Porcelánbaba

            Mihana nem volt képes szembenézni a többiekkel. Nem akarta a felelősséget, nem tudta elfogadni atyja halálának tényét.
        Mielőtt észrevehette volna, fájdalma korábbi kínjai színhelyére űzte. Rá sem ismert szülővárosa tiszta utcáira, impozáns épületeire és csobogó szökőkútjaira. Csak sodródott az ember forgataggal és még a lélegzete is elállt, valahányszor felismerte egy-egy hatalmas épületben a pékséget, vagy éppenséggel régi iskoláját. Légzése felgyorsult, látása elhomályosult, torkába gombóc gyűlt, ahogy lábai megállíthatatlanul vitték hazafelé. Haza? Nem, az a hely már nem az otthona. Megállt a sarkon és emlékek rohanták meg. A frissen sült kenyér illata, pajtásai nevetése, az ablakon kiszűrődő gyertyafény pislákolása, önmaga, ahogy a dühtől tajtékozva rohant végzete karjaiba. Ha most visszamehetne az időben, megállítaná és visszaküldené saját magát. Vajon tényleg megtenné? Képes lenne beleegyezni egy utált házasságba és lemondani Dile szerelméről, ha ezzel mindkettejüket megmentheti? Próbálta meggyőzni magát, hogy igen, hisz az lenne a helyes, de önmagának nem hazudhatott. Nem menne vissza. Sőt, még gyorsabban rohanna, hogy azzal a pár pillanattal is meghosszabbíthassa az együtt töltött időt. Ez volt a legszörnyűbb az egészben. Tudta, hol hibázott, de ha újra kezdheti sem tett volna másképp. Házuk helyén most egy színház állt. Hatalmas, csiri-csáré épület. Nem bírt magával. Pár mozdulattal végzett a zárral és beosont. Odabent minden sötét és csöndesen mozdulatlan volt. A társulat, ki tudja miért nem lépett fel ezen az éjszakán. Mihana végigsétált a nézőtéren, majd felugrott a színpadra. Lebámult a zenekari árokba és elképzelte a zenészeket. Lehunyta a szemeit és szinte hallotta a zenét. Lassan ringatta a fejét a dallamra, és mire észbekapott volna, testét már magával sodorta a nem létező muzsika és ő táncolt a sötét színpadon az üres nézőtérnek. Nem létező zenére táncolt egy nem létező közönségnek valós fájdalmat mesélve. Kábulatában észre sem vette a beóvakodó férfit. Az igazgató leült a hátsó sorba és csillogó szemmel, eltátott szájjal csodálta az idegent. Első pillantásra ijesztő lehetett volna, de ahogy táncolt!
-Ez egy álom! Vajon milyen csodára lenne képes, ha igazi zenéje lehetne?- gondolta. Mihana ekkor zökkent ki révületéből. Riadt-dühös tekintettel meredt a férfira, aki képes volt úgy meglopni szépségét, hogy észre se vette. 
- Ne, ne! Kérem! Folytassa!- kérte az igazgató. Mihana lassan bólintott, újra lehunyta a szemeit és táncolt tovább. Az igazgató szeme könnybe lábadt, szíve beleremegett ebbe a bús szépségbe. Micsoda táncos! Kell nekem. Ezt a csodát az egész világnak látnia kell. – gondolta. Mihanát zavarta ez a nyílt csodálat ezért pár perc után abbahagyta és most már inkább bizonytalanul, mint mérgesen nézett a férfira. Az igazgatónak csak ekkor tűntek fel a vérszínű szemek és a hófehér haj.
- Hogy hívnak?
- Mihana.
- És… nos… a hajad… khm…-Mihana egy pillanatra kísértést érzett, hogy elmondja az igazat, de végül csak annyit felelt:
- Ilyennek születtem.- az igazgató elégedetten bólogatott.
- Mondd csak, nem akarsz itt maradni?
- Itt?
- A színházban. Tehetséges táncos vagy, én naggyá tehetnélek.- Mihana elgondolkozott ezen egy pillanatot.
- Mit kellene tennem?
- Csak ugyanazt, mint most. Kapsz zenét és mutasd meg ezt a csodát mindenkinek.- Mihana rábólintott.
- Rendben. Vállalom.
- Gyere vissza holnap, egy órával naplemente után.
- Visszajövök.- mosolygott rá Mihana immár mellőle.- Meghívtál, illetlenség lenne visszautasítani.- azzal elment. Az igazgató megborzongott:
- Valóban ijesztő. De ezért a varázslatért megéri félni egy kicsit.
Mihana visszament. És a következő, az utána következő és az azután következő éjszakán is. A közönség szerette őt. Minden alkalommal állva-sírva tapsolták vissza. A társaság többi tagja félte őt, de csodálta is. Gyakran leselkedtek utána, mégsem látták soha gyakorolni vagy próbálni. Hisz’ nem is tette soha. Csak kiállt a színpadra és hagyta, hogy magával sodorja a zene. És tánca minden egyes alkalommal mesélt. Csapongóan bohót vagy véresen komolyat, buját vagy könnyeztetően szomorút, mikor milyen kedve volt. Nemsokára a fellépés már minden napjai része volt. Ismert lett és népszerű. Vakító csillag a színház égboltján.
Egy órával naplemente után Mihana ismét a színházban volt.
- Pontos vagy.- jegyezte meg a kellékes, miközben előkereste mai jelmezét.
- A halál sem késik el, így nekem sem illik.- felelte a vámpír. A kellékes nyelt egyet.
- Nagyon ijesztő vagy ilyenkor, ugye tudod?
- Talán épp azért csinálom.- mosolygott rá Mihana gonoszul és elsétált felvenni jelmezét.
A szűk nadrág és a fekete bőrmellény csodásan kiemelték szépségét és sápadtságát. Kiállt a színpad szélére lehajtott fejjel és várt. A zene pedig jött, növekedett, dagadt és végül magával sodorta. Ahogy felemelte a fejét azonnal meglátta Őt. A lányt a páholyban. Smaragdszín bársony ruháját mintha csak ráfestették volna, ezüst nyakéke még a sötétben is csillogott, hosszú, hullámos, vörös haja akár a selyem, lomb zöld szemei, mint a tavaszi erdő. Mihana szíve megdobbant, a nemrég ivott vér a fejébe szökött, a mozdulat megtört, ő pedig hasra esett. A közönség felmorajlott. Mihana vett egy mély lélegzetet, majd széles mosolyt erőltetve arcára, felállt.
- Elnézést kérek, a lámpaláz. Maestro, kérem, újra!- Itt-ott ideges kacaj csendült. Elhitték, hogy mindez csupán tréfa. A zene újra felcsendült és Mihana tökéletesen gyönyörű mozdulatokkal táncolt. De mindez csupán a látszat volt. Szédült, semmit sem hallott, a fülében dübörgő vértől, olykor úgy érezte, mindjárt elesik ismét és csak az utolsó pillanatban sikerült megtartani magát. Magán érezte a lány perzselő tekintetét és már ennyi elég volt ahhoz, hogy szíve össze-vissza verdessen mellkasában. Mikor elhalt a zene meghajolt és valósággal elrohant, hogy a színfalak mögött szédelegve rogyhasson le egy székre.
- Úristen, mi történt veled? Jól vagy?- rohant oda az igazgató és egy pohár vizet próbált minden áron rátukmálni. Mihana egy bágyadt mozdulattal elutasította.
- Persze, csak… kicsit megszédültem.- felelte, de hangja kopott és erőtlen volt.- Ki kell mennem… kicsit… friss levegőre van szükségem.
-  Persze, menj csak.- bólogatott bőszen az igazgató.- Nem lesz bajod? Ne menjen veled valaki?- Mihana megrázta a fejét:
- Rendben leszek. Csak ki kell szellőztetnem a fejem egy kicsit.- mondta és becsukta maga mögött a művészbejáró ajtaját. Körülnézett, senki nem figyelte. Egy hirtelen lendülettel felugrott a háztetőre. A süvöltő szél belekapott hajába, bekúszott mellénye alá. A hűvös levegő kitisztította fejét, lehűtötte felhevült testét. Újra felidézte magában a lányt. Úgy ült ott, mint egy porcelánbaba a kirakatban. Látni akarta őt újra. Mihana felbámult a feje fölött ragyogó vörös csillagra.
- Mi van velem, Atyám? Mi ez az egész?
- Hé, valami baj van? Nem vagy túl jó színben.- hallott egy ismerős hangot a háta mögül.
- Kösz a bókot.- morogta és leült. Alex pedig mellé.
- Úgy nézel ki, mint aki kísértetet látott. Ettél már ma? Nagyon sápadt vagy. Mármint... még magadhoz képest is.
- Tudom- bólintott Mihana.- Csak kicsit megszédültem.
- De hát hol?
- Odalent a színpadon.
- Hm… már épp kérdezni akartam, hogy mi ez a maskara. De hát miért? Mit láttál?
- A leggyönyörűbb lányt az egész világon.
- Kösz a bókot.
- Nem rád gondoltam.
- Tudom. Azért mondtam. És ki ő?
- Az én porcelánbabám.
- Úgy értettem, hogy hívják?
- Nem tudom.
- Idevalósi legalább?
- Nem tudom.- Alex szemei kimeredtek és megrázta a másik vállát:
- Na ne… Mihana, te… szerelmes vagy?
- Nem tudom.- válaszolt a férfi réveteg tekintettel.
Másnap éjjel Alex ismét elment a színházba Mihanával. A férfi öltöztetőnőjeként mutatta be és az igazgató engedélyt is adott rá. Elvégre, Mihanának hála a színház még gazdagabb lett, megengedhetnek neki ennyi luxust. Mihana villámgyorsan belebújt jelmezébe és Alex társaságában izgatottan fürkészte a nézőteret a színfalak mögül.
- Hol lehet? Lehetséges volna, hogy nem jött el?
- De, biztosan eljött.
- Mihana, te következel!- suttogta az igazgató. Mihana biccentett.
- Kívánj szerencsét!
- Sok szerencsét! Szorítok érted!- mondta Alex és megölelte. Mihana pedig kilépett a színpadra.
A zene ezúttal bájos volt, csilingelően gyermeki. Úgy döntött, ő is ilyen lesz ma. Előhozta szívéből a kedves emlékeket és táncolni kezdett. Ahogy felemelte a fejét és felnézett, a páholyban kinyílt az ajtó és kipirult arccal, lihegve belépett Ő. A lány a smaragdszín bársonyruhában. Mihana szívét melegség öntötte el és nem tudott elfojtani egy hálás mosolyt. Hát eljött… eljöttél. A dallam fokozódott és Mihana táncolt. Csak neki, az ő porcelánbabájának. A lány minden éjjel eljött és Mihana csak neki táncolt. A vastaps, az éljenzés, a hatalmas virágcsokrok mit sem számítottak. Csak az ő porcelánbabájának mosolya, vagy könnyei. Az ő jelenléte volt a jutalom, a vallomások a cél. Szavak nélkül, a táncával akarta megvallani önmagát, lábai elé fektetni mindent, ami ő. Szeretett volna odamenni hozzá, beszélni vele. De valamiért nem tudott, nem mert. Egyik este fellépés után Mihana épp a színfalak mögött őgyelgett, mikor meghallotta, hogy a primadonna az igazgatóval veszekszik.
- Mert ő az új kis kedvence, mi?
- Nem, drága, erről szó sincs.
- Akkor miért csak ő van a színpadon? Miért csak ő egyedül?
- Mert senki sem elég jó ahhoz, hogy méltó párja lehessen. – a lány bájos arcát gyűlölet torzította el.
- Még hogy nem méltó? Az a kis ficsúr nem méltó hozzánk! Arra sem méltó, hogy a cipőmet kipucolja!
- Sok minden voltam már, de cipőpucoló még nem. – mondta a férfi és flegmán az ajtófélfának dőlt.
- Mihana!- kiáltott fel az igazgató döbbenten és keze ismét brossára siklott. Ezt látva Mihana nem tudott elfojtani egy mosolyt.
- Te kis ripacs!- sziszegte a lány. Mihana mosolya gúnyossá vált.
- Sok mindennek hívtak már, Adél kedvesem, de ripacsnak még nem. A szörnyeteg valahogy jellemzőbb volt.
- Sokkal jobb vagyok nálad.- Mihana egyik kezével a színpad felé intett.
- Vedd át a helyemet, ha annyira jó vagy. Nem engem kell meggyőznöd, hanem a közönséget.
- Beképzelt!- Mihana szeme megvillant, alakja hatalmassá, fenyegetővé vált, olyan lett, mint a végzet, erős és elkerülhetetlen. A primadonnában bennszakadt a szó és még a lélegzete is elállt. Hirtelen halálfélelem kerítette hatalmába, lába földbe gyökerezett, egész testében remegett, szemei tágra nyíltak.
- Kérlek, hagyd abba!- sikoltotta a lány lelke, de Mihana nem kegyelmezett. A hipnotikus, vérszínű szemek mereven szegeződtek rá, a sápadt ajkak hangtalan formálták a szavakat. Aztán mintegy varázsütésre az egésznek vége szakadt. Mihana ott állt az ajtóban, magas volt, vékony és törékeny, mint mindig. Arcán a szokásos félmosoly, szemében a szokásos, leheletnyi pajkosság.
- Elég lesz ennyi. Csak megbüntetni akartam, nem megölni.- mondta, ellökte magát az ajtófélfától és úgy döntött, megkeresi Alexet. Az igazgató csak akkor tért magához a döbbenettől, mikor a „megfenyített” lány összeesett.
- Adél! Mi történt veled?- A lány arca sápadt volt, szemei beesetek, ajkai remegtek.
- Igaza volt. Valóban nem vagyok méltó hozzá… senki sem méltó hozzá.
Mihana kisétált az épületből, beleszagolt a csípős, éjszakai levegőbe és nyújtózott egyet.
- Most nagyon meg vagy elégedve magaddal, mi? Mégis mit műveltél vele?
- Csak elmeséltem neki, milyen érzés meghalni.
- Önző!- morogta Alex és hátat fordított neki. Mihana felkacagott. És szédítő ördög-táncot kezdett járni a lány körül.
- Tévedsz. Csak nem tűröm el, hogy sértegessenek.- Alex nézte őt pár pillanatig, majd ő is felnevetett és elkapta a férfi karját. Kéz a kézben szelték át a várost új áldozat után kutatva.
Másnap éjjel, mikor Mihana kilesett a színfalak mögül, látta, hogy a lány a páholyban mosolyog. Mihana szívét melegség öntötte el és úgy döntött, ma szépet fog mesélni. A szerelem édességét, a boldog perceket kedvese karjaiban, a titokhangú éjszakák csodáját, a halálcsókok semmihez sem hasonlítható kéjességét.
A vágtázó zene hirtelen elhalt, mintha ollóval vágták volna el és Mihana beledermedt az utolsó pózba. Vastaps, felharsanó kiáltások, csodálat. Aztán egy rózsa. Egyetlen szál rózsa a sötétből. Színe, akár a friss vér, illata bódulat. Egy rózsa, ami eddig a selymes, vörös fürtöket díszítette. Nem leesett, vagy lesodorták. Szándékkal dobták le neki. Csak neki. Mihana röptében kapta el a kis ajándékot és felnézett rá. Éles szemei elől még a sötétség sem tudta elrejteni, hogy páholybéli lány mennyire elpirult. Hirtelen boldogság vett rajta erőt, szélesen elmosolyodott és szokásával ellentétben meghajolt. De csak az ő porcelánbabájának. Csak ekkor tudatosult benne saját sikere és a vastaps. Még tündökölt pár pillanatig az emberek szeretetében, majd lerohant a színpadról, áhított zsákmányát kincsként őrizve a mohó szemektől. Alex, egyedül csak ő értette meg, mi mindent jelent neki ez a semmi kis virág.
- Mire vársz még? Menj már!
- És ha csak… ha csak véletlen volt?
- Nem véletlen volt. Ilyesmi nem történik véletlenül. Na, ne totojázz itt! Menj oda hozzá! Gyerünk, indulás!- nógatta a lány és Mihana végül hagyta magát kituszkolni az ajtón. Sietve megkerülte az épületet és a főkapun át ment be. A jegyszedő majd’ hasra esett a megtiszteltetéstől, hogy végre személyesen is találkozhat vele, s mikor Mihanának végre sikerült elmagyaráznia, melyik páholyt keresi, azonnal megmutatta oda a legrövidebb utat. Mihana torkában dobogó szívvel nyomta le a kilincset és hangtalanul osont be a bársonnyal borított helyiségbe. A színpadon a primadonna áriázott, körülötte a színház tánckara ugrabugrált. A lány elmélyülten figyelte, vagy csak elmerült saját gondolataiban. A páholyban senki sem volt rajtuk kívül. Mihana a lány háta mögé osont és halkan a fülébe suttogott:
- Köszönöm a rózsát. Igazán örültem neki. Nagyon meglepett.- A lány ijedten pattant fel és fordult szembe vele. Mihana hátrébb húzódott, így a színpadról érkező gyengécske fényben épphogy csak fel lehetett őt ismerni.
- Te? Hogy kerülsz te ide?- csilingelő hangocska. Épp olyan szép, mint ő maga. Mihana elmosolyogta neki legelbűvölőbb mosolyát.
- Az hadd maradjon az én kis titkom.
- Ez… ez nem illendő.
- És az illendő, hogy egy ifjú hölgy rózsákat hajigáljon egy táncosnak?- A lány elpirult, Mihana szívét pedig elöntötte a forróság.
- Miért dobtad a rózsát?- kérdezte. Hangja megenyhült, meleggé vált és az eddig jellemző árnyalatnyi gúny is eltűnt belőle. A lány nem felelt, csak állt szemlesütve. Mihana közelebb lépett hozzá.
- Kérlek,- egy hirtelen ötlettől vezérelve letérdelt a lány előtt- esdekelve könyörgöm, mondd el.- A lány pillái megrebbentek.
- Látni akartalak.
- De hiszen látsz mindennap.
- Az túl messze van. Én itt akartalak látni magam mellett.- miközben beszélt, megérintette Mihana arcát, majd mikor rájött, mit csinált, elrántotta a kezét. A férfi elkapta a vékony csuklót, és arcához szorította a lány kezét. Odalent az ária a végéhez közeledett és ez kirántotta Mihanát révületéből. Felállt és az ajtóhoz sietett, majd, mint akinek csak most jutott eszébe valami, visszafordult.
- Hogy hívnak?
- Violet^*.
- Holnap éjjel várni fogok rád, Violet.- ígérte Mihana és kiment a páholyból. Odalent a színpadon vége lett a darabnak. Kigyúltak a fények. A nézők tapsoltak, a színészek hajlongtak. De Mihana és Alex már nem voltak a színházban.
- Violet… még a neve is gyönyörű!- fakadt ki Mihana az ajándékba kapott rózsát forgatva ujjai között.
- Jaj, te Don Juan! Előre sajnálom azt a szegény lányt!- csipkelődött Alex.
- És ugyan miért?
- Mert pont egy ilyen szívtipróba szeretett bele!- Mihana felpattant fektéből.
- Mi? Szívtipró? Na megállj csak, ezért én most…-kacagva kergetőztek át a városon. Mihanában pedig szép lassan tudatosult: ismét szerelmes.
Másnap éjjel a vigyorgó kellékes egy fehér borítékot nyomott a vadászatból megérkező Mihana kezébe.
- Kisasszonyka levél. Ejnye, művészúr, nem feltételeztem volna magáról.- kommentálta. Mihana értetlenül vonta össze a szemöldökét, de ahogy kézbe vette a levelet, orrát megcsapta az ismerős parfüm illat. Remegő kézzel nyitotta ki a borítékot és magában milliószor hálát adott, mikor meglátta az apró, nőies gyöngybetűkkel írott sorokat:

Ma este, előadás után várom Önt^*

A színház kőangyalánál.

Remélem, eljön.

V

A színház kőangyala. Mihana jól ismerte az épület oldalánál álló szobrot. Gyakorta elnézegette üres, mű-szép vonásait s találgatta, vajon kiről mintázhatták. Gyakran nézegette, de nem szerette. Magában Hazug Angyalnak nevezte. A szobor ájtatos szépséget hazudott, pedig nem is volt szép. Most viszont egyszeriben kedves lett szívének az angyal, hiszen az ő porcelánbabája ott fog várni rá. Az angyal lesz csak tanújuk, mely megőrzi titkukat.
Mihana nem táncolt. Szárnyalt a színpadon. Igyekezett minél rövidebb lenni, de az előadás mégis borzasztó hosszú volt. Alig tudta kivárni a végét. Ahogy felharsant odakint a taps, vállára kanyarította a köpenyét és Alexhez fordult:
- Otthon találkozunk.
- Rendben. Ügyes légy!
- Igyekszem.- Alex búcsúzóul megölelte:
- Ne félj, menni fog.- Mihana rámosolygott.
- Ha meg nem, azt is megoldjuk.
- Idióta!- vágta hátba Alex.- Na, eredj már, ne várakoztasd meg!- Mihana vett egy mély lélegzetet és sietős léptekkel a kőangyalhoz indult. Még nem volt ott senki. A sikátor sötét volt és kihalt.
Azért azt el kell ismerni, bátor lány, hogy pont itt akar találkozni.- gondolta Mihana. Biztos, ami biztos alapon elrejtőzött az árnyékok között, úgy, hogy ő szemmel tarthassa az angyalt, de őt senki se láthassa. Nem kellett soká várnia. Pár perc múlva szapora léptek kopogása hallatszott és megjelent Violet. Mihana pár pillanatig gyönyörködött a körbe nézelődő lányban, majd mikor az hátat fordított neki csendesen kisétált a sötétből. Violet egyik percben még a férfiak pocsék időérzékén bosszankodott, a másikban meg már ott állt mellette Mihana. Violet ijedten felsikkantott és hátrált pár lépést. Mihana nem tudott elfojtani egy mosolyt.
- Elnézést. Rossz szokás.
- Semmi baj. Csak megijedtem kicsit.
- Elnézést.- ismételte Mihana- Nem volt szándékos. Nos, miért is hívott ide?
- Miért magáz?- kérdezte Violet önkéntelenül is átvéve.
- Mert nem engedte meg, hogy tegezzem.
- De hát a színházban…-Mihana felnevetett
- Az más. Ott én voltam otthon és ön volt a vendég. De itt,- Mihana körbe mutatott a sikátorban- itt mindketten vendégek vagyunk.- Violet ismét körülnézett.
- Vendégek? Kinek a vendégei?- Mihana az angyal fel intett.
- Az övéi.- Violet felnézett az angyalra, aztán Mihanára. Egyszerűen nem bírta levenni a szemét a férfiról.
- Nem hittem volna, hogy ön ilyen szentimentális.- Mihana felnevetett.
- Sok minden van, amit nem hiszünk, és mégis úgy van.
- Ön nem idevalósi, ugye?- Mihana megrázta a fejét.
- Messziről jöttem. Nagyon messziről.
- És honnan?
- Most nem szeretnék beszélni róla. Majd talán egyszer.- Violet közelebb lépett hozzá. Mihana megdöbbent. Nem akarta, hogy a lány ilyen közel legyen. Még a végén olyat tenne, amit később megbán. De azok a lomb zöld szemek nem eresztették. Fogva tartották, és nem hagyták menekülni.
- Figyeltem önt. A tánca néha annyira szomorú. És ön is.
- Sok dolgot láttam, ami szomorú.- válaszolta Mihana kitérően és lesütötte a szemét.
- Mondja el, kérem!
- Sajnálom, nem lehet. –felelte Mihana és hátat fordított neki.
- Ki mondja, hogy nem?
- A lelkiismeretem. Nem rakhatok ekkora terhet a vállára.
- Az én lelkiismeretem viszont azt mondja, hogy nem hagyhatom, hogy egyedül hordozzon egy ekkora terhet.- mondta Violet és közelebb akart jönni, de elbotlott egy kiálló kőben. Szerencsére Mihana gyorsan reagált és sikerült elkapnia, mielőtt elesett volna. Amint a lány stabilan állt, Mihana visszarántotta a kezét a derekáról. Viszont balját fogságban tartotta az apró, kesztyűs kezecske. Mihana döbbenten meredt összekulcsolódó kezükre. Érezte ugyan a lány érintését, de agya képtelen volt felfogni.
- Milyen nagy keze van!- mondta Violet mosolyogva- Mégis olyan finom. Egy művész keze. – Mihana szégyenlősen elmosolyodott és úgy nézett le saját kezére, mintha az nem is hozzá tartozna.
- Ugyan. Én nem vagyok művész.
- Dehogynem! Mesteri táncos.- - Mihana felnevetett.
- Ugyan már! Az nem művészet. Csak jön magától.
- Akkor mi a művészet?
- Művészet az, amit képzett emberek csinálnak más hozzáértő embereknek.
- Szerintem nem. Művészet minden, amit nem a természet csinál és szép.- Mihanának eszébe jutott első vadászata. A lány, aki olyan gyönyörű volt a karjaiban. Azt ő tette, nem a természet. És szép volt. De még milyen szép! Ezek szerint ő művész lenne? A halál művésze?
- …Tehát a maga tánca művészet.
- Ó!- felelte Mihana, mert hogy értelmesebbet nem tudott mondani. Annyira lefoglalták spontán gondolatai, hogy a lány szavai el sem jutottak agyáig. Violet kedvesen mosolygott rá.
- Ön valóban idegen erre?
- Valóban.- biccentett Mihana, majd eszébe jutott valami- Mondja, ha megkérem, megmutatná nekem a várost?
- Nem lenne jobb inkább holnap világosban?
- Sajnos nem. Nagyon érzékeny a bőröm, csak sötétedés után jöhetek ki a négy fal közül.- Violet tekintete elidőzött az arcán. Valóban, akár a márvány. Az ember azt hinné, jéghideg, de nem az. A kesztyűjén keresztül érezte a férfi bőrének forróságát.
- Tudja mit? Jöjjön. Megmutatom akkor most.
Egymás mellet ültek a csobogó szökőkút peremén, Violet mosolyogva osztotta meg vele emlékeit, Mihana pedig itta a szavait. A lány történetei apró-cseprő butaságok, mosolyogtató gyerekességek voltak csupán, de Mihanának mégis majd’ elállt a lélegzete a számára ismeretlen gyerekkor varázsától. És Violet mesélt. Elmesélte, hogy kislányként beleesett a szökőkútba, hogy hogyan énekelt a virágáruslány a sarkon, hogy édesapja miként játszott vele, akár órákig. Violet emlékei egy boldog gyerekkorról, egy boldog életről szóltak. Olyanról, amiben a fény uralkodik, amiben Mihanának sosem volt része. Hallgatta a lányt, és azt kívánta, bárcsak örökké mesélne. Bárcsak elmesélné neki, milyen lehetett volna. Milyen lehetett volna az élete fájdalom nélkül, magány nélkül, sötétség nélkül. Hirtelen rájött, hogy fáj. Oly’ sok éve először fájtak az emlékei. A kitaszítottság érzése, a rászakadó magány, a megvető tekintetek sokasága. Az elfeledettnek hitt tüskék éles késként döftek belé, a begyógyultnak hitt karcolások felszakadtak a szívén és százszor erősebben véreztek most, hogy már tudta a választ arra az ördögi kérdésre, hogy „Mi lett volna, ha…”.
- Bocsásson meg kérem, mennem kell. Várnak.- szabadkozott és választ sem várva elsietett. El akarta rejteni fájdalmát. A szemébe kiülő csalódottságot, kezének remegését és azt a semmihez sem hasonlítható arckifejezést, ami csak a megtörtek sajátja. Sírni akart. Bekucorodni szobájának legsötétebb sarkába és sírni, sírni, míg el nem fogynak a könnyei. De nem lehetett. Szemei szárazak voltak, nem voltak könnyei. Felnézett az égre és kereste a vérszínű csillagot.
- Miért hagytál el, Atyám? Hisz’ nem tanítottad meg a legfontosabbat. Nem tanítottad meg, hogyan ne fájjak. Atyám! Hol vagy most, Atyám? Azt ígérted, mindig mellettem leszel. Miért nem vagy most itt? Miért hagytál el te is?- Hangja elhalkult, majd elhalt. Senki nem válaszolt neki. Csak az éjszaka fájdalmas, magányos csöndje. Azé az éjszakáé, melynek akaratlanul lett királya, melyet neki adtak, bár sosem kérte. Öröklétének csapdája most tudatosult csak benne. Új kezdetet kapott ugyan, de a fájdalmat az idők végezetéig tűrnie kell. Nem bújhat, nem menekülhet el emlékei elől, hiszen mindenhol ott vannak, és ő nem felejthet. A halál végső megváltása pedig sosem fog eljönni számára. Soha. Hiszen ő örök. Telnek az évek, emberek halnak és születnek, de ő itt marad változatlanul, és tehetetlenül nézi végig, ahogy összeomlik minden, ami valaha szép volt, amit szeretett. Nem akarta ezt. Bárcsak meghalhatna, bárcsak visszacsinálhatná, bárcsak újrakezdhetné! Bárcsak! Bárcsak! Bárcsak! Tűzként égette ez a szó. A világ legszomorúbb szava. Bárcsak… NEM!
- Mégis mit művelek én itt? Elmúlt fájdalmakon keseregni! Értelmetlen.- ekkor eszébe ötlöttek Atyja szavai:
- Ne próbáld megváltoztatni a megváltoztathatatlant, gyermek, mert elsorvaszt. Jól jegyezd meg, számunkra nincs se tegnap, se holnap. Örökké ma van. Próbálj így élni és akkor nem fog annyira fájni.- Mihana elmosolyodott. Szomorúan, fájdalmasan. Ostobaságokat beszél. Atyja megtanította őt, csak ő nem vette észre. Hirtelen ólmos fáradtság vett rajta erőt. Aludni vágyott. Pihenni és felejteni. Vagy legalább megkísérelni. Újra.
Az este észrevétlenül siklott át éjszakába, az éjszaka pedig hajnalba. Mihana csak a rázuhanó fáradtságra eszmélt. Tudta jól, hogy túl sokáig időzött már itt és az életével játszik, mégis nehezére esett elszakadni azoktól a gyönyörű, lomb zöld szemektől. Nem is tudta megtenni azonnal. Visszakísérte a lányt a színházhoz és az Angyal sikátorában szinte észrevétlenül intett búcsút Violetnek. Könnyebb volt így, játszva. A lány lassan már a mindennapjai részre lett. Fellépés, hosszú, idegölő várakozás, vastaps, rohanás, Violet. A napok hetekké dagadtak, a hetek pedig hónapokká. Mihana számára viszont megszűnt az idő. A zene, a tánc és Violet örökös kábulatban tartották. Egyetlen álom volt az egész, együtt szédült a csillagokkal és minden egyes pillantásnál a lelkét vesztette el a lány gyönyörű szemeiben.Egyik éjjel a zene szokatlanul szomorú volt. Csendesen könnyeztető, mint a magány. Mihana nem tudott mit tenni. A halkan síró dallamok elsodorták a testét, akaratlanul megkínozták lelkét. Ezúttal nem volt ereje megszűrni a gondolatokat. Nem volt ereje továbbra is kitérni a válaszok elől.
Ismét a szökőkút peremén ültek, Violet aggódva figyelte a gondolataiba merülő férfit.
- Valami baj van, Mihana? Szokatlanul hallgatag ma.- Mihana sóhajtott egyet és ránézett.
- Amikor megismerkedtünk, arra kért, mondjam el, mitől vagyok szomorú.- a lány aprót bólintott.
- Nos, akkor jól figyeljen, mert nem fogom elismételni.- és Mihana belefogott. A kezdetektől, a legnagyobb részletességgel mesélte el Violetnek az életét. Valósággal meggyónt neki. Meggyónta Francist, Dile-t, Diant, az első alkalmat, amikor ölt, mindent. Hangja hol elcsuklott a fájdalomtól, hol hevesen, hadarva beszélt. Arca, gesztusai, szeme rég nem volt már ennyire őszinte és nyílt. Valósággal kifolytak szívéből a szavak. Csak mesélt és mesélt és közben nem mert Violetre nézni. Félt a porcelánarctól, a vörös selyemfürtöktől, a lomb zöld szemektől. Hiszen bűnös szerelemről, az ölés gyönyörűségéről mesélt. Csupa olyan dologról, amitől irtóznak az emberek. De nem hagyta abba. Talán önmagát kínozta, talán az életet gúnyolta, de még a legkisebb részletet sem hagyta ki. Egy jelentéktelennek tartott apróság volt csupán, mit nem mondott ki, egyetlen egy szót: vámpír. Az emberek teljesen másnak hiszik a fajtáját, mint ami valójában. Mihana most elmondta az igazat, ezért nem érezte szükségét, hogy hazug szavakat használjon. Olyanokat, amik nem fedik a valóságot. Hosszú volt a mese, szinte hajnalig tartott. Mihana erei égtek, és érezte, mennie kell. Megállt egy pillanatra, lehunyta szemeit és sóhajtott. Elfárasztották a szavak, az emlékek. Szemei forróak voltak és szédült.
- Mennem kell most. Nem érhet kint a hajnal.- mondta és elsétált. Violet nem szólt, még csak nem is mozdult. Csak ült a szökőkút peremén és maga elé meredt. Mint egy porcelánbaba, aki nincs tudatában, hogy egyedül maradt.
A következő éjszakák összefolytak Mihana lelkében. Őrjítő várakozás, aztán csalódás. Az emeleti páholy üres volt. Violet nem jött el, nem üzent, nem várt rá. Mihana hiába ácsorgott órákig az Angyalnál, senki nem jött. Tánca szomorú lett, magányos, befelé forduló. Mint, akinek elvették a szárnyait.
Múltak az éjszakák, lassan hetekké váltak. Mihana pedig lassan feladta a reményt, hogy újra láthatja az ő porcelánbabáját, amikor a kellékes egy levelet adott át neki, ezúttal megjegyzés nélkül. A levél parfümillata azonnal kirántotta Mihanát melankóliájából, az apró gyöngybetűk láttán pedig hevesebben vert a szíve.

Előadás után, kérem,
jöjjön a kő angyalhoz.
Beszélni szeretnék Önnel^*.

V

Mihana elmosolyodott. Violet látni akarja. Hát mégsem hagyta magára. Talán csak beteg volt eddig, vagy nem volt rá ideje. Felkacagott. Milyen bolond is volt! Az ő porcelánbabája sosem hagyná el őt csak így. Gyorsan belebújt jelmezébe és izgatottan várt, hogy sorra kerülhessen végre.
A sikátor sötétebb volt még a szokásosnál is. És az Angyalnál ott toporgott Violet. Igen, toporgott. A lány szemmel láthatóan türelmetlenül várt rá. Mihana számára megszűnt a világ. Csak Violet létezett és ő. Szíve ellágyult, arcára önkéntelen mosoly ült ki, hiszen az ő porcelánbabája visszatért hozzá.
- Elnézést a késésért. Feltartottak.- szabadkozott, mikor kilépett az árnyékok közül.
- Semmi baj.- mondta a lány és lesütötte a szemét. Mihana mosolya szélesebbé vált. Lám, lám, lám, a kisasszony zavarba jött.
- Mi a baj, Violet?- kérdezte. A lány elfordította a fejét.
- Violet?- Mihana kinyújtotta a kezét, hogy megérintse a selymes vörös fürtöket, de erős karok fogták le a kezét. Mihana odanézett. Fél tucat markos férfi csimpaszkodott rá, mind katonai egyenruhát viseltek. A homályos zugokból katonák jöttek elő, mind ráfogták a fegyverüket. Mihana értetlenül vonta össze a szemöldökét.
- Violet, mi ez az egész?- Violet még mindig elfordította a fejét, nem nézett rá.
- Én nem azért vagyok, hogy rajtam javítsa ki a múltbéli hibáit, Mihana. A holtak maradjanak holtak. Sajnálom.- suttogta Violet és lehajtotta a fejét. Mihana megdöbbent. Violet szavai valósággal mellbe vágták. Még csak nem is tiltakozott, mikor a katonák elvonszolták.Percekbe telt, mire Mihana magához tért döbbenetéből, de akkor a pokol tüzének hevességével lángolt fel benne a harag. Violet, az ő porcelánbabája a katonák kezére adta. Elárulta őt azok után, hogy lelkének legnagyobb titkait is megosztotta vele. Hogy tehette? Hogy volt képes rá?
Aznap éjjel könyékig véresen, ziláltan és valami különös kifejezéssel a szemében tért haza. Meg sem fordult a fejében, hogy a lány talán nem szabad akaratából cselekedett.
Másnap éjjel füst szállt fel az erdőn túlról. Fekete füst, halálszagú. Mihana nem bírta megállni, visszament a városba megnézni, mi történt.
Léptei felverték a hamut, a romokról felszálló füst kísértetiesen elrejtette alakját. Kormos oszlopcsonkok, kiégett szobák, félig összedőlt épületek fogadták. Egy összeégett, árva rongybaba hevert a földön. Már sosem jönnek vissza érte. Nincs, aki visszajöjjön. A várost álmában érte a tűzvész, senki nem élte túl. Talán fel sem ébredtek a lángokra. A csobogó szökőkút megdőlt, a színház épülete önmagába roskadt. Mindenhonnan elmúlás áradt. És a sikátorban, talán egyedüli túlélőként, kormosan bár, de épen, ott állt a színház Hazug Angyala. Mihana odalépett hozzá és nézte. Nézte mű-szép arcát, a kőruha lehetetlen redőit, a koromfoltokat. Kinyújtotta a kezét, hogy letörölje az egyiket, de érintése nyomán a szobor összeomlott, halálában utolsó hazugságával gúnyolva ki Mihanát.
             Mihana nézte a kőkupacot. Érezte, hogy odabent összetört valami. Sajgott és fájt. Pokolian fájt.