Ellenségem ellensége

          Alex megbocsátott Karlnak, sőt, hogy a férfi érezze feltétlen bizalmát, az egész történetet elmesélte neki.
       Karl- Mihanának hála- gyorsan gyógyult. Amikor már elég jól volt, ismerkedni kezdett a klán tagjaival, és nem eggyel szoros barátságot kötött. Rájött, hogy az emberek súlyosan félreismerték a vámpírokat. Nem azok a testetlen, minden emberiességet nélkülöző gyilkoló gépek, akiknek hiszik őket. Sőt. Valamilyen szinten talán emberibbek az embereknél is. Megtudta, hogy többségük nagyon művelt, sokat és szívesen olvasnak. Az őket körülvevő méltóságteljes, csábítóan buja kisugárzás ellenére hihetetlenül naivak és játékosak tudnak lenni. Ráadásul a humorérzéknek és a művészi vénának sincsenek híján. Olykor nagyon kegyetlennek tűntek, Karl meg is ijedt attól, hogy milyen ridegen és tárgyilagosan tudtak beszélni a halálról és az ölésről, de aztán észrevette azt a különös fényt a szemükben, és rájött, hogy belül sír a lelkük. De ők maguk már nem- vagy csak nagyon ritkán- tudnak sírni. Karl rájött, hogy a vámpírok nem lelketlen gyilkosok, hanem különleges, sajátosan szomorú valakik, akik szeretnének élni.
Mihana és Marco épp a hóhajú kedvenc tisztásán ücsörögtek összeölelkezve, csendesen élvezve az együttlétet. Amióta Karl ennyit javult, szinte egy perc nyugtuk sem volt. Ha kettesben akartak lenni, vagy bezárkóztak Mihana szobájába, vagy kijöttek ide. Marco szobája szóba sem jöhetett, hiszen az valóságos átjáróház volt. Az jött be, aki csak akart, olykor akár kopogás nélkül is, ami felettébb bosszantotta a vezért. Szerencsére Mihana szobájába senki sem merészkedett volna be anélkül, hogy a hóhajú behívja és ezt a helyet sem ismerte más rajtuk kívül, csak Alex, de a lány most a vörös hajú halandóval volt elfoglalva.
Marco felemelte a fejét és Mihana nyakának hajlatához nyomta az orrát. Mihana ránézett, elmosolyodott és megsimogatta az arcát:
- Mi az, Marcicus?
- Hany, van valaki új a klánban?- Mihana elgondolkozott kicsit.
- Giselle^* óta nem érkezett senki, de miért kérded?
- Láttam valakit…- Mihana mosolya még szélesebb lett.
- Én most is látok. Mindjárt megnézem, nem délibáb-e.- búgta és a másik ajkaira hajolt. Marco kuncogott és ajkai már azelőtt szabad utat engedtek, hogy Mihana egyáltalán kérte volna. Mihana belemosolygott a csókba. Nocsak, ennyire sikerült volna elcsavarnia az őzike fejét? Bár, mi tagadás, ez fordítva is igaz volt. A karjaiba simuló, gyengének látszó test, a hajában kalandozó apró kezek és a simogató, forró ajkak szinte elvették az eszét. Végül nagy nehezen elengedték egymás ajkait és Marco a vállára hajtotta a fejét.
- Hany, vannak idegen vámpírok a városban? Úgy értem, olyanok, akik nem a klánhoz tartoznak?
- Nem, tudtommal nincsenek. De miért kérdezel ilyen furcsákat?
- A lány, akit láttam, vámpír volt. – Mihana megdöbbent.
- Vámpír? Honnan veszed?
- Megtámadott egy embert. Amikor láttam, éppen a véréből ivott.– Mihana rámeredt.
- Hogy nézett ki?
- Hát… magas volt és vékony, mint Ash, de hosszú szőke haja volt. Az arcát nem láttam a hajától. Azt hittem, csak átutazóban van, de így utólag belegondolva…
- Igen?
- Hogy is mondjam csak… szóval, túl magabiztos volt. Mint aki hazai terepen van. Nem tudom, érted-e, mire gondolok.- Mihana értette. Sőt, nagyon is értette. Ha ennyire magabiztos volt az a lány, akkor vagy nagyon erős volt, vagy helybeli, vagy sokan állnak mögötte. Az első lehetőség lehetetlen, hiszen akkor Mihana már megérezte volna. A második sem volt túl valószínű, a leírás alapján nem volt ismerős neki az idegen. Tehát maradt a harmadik lehetőség, mely szerint a lány nincs egyedül. Ez nagyon nem tetszett Mihanának. Sosem volt baja az idegenekkel. Elég nagyváros volt a környéken ahhoz, hogy ne kelljen a létszám miatt aggódnia. Őt az aggasztotta, hogy egy csoport, ami ekkora biztonságérzetet képes nyújtani, egyrészt nem jött el köszönteni őt, a környék nagyurát, másrészt nem tűnt fel neki. Ez pedig csak egy dolgot jelenthetett. Az idegenek boszorkányosan ügyesek és rosszban sántikálnak. Mihana mégsem tudott parancsolni a vágyainak. Megcsókolta Marcot és egyik kezét a férfi inge alá csúsztatta.
Miközben magáévá tette tette az őzikét, agya lázasan dolgozott. Újabb és újabb lehetőségeket vett számításba, újabb és újabb alternatívákat és terveket dolgozott ki, majd kombinálni kezdte ezeket, megpróbálván kiszámítni a kiszámíthatatlant, és mindenre felkészülni. Talán kegyetlennek tűnhet, hogy míg Marco vonaglott karjában a gyönyörtől, az ő gondolatai egészen máshol jártak, de ez volt az egyetlen mód arra, hogy összeegyeztesse magában a szeretőt és a klán vezért.
Attól az éjszakától kezdve Mihana kétszeresen vadászott. Egyrészt halandókra, hogy fent tartsa létét, másrészt az idegen vámpírlányra és esetleges társaira. Sőt, Marcot is megkérte, hogy tartsa nyitva a szemét. Hiába. A titokzatos szőke lány nem mutatkozott újra.
Mihana sóhajtott és kibámult az ablakon. Odakint éppen elült a szél és felszakadoztak a felhők, látni engedve a csillagokat. Mihana kicsit meglepődött. Olyan régen nem nézte már őket, szinte el is feledkezett róluk. Az ő csillagai itt voltak, ebben a világosbarna őzikeszempárban. Szórakozottan simogatni kezdte az alvó Marco meztelen hátát, és bámulta az eget. Mikor is nézte utoljára a csillagokat? Talán, mikor megismerte Marcot. Oly’ régen már. Hirtelen megakadt a szeme valami halvány, bíborpiros ragyogáson.
- Atyám…-suttogta önkéntelenül és valami érthetetlen oknál fogva hirtelen elszégyellte magát. Mint egy kisgyerek, aki sokadjára szegi meg a milliószor a lelkére kötött szabályt.- De hát nem csináltam semmit.- suttogta és még saját maga is meglepődött rajta, olyan rég mondta ki utoljára ezt a mondatot. Összevonta a szemöldökét és mérgesen fújt egyet. Ostobaság, kinek is mentegetőzik itt és miért? Senkinek nincs joga számon kérni rajta a tetteit. Ő a klán vezér, azt csinál, amit csak akar.
Mihanának tetszett a város fejlődése és az ezzel együtt járó felejtés. A vámpírok már csak a régi idők babonás meséi voltak. Senki sem beszélt róluk, senki sem kereste őket. Mihana nyugodtan sétálgathatott az utcákon. Legfeljebb egy-egy vihogó tini lány fordult meg utána, hogy aztán azonnal összesúgjon a barátnőjével, kitárgyalandó „albínóságát” vagy különleges szépségét. Csak egy bohém szépfiú. Ennyinek látták őt. Még ha a falnak támaszkodva várta is meg, hogy megtalálják áldozatát, akkor sem keveredett gyanúba. Csak elküldték, mint egy bámészkodót, a szerencsétlent meg elvitték a kijózanítóba, ugyanis biztosra vették, hogy a sárga földig leitta magát. Az emberekből kiveszett a veszélyérzet. Azt hitték, túl gépesített világuk biztos és örök és mindentől megóvja őket. Nem egyszer előfordult, hogy egy kölnivel nyakon öntött kamasz ő állította meg az utcán, hogy mondja meg, hány óra, vagy, hogy egy öreg nénike pont tőle kért útbaigazítást, mert rég járt már itt és azóta minden megváltozott. Mihana csak mosolygott magában az ilyen eseteken és persze készségesen segített.
Most is a városban sétálgatott, ezúttal Marcoval kézen fogva. Illetve nem is sétálgattak. Egy csobogó szökőkút padkáján ültek, és halkan beszélgettek. Marco Mihana mellkasának vetette a hátát és egyik kezét a csillogó vízbe lógatta. Mihana elnézte a magasba törő vízoszlopban gyönyörködő Marcot, az őzike vizet cirógató kezét és kettejük tükörképét az ezüst tóban. A fodrozódó víz miatt kontúrjaik néhol el-elmosódtak, tükörképük mégis teljes volt. Mihana mosolygott. A szökőkút ezüst vize úgy látszik, igazabb tükör a kúria kristály csodáinál, mert szerinte igenis van helyük a világban. És akkor, ebben a bűvös és ritka idillben, Mihana megérezte őket. Az ismeretlen vámpírok itt voltak, a városban. Volt köztük erősebb is, gyengébb is, de az biztos, hogy sokan voltak. Mihana először nem is foglalkozott velük, de aztán megérzett közöttük egyet, akinek az ereje majdnem az övéhez volt fogható, és csak úgy áradt belőle a gyilkos szándék. Mihana megcsóválta a fejét. Hogy milyen vámpírok vannak! Aztán pillanatok alatt, mintha megháborodott volna a világ. Az ég elborult és sikolyok hasítottak a tücsökzenés éjszakába. A legborzasztóbb sikolyok a világon, amiket nem csak a fülükkel, de a lelkükkel is hallottak, milliószorosára nagyítva. Vámpírok sikoltottak. Egy bénítóan hosszú pillanatra csend lett. Nehéz, halálos, gyilkos csend. Aztán rohanás. Mihana és Marco a tőlük telhető leggyorsabb tempóban siettek társaik segítségére, de így is elkéstek. Egy park közelében akadtak rájuk. Veronica addigra már halott volt. Paul, a könyvmoly, félkarú Paul tőle pár méternyire feküdt, szájából vér szivárgott és haldoklott. Marco a szája elé kapta a kezét, hogy ne sikoltson fel, majd a férfi mellé térdelt.
- Paul, drága Paul…-suttogta és szeméből kibuggyantak az első bíborszín könnyek, melyeket aztán több száz másik követett.
- Ki tette ezt veled?- de Paul már nem tudott válaszolni. Megmozdultak ajkai, de szavak helyett csak még több vér folyt ki közülük. Szeme elhomályosodott, feje oldalra bicsaklott. Meghalt. Marco a mellkasára borult és keservesen zokogott. Bár olykor rettenetesen összeveszekedtek, kedvelte a férfit. Akár órák hosszat el tudtak beszélgetni. Mihana hátrálni kezdett. A maszk lehullott és elborzadva nézte a jelenetet. A háború után megesküdött, hogy vigyázni fog a többiekre, és nem hagyja megismétlődni a tragédiát. És most itt van Paul, aki túlélte azt a borzalmat és ő mégsem tudott vigyázni rá. Hirtelen egy kezet érzett meg a vállán. Vékony, csontos kezet. Nem maradt ideje rendezni a vonásait. Őszintén szólva, nem is gondolt rá.
- Lezuhantam, Ash. Bolond módon elhittem a boldogságot, túl magasra szárnyaltam és most lezuhantam. Túl nagyot zuhantam.
- Lehet.- hagyta helyben a lány.- De az életben nem az számít, ki mekkorát esik, hanem, hogy ki hogyan áll talpra. És itt most te vagy a hős, nem pedig én, úgyhogy most szépen felállsz, odamész és szétrúgod a seggüket!- Mihana megfordult és belenézett a lány csillogó, seszínű szemeibe.
- Na, mire vársz még? Tapsra?
- Igazad van.- felelte a hóhajú és visszanézett a két halottra és a zokogó Marcora.
- Csillapodj, Marco! Segítened kell. Hazavisszük őket.
- És aztán?- szipogta könnyeit törölgetve az őzike.
- Aztán? Aztán reszkessenek a gyilkosok, mert előkerítem őket akár a föld alól is, és bosszút állok a halálukért.
Az egész klán gyászolta őket. Az öreg falak talán sosem láttak még annyi fájdalmat és annyi könnyet. Mert sírtak a vámpírok. Sírtak összeborulva a folyósón egymásra támaszkodva kínjukban, sírtak titokban a koporsójukba rejtőzve és sírtak a temetésen is. A vámpírok teste haláluk után porrá omlik szét, hiszen a legtöbben olyan sokáig élnek, hogy egy ember teste annyi idő alatt már szétporladt volna. Épp ezért nem tudnak soha rendes temetést rendezni, mert többnyire már nincs test, amit temessenek, de voltak annyira szentimentálisak, hogy el akarjanak búcsúzni attól, aki elment. Máglyán égették el a halott legkedvesebb tárgyait. Olyasmiket, amik jellegzetesen az övéi voltak, amik már lassan egyenlőek voltak vele. A máglyára ezúttal Paul kedvenc könyvei és Veronica szalag gyűjteménye került. A klán tagok sokáig álltak és nézték a lángokat. A legtöbben sírtak, de egyesek-, mint például Ash és Mihana- csak nézték a lángokat és emlékeztek. Mihana mindig is sokra tartotta Pault. A férfi tagadhatatlan műveltsége és tolvaj képességei ámulatba ejtették és a tény, hogy túlélte a háborút még benne is tiszteletet ébresztett. És Veronica? A lánynak igazán sokat köszönhetett. A fekete selyem szalag, amit a karján viselt az ő gyűjteményéből került ki és valamilyen szinten a lány érdeme, hogy megkapta Marcot. Azt a Marcot, aki most itt zokog a vállára hajtva a fejét, és aki majd számon kéri tőle a könnyeit. Illetve a hiányukat. Mihana nem tudott sírni. Egyszerűen nem volt képes rá, de ennek ellenére szíve legmélyéig megindította a tragédia és valóban gyászolta Pault és Veronicát.
A klán tagok valósággal összeroppantak. Nem tudták az okot. El sem tudták képzelni, miért kellett társaiknak az életükkel fizetniük. Hisz’ Veronica életében nem fogott fegyvert a kezébe és Paul, bár csípett a nyelve, mint a mérges kígyó, mióta elvesztette a fél karját, ártalmatlan volt. Egyszerűen nem fért a fejükbe, hogy az ismeretlen vámpírok-, mert szinte biztosra vették, hogy ők a tettesek- miért támadnak a saját fajtájukra és miért pont olyan ártalmatlanokat támadnak meg, mint amilyen Veronica és Paul volt.
Mihana sokat gondolkozott ezen. Nem hagyta nyugodni az ügy értelmetlensége. Hacsak nem ez a nyitja a dolognak. Az idegenek szándékosan gyengéket kerestek. Olyanokat, akikkel gond nélkül végezhetnek. De miért? Mi értelme van megölni két vadidegen vámpírt, még ha gyengék is? Mihana erre csak egy választ tudott adni. Fel akarták tüzelni a klánt, ki akartak provokálni valamit. De vajon mit?
Egy hét múlva, Mihana épp kilépett a szobájából, hogy vadászni induljon, mikor szokatlan nyüzsgésre lett figyelmes. A klán tagok az ajtónál csoportosultak, tülekedtek, zajongtak. Mihanában egy pillanatra felötlött a gondolat, hogy pont ugyanilyen volt akkor is, amikor Dian jött vissza Alex-szel. Gyorsan elhessegette magától a képtelen gondolatot, lesietett a lépcsőn és szemügyre vette a felfordulás okát. Illetve okait. A klán tagok gyűrűjében három idegen állt. Egyikükre azonnal ráismert. A szőke lány volt, akiről Marco mesélt. Tehát ezek nem lehetnek mások, csak az idegen vámpírok. Paul és Virginia gyilkosai.
Hogy veszitek magatoknak a bátorságot, hogy gyászunkban háborgattok minket?- Mihanának nem csak az idegenek figyelmét sikerült felhívnia magára, hanem a társai többségét is megijesztenie. Annyira el voltak foglalva azzal a hárommal, hogy fel sem tűnt nekik vezérük jelenléte. Az egyik idegen, a férfi tett egy lépést Mihana felé. Katonás külseje volt. Ősz haját rövidre nyírva hordta és arca bal felén egy hosszú, mély vágásból visszamaradt sebhely húzódott. Viselkedéséből ítélve ő lehetett a vezérük.
- A nevem Patrick^*. Ők itt Annie^** és Romuáld^***.- mutatott először a szőke lányra, aztán a mellette álló fiúra. Ez utóbbi szinte gyerek volt még. Tizennégy-tizenöt évesnek tűnt, de Mihanát nem sikerült becsapnia. A fiú vámpír volt és nem is gyenge.- Tárgyalni jöttünk, nem vádaskodni.
- Gyilkosokkal nem tárgyalok.- közölte Mihana fagyosan. Patrick szeme felizzott:
- Ez kibaszott vádaskodás! Nem mi nyírtuk ki azt a két balféket!- Marco, aki időközben közelebb húzódott Mihanához, felhördült, a szőke lány pedig reflexszerűen a két vezér közé ugrott.
- Elég! Ha kinyírjátok egymást, az egyikünknek se jó! Megértjük a gyászotokat, de kérlek, hadd mondjuk el, miért jöttünk. Nem bánjátok meg.- Marco kicsit megrángatta Mihana ingének ujját, aki oda is nézett. Az őzike kérlelőn nézett a hóhajúra és alig észrevehetően az idegenek felé intett a fejével. Mihana lehunyta a szemét egy pillanatra. Miért van az, hogy ennek a tekintetnek nem bír ellenállni?
- Jól van, gyertek. – morogta, majd felemelte a hangját.- Mit álltok itt? Gyerünk, mindenki a dolgára! – a klán tagok szó nélkül engedelmeskedtek. Mihana a társalgó felé vette az irányt, biztos tudatában, hogy vendégei követik. Közben odasúgta a mellette jövő őzikének:
- Te meg szívódj fel, Marcicus. Ha esetleg balul ütnének ki a dolgok.- Marco engedelmeskedett.
Mihana kényelmesen elhelyezkedett a fotelban és intett társainak is, hogy foglaljanak helyet. Romuáld és Annie két oldalról fogták közre Patricket, hogy verekedés esetén megvédhessék.
- Hallgatlak. – biccentett Mihana és összefűzött ujjaira hajtotta az állát.
- Nagy veszélyben vagyunk. Nem csak a mi klánunk, hanem a tiétek is.
- Miért is?
- Hallottál már Aidrienne^****-ről?- Mihana nemet intett
- Sejtettem. Hercegnek nevezi magát. Városról városra terjeszti ki a hatalmát. Aki nem hódol be, meghal. Az egész vidéket az uralma alá akarja hajtani, lassan már az ajtónkon kopogtat. Fel akarja fedni a létezésünket a halandók előtt. El tudod képzelni, mi történne akkor?- Mihana aprót biccentett:
- Hajtóvadászat. Megtizedelnének minket, alig maradnának túlélők. Esetleg kipusztulna a fajtánk. Miért akarná ezt Aidrienne „Herceg”?
- Mert ostoba! Azt hiszi, az emberek megváltoztak, hogy elfogadnának minket, hogy békében és titkolózás nélkül élhetnénk köztük. Álmokat kerget, és képes lenne mindannyiunkat feláldozni ezekért az utópiákért.
- Akkor egyszerű a megoldás. Fel kell világosítani, hogy nincs igaza.
- Azt hiszed, nem próbáltuk? Egyszerűen megölte a követünket! Én mondom, teljesen beleőrült a terveibe. Meg kell állítanunk, méghozzá sürgősen, különben rövid úton végez mindannyiunkkal.- Mihana lehunyta a szemét.
- Rendben van. Amíg ez az ügy tart, számíthattok ránk. Mindenben.
Marco felkönyökölt és kifújt egy kósza tincset a szeméből. Arrébb kanalazta az összegyűrt paplant és a ziháló Mihanára függesztette a szemét:
- Hany, mire jó ez az egész? Mármint ez a segítségesdi?- Mihana elmosolyodott.
- Néha szövetkeznünk kell a kisebb patkánnyal, hogy elkapjuk a nagyobbat, Marcicus.
- És Paul meg Veronica?
- Állítólag ennek az Aidrienne-nek az emberei végeztek velük, mert ellenszegültek nekik. Viszont nem zárom ki azt sem, hogy hazudtak.
- Akkor miért nem végzel velük?
- Mert az ellenségem ellensége ez esetben nem a barátom. Ha végeztünk ezzel a híres Herceggel, sort kerítünk Patrickre meg a bandájára is. De addig a szövetségeseink.