes bérházakkal. Az a tipikus, közép gazdagoknak való tökéletes lakóhely, ahol a gördeszkázó tizenegy éves kisfiúk átsegítik az idős szomszéd néniket a zebrán, mert sok csomagjuk van. Mihana megállt a huszonhetessel jelzett ház előtt és a kaputelefon mellé függesztett listát kezdte böngészgetni. Nyolcas lakás: Callahan^*. Ez lesz az. Mihana megnyomta a nyolcas gombot és várt. Három rövid sípolás, egy halk kattanás, majd egy férfihang recsegett ki a hangszóróból:
- Ki az?
- David^**, te vagy?
- Ki kérdezi?
- Mihana vagyok.- a bemutatkozást rövid csönd követte. Mihana szinte érezte, hogy a másik vág egy grimaszt.
- Gyere fel. Harmadik emelet.- mondta végül David és az ajtó berregve kinyílt.
Mihana nem tartotta szükségesnek, hogy magára vonja a figyelmet gyorsasága fölösleges demonstrálásával, ezért kényelmes sétatempóban baktatott föl a lépcsőn a harmadik emeletre. Megállt a barnára lakkozott nyolcas ajtó előtt és bekopogott. Odabentről lépések zaja, és kulcscsörgés hallatszott, majd nyílt az ajtó és megjelent David. Szürke zoknit, farmernadrágot és egyszerű fekete pólót viselt. Pont olyan magas volt, mint Mihana, bár alkatra jóval izmosabb volt, mint a hóhajú. Olajbarna bőre, rövidre nyírt barna haja és vadul csillogó fekete szemei voltak. Mihana megszédült az elképesztő hasonlóság láttán és az ajtófélfába kellett kapaszkodnia, hogy ne tántorodjon meg.
- Hé, mi van?- vonta fel David a szemöldökét.
- Semmi, csak megszédültem. – felelte Mihana és gondolatban jól leteremtette magát. Így kiborulni, csak, mert egy kicsit hasonlít rá! Ennyit arról, hogy keménynek és erősnek mutatja magát. Jól elpuskázta. David megeresztett felé egy vigyort.
- Amikor Patrick azt mondta, hogy a nyakamra küld egy albínót, nem hittem el neki. De te tényleg az vagy.
- Nem vagyok albínó.- morogta Mihana sértődötten.- Na, beengedsz végre?
David lakása lényegesen nagyobb volt, mint amire Mihana számított. Három szoba, konyha, fürdő. A berendezés egy átlagos huszonöt éves fiatalembert sejtetett, de mikor Mihana elment mellette, megcsapta a férfi bőréből kipárolgó, halandók számára érzékelhetetlen vérszag.
- Vámpír szagod van.- mondta csak úgy félvállról, miközben levette a cipőjét.
- Micsoda meglepetés! Mégis mit vártál? Vámpír vagyok. Tán tündérszagom legyen?- Mihana akaratlanul is elmosolyodott. Igen, ezek a képtelen ötletek határozottan jellemzőek rá. De… mégis miket gondol? Honnan tudhatná, mi jellemző Davidre és mi nem? Biztos csak az idegesség teszi.
- Jól van, ne kapd fel a vizet. Patrick azt mondta, te Aidrienne-nél kémkedsz.- David erre elhúzta a száját.
- Nem kémkedek. Csak információkat adok.
- Oké, oké, ha te mondod. Inkább halljuk a tervet.
- Egyszerű. Ma találkoztam veled az utcán, miközben éppen táplálkoztál. Megkérdeztelek, és te azt mondtad, csatlakozni akarsz. Ennyi. A többi már a te dolgod.
- Milyen nagyvonalú vagy.- mondta gúnyosan Mihana, de közben rájött, hogy zavarja a férfi szaga. Nem mintha David le lett volna izzadva. A vérszag volt a baj. Ez egyébként teljesen normális volt, hiszen minden vámpírnak vérszaga van. Olyannyira megszokta már ezt a szagot, hogy többnyire fel sem tűnt neki. De most kifejezetten idegesítette.
- Tudom. De most jobban teszed, ha lefekszel. Hajnalodik. A vendégszobában találsz egy tartalék koporsót. Átmenetileg megteszi. Na, viszlát.- mondta David és nagy nyújtózkodás közepette elindult a folyosó végén lévő szoba felé. Mihana úgy okoskodott, hogy házigazdája valószínűleg nem a vendégszobában akar aludni, úgyhogy benyitott a tőle balra lévő ajtón. A szobát David eredetileg valami nappali- félének használhatta, de most a kényelemes kanapé mögé rejtve, a lehető legtávolabb az ablakoktól egy koporsó feküdt, ami azonnal magára vonta a kissé már fáradt Mihana figyelmét. A hóhajú szemügyre vette a valószínűleg neki odakészített „bútordarabot”. Feketére lakkozott tölgyfa. Nem olyan kényelmes, mint a sajátja, de legalább a méret stimmelt. Megteszi, amíg véget nem ér ez a színjáték. A lehetőségekhez képest kényelmesen elhelyezkedett és egy hálás sóhajjal magára zárta a koporsó fedelét. Valóban, közeledett már a hajnal. Minden tagja sajgott, ideje már pihenni.
Másnap Mihana szinte a szürkülettel ébredt. David későn kelő típus lehetett, így a hóhajú órák hosszat tanulmányozhatta a lakást. Az mindenestül egy huszonéves fiatalemberre vallott, de ami a részleteket illeti, Mihana nem tudott meg semmit. Minden olyan jellegtelen és tucatáru volt. Mintha David szándékosan elrejtette volna a legapróbb nyomokat is, amik felfedhették volna a személyiségét. Végül motoszkálás támadt a hálószoba felől és Mihana kénytelen volt abbahagyni a kutakodást. Kinyílt a folyosó végi ajtó és David lépett ki rajta ásítozva, kócosan és félmeztelenül. Mihana egy pillanatra úgy érezte, mintha visszakerült volna a múltba. Madárcsicsergést hallott, a lámpák sápatag fénye helyett napsugarak aranyoztak be mindent, odakint a város lassan életre kelt. Ugyanaz az arc, ugyanaz az álomittas pillantás. Mihana szívét melegség töltötte el és már indult volna, hogy karjába zárja a másikat és egy csókkal űzze el a makacskodó álmot, amikor hirtelen rádöbbent, hol is van valójában. A madárcsicsergés megszűnt, a folyosót a plafonra szerelt lámpa vonta halvány narancsfénybe, éjszaka volt és David álmosan pislogott rá. David, nem Dile. Mihana elkapta a tekintetét és mikor megszólalt, hangja fagyos volt, mint a jég:
- Te mindig félmeztelenül alszol? Úgy nézel ki, mint egy kialvatlan halandó.
- Ne kritizáld a szokásaimat.- morogta David, miközben a tükörhöz cammogott és nekiállt fésülködni.- Rajtad is épp elég kritizálni való van.
- Ó, igazán?
- Igazán. Úgy nézel ki, mint akit a tizennyolcadik századból szalasztottak. Drakula már kiment a divatból, nem tudtad?- Mihana keze ökölbe szorult.
- Nem kértem a véleményedet!- csattant fel. De titokban végigmérte magát. Bő fehér ing, magas gallérral, egyszerű fekete szövetnadrág, ami elég feszes volt, hogy megmutassa csábító idomait és vonzza a tekintetet, de térdtől lefelé kiszélesedett, egy kis titokzatosságot sugallva. Haját, szokásához híven, középen elválasztotta és az lágyan takarta be vállait. Úgy nézett ki, ahogy rendesen, egyáltalán nem volt divatjamúlt. Tudta, hogy ha ránéz valaki, azonnal megérez rajta valamit, de ez a személyiségének és nem a külsejének volt betudható. Az viszont igaz, hogyha választani kellett volna, hogy melyikük a vámpírgyanúsabb, mindenki Mihanát választotta. De ennek is megvolt az oka. Mihana tisztában volt vele, hogy csábító teste van és nem is habozott ezt kihasználni. Ellenben David teljesen átlagos volt. Farmernadrág, fekete póló, sportcipő. Egyáltalán nem rítt ki a tömegből. Pedig a férfinak is lenne mit megmutatnia.
- Mi van? Mit méregetsz?- kérdezte David kizökkentve Mihanát gondolataiból. A hóhajú megengedett magának egy gonosz mosolyt.
- Azon gondolkozom, hogy most tekerjem ki a nyakad, vagy ha már túl vagyunk ezen az egészen?
- Ó, de kedves vagy, hogy adsz választási lehetőséget. És melyik mellett döntöttél?
- Idejében megtudod.- felelte Mihana és ezzel részéről lezártnak tekintette a beszélgetést.
Mihana egy valamit kénytelen volt elismerni: ha másra nem is, de Aidrienne rengeteget adott a külsőségekre. Serege a rendkívül hangzatos Holnap Gyermekei nevet viselte és főhadiszállásuk egy szemkápráztatóan fényűző, Mihana szemében szinte már giccses, villa volt, szinte a halandók orra előtt.
Mihana és David egy tágas csarnokban várakoztak több páros és trió társaságában. Bár David egyfolytában egy tépett ruhás, fekete lobboncú lánnyal szemezett, Mihana egyetlen ismerős arcot sem látott. A lány egyszer hosszan végigmérte a hóhajút, majd elismerően felvonta a szemöldökét és alig láthatóan biccentett David felé, mintha csak azt mondaná: jó fogás. David felháborodott képet vágott és szeméből csak úgy sütött az ellenkezés. A lány erre vihogni kezdett és bólintott párat, ami nagyjából azt jelenthette: na persze. Egyébként a csendet csak olykor törte meg a sarokban ácsorgó, neonnarancssárgára festett hajú fiú rágógumi-buborékainak pukkanása, vagy egy-egy türelmetlenebb várakozó cipőjének kopogása. Mihanát különösen nyomasztotta, hogy nem beszélgettek. Senki nem szólt egy árva szót sem, csak vártak. Unottan, idegesen, ásítozva vagy éppen magukban mulatva a többieken. Mihana azonnal rájött, mire megy ki az egész. Aidrienne úgy akarta kimutatni a hatalmát, hogy megváratta őket.
Végül nagy nehezen sorra kerültek és beléptek Aidrienne dolgozószobájába. A szoba nem volt túl nagy. Talán ha akkora lehetett, mint egy átlagos nappali. A padlót drága perzsaszőnyeg fedte, két falat teljesen beborítottak a könyvespolcok, a harmadikon hatalmas ablakok voltak, melyek a villa kertjére és az éjszakai égre néztek. Gyönyörű volt a kilátás. Az ablakok előtt magas támlás bársonnyal bevont szék állt, az előtt pedig robosztus, tölgyfából készült íróasztal. Az a fajta, aminek mindig van még egy fiókja vagy rekesze. De Aidrienne-t nem lehetett látni sehol.
- Aidrienne Herceg?- szólalt meg David félénken. Ekkor az ajtó mellől, melynek háttal álltak, egy hang hallatszott:
- Mögötted, drága barátom. Mindig mögötted.- Mihana összerezzent és szinte egyszerre fordult meg Daviddel, akinek megkönnyebbült mosolya láttán Mihanának egy pillanatra az az érzése támadt, hogy a férfi tulajdonképpen Aidrienne pártján áll.
- Bocsássatok meg, nem akartam rátok ijeszteni.- mondta a férfi. Az eddig sötétbe burkolózó szoba hirtelen kellemes félhomályban kezdett derengeni, hála a tucatnyi felvillanó gyertyának.
- Elnézést a fényviszonyokért, de jobban szeretem ezeket, mint az elektromos fényt.- mondta Aidrienne és áthúzta a tenyerét az egyik gyertya lángja fölött, majd szembefordult Mihanával, aki végre szemügyre vehette. A férfi elképesztően magas volt, még Mihanánál is magasabb egy kicsivel, de testalkatuk nagyjából megegyezett. Barna nadrágot viselt, mely ebben a megvilágításban leginkább szarvasbőrnek tűnt, és egy hosszú ujjú, V kivágású, fekete pulóver. Nadrágját akvamarin színű öv tartotta meg, melynek csatja aranyszín szemet ábrázolt. Bőre sötétebb volt Mihanáénál, de nem olyan olajbarna, mint Davidé. Csókolnivalón telt ajkain állandóan kedves mosoly játszott, szemei pedig zafírkékek voltak és olyan tiszták, mint két hegyi tó. Szőke haja olyan színű volt, mint a gabonatábla ősszel, aratás előtt. Bal oldalt egy ferde vonal mentén nagyjából vállig érőre vágatta, míg jobb oldalt leért egészen a derekáig, és ha mozdult, olykor eltakarta arcát beszélgető partnerei elől. Mozdulatai lágyak, szinte légiesek voltak és egész lényéből valami meleg, szeretetteljes kedvesség sugárzott. Mihana kicsit el is szomorodott. Milyen kár, hogy ellenségek.
Aidrienne eddig mozdulatlanul szemlélte Mihanát. Azt lehet mondani, gyönyörködött benne. Most végre megmozdult, az asztalához sétált és egy alig-mozdulattal, mintha csak a szél fújná, lerakta rá az eddig kezében tartott borospoharat.
- Ha meg nem sértem, ön gyönyörű, kedves…
- Mihana.- sietett David a Herceg segítségére.
- A nevem Mihana Ménoel.- mutatkozott be a hóhajú és aprót biccentett Aidrienne felé.
- Hallhatatlan, gyönyörű gyermek egy hegy alatt^*. Jól mondom?- mosolygott rá a Herceg és kezet nyújtott neki.
- Aidrienne Vincevalentine^** vagyok. A másik négy keresztnevem nem fontos. Szerintem tegeződhetünk, ugye?- Mihana elmosolyodott a Herceg magával ragadó őszinteségén és kezet fogott vele.
- Természetesen. De mondd csak, kérdezhetek valamit?
- Persze, bármit. Legfeljebb nem válaszolok.- kacsintott rá Aidrienne.
- Ha meg nem sértelek, miért hívnak téged Hercegnek?- a szőke felkacagott.
- Azért, drága barátom, mert még halálom előtt tényleg herceg voltam. De az már régen volt. Ezt a megszólítást nem én találtam ki. Csak úgy… jött magától.
- Értem.
- Nos hát akkor, üdv itt nálunk, Mihana Ménoel. Érezd jól magad.
Mihana és David egymás mellett sétáltak a folyósón.
- Ha megkérdeztél volna, ugyanezt én is elmondhattam volna.
- Csitt legyen! Gondolkodni próbálok, Callahan.
- Remon.- javította ki David morcosan.
- Dile-t inkább hagyjuk ki ebből.- intette le Mihana szórakozottan. A hóhajú csak percekkel később vette észre, hogy elmaradtak mellőle a másik egyenletesen kopogó léptei. Megfordult és visszanézett. David ott állt, beledermedve a mozdulatba, szemei kitágultak, arca krétafehér volt és döbbenettel vegyes értetlenség tükröződött rajta.
David nem volt hajlandó Mihanához szólni, amíg be nem csukták maguk mögött a lakás ajtaját. Akkor aztán magára erőltetett nyugalommal kérdezte:
- Honnan ismerted te a bátyámat?
- A midet?- kérdezett vissza Mihana értetlenül. A hosszú hallgatás után fogalma sem volt, kiről beszél David. A férfi felsóhajtott és próbált lehiggadni.
- Nem értlek, Callahan.- morogta Mihana. David elkapta a hóhajú vállát és mélyen a szemébe nézett.
- Nem Callahan! Albérletben lakok, te barom! A nevem David Remon!- Mihana ereiben megfagyott a vér. Remon. Úgy függött a levegőben ez a szó, mint a hóhér pallosa, Mihana mégsem volt képes felfogni.
- Hogy… mi?- kérdezett vissza bénultan.
- A nevem David Remon.- ismételte a férfi, majd kis szünet után hozzátette- Dile az ikerbátyám volt.- Mihana úgy érezte, valami elszakadt, áttört benne. Valami, ami eddig visszatartotta a lelkében eddig feltornyosult érzéseket. Nem tudott ellene mit tenni, teljesen összeomlott. Leroskadt az egyik fotelba, tartása meggörnyedt, arcát a kezébe temette.
- Honnan ismerted te a bátyámat?- kérdezte ismét David. Vonásai megkeményedtek, nem hatotta meg a másik reakciója. Őt csak a válasz érdekelte.
- Én… én… nem így… nem ezt akartam.- suttogta a hóhajú elcsukló hangon, majd felemelte a fejét. Ajkai megremegtek, arcán vérpiros barázdákat szántottak a könnyek. Vámpírrá válása óta először sírt. Nem is sírt, zokogott. David nem értette ezt a hirtelen változást. Gyanakodva húzta össze a szemét.
- Mit beszélsz?
- Szerettem őt… el kell hinned, David! Szerettem!- A férfi úgy állt ott, mint akit leforráztak. Mihana felé nyújtotta vérmaszatos kezét, mintha tőle remélne vigaszt, támogatást a hirtelen rátörő fájdalomban.
- Te… te ölted meg őt… - sziszegte David. Mihana a fejét rázta, és már nyitotta volna a száját, de a másik megelőzte:
- De igen! Te vagy! Miattad halt meg!- Mihana megnyikkant, mintha a férfi megütötte volna, lehajtotta a fejét és már meg sem próbálta megállítani patakzó könnyeit.
- Neked kellett volna meghalnod, nem neki!- csattant fel David. Mihana nem nézett fel rá, csak csöndesen suttogta:
- Igazad van.- Ez a beletörődés még jobban feltüzelte az ifjabbik Remon lelkében tomboló haragot.
- Undorodom a buziktól, téged pedig gyűlöllek! Ne is lássalak!- kiáltotta, kiviharzott a szobából és becsapta az ajtót.
             Mihana pedig magára maradt könnyeivel és a lelkében dúló végtelen, perzselő, pokoli fájdalommal.