És akkor sírva fakadt

      Marco hátát egy fának vetve ült és bámulta a csillagokat. Vérszínű szemei tompán szikráztak, hullasápadt bőre szinte világított.
      Ennie kellett volna, de most nem volt kedve hozzá. Még csak egy hete volt itt, ezzel az új társasággal. Kedvesen fogadták és mivel Marco szeretett meghúzódni és eltűnni a tömegben elsiklottak fölötte. Mintha ott sem lett volna. A vezér is csak biccentett egyet, és elkönyvelte magában, hogy most már Marco is hozzájuk tartozik. Szinte látta maga előtt a férfit vállig érő, hószínű hajával, nemtörődöm tartásával, álmosan csillogó szemeivel. Marco dühösen megrázta a fejét. Amióta csak meglátta, nem tudta őt kiverni a fejéből. És ez nagyon dühítette.
- Mi ütött belém? Hiszen ő is férfi.- morogta és fejbe vágta magát.- Térj észre, Marco!
- Attól nem lesz jobb, ha szétvered magad.- mondta egy gerincborzoló hang. Marco ijedten fordult oda. Mihana volt az, a vezér. Köpni-nyelni nem tudott.
- Leülhetek?- kérdezte a másik. Marco bólintott és akaratlanul is megborzongott.
- Sajnálom, hogy nem foglalkoztam veled, de rengeteg dolgom volt.
- S… semmi baj.- nyögte Marco és elfordult. Érezte, hogy arcát elönti a pír.
- Miért vagy ideges?- kérdezte Mihana
- Nem vagyok ideges.- Mihana hozzáért. Marco szíve hatalmasat dobbant. Illetve csak dobbant volna, ha nem lett volna éhes. Marco Mihanára nézett. Mihana kisimított pár hajszálat a szeméből és egészen közel hajolt Marcohoz. Marconak még a lélegzete is elakadt. Tudta, hogy most mondania kéne valamit, de torkára forrott a szó. Csak ült letaglózva és bámulta azokat az igéző, vérszínű szemeket.
- Óh, igazán? – incselkedett vele Mihana és még közelebb hajolt.
- Mi… mit…
- Hogy mit csinálok?- Mihana csábítóan rámosolygott.- Hát, valami ilyesmit terveztem.- Hirtelen megcsókolta. Marco szemei kidülledtek, elméje pedig lefagyott, mint egy túl terhelt számítógép. Mihana nyelve érzéki táncot járt a szájában. Mivel a döbbenet miatt a testét elöntő forróságon kívül Marco sehogy sem reagált a csókra, a vezér meg akarta szakítani azt. A forróság ekkor olvasztotta fel Marco „lefagyott” elméjét. Érezte, hogy mindjárt véget ér a pillanat és ezt nagyon nem akarta. Nyelvével a másiké után kapott, hogy visszatartsa. Mihana szeme megvillant, értette a célzást. Nyelveik összegabalyodtak, érzéki táncot jártak és Marco elméjében lassan elhallgatott a sikoltozó kis hang. Becsukta a szemét és élvezte a pillanatot. Közben Mihana gyengéden lenyomta őt a földre és egy pillanatra sem eresztve el ajkait, lovagló ülésben a fiú csípőjére ült. Mihana lassan elkezdte kigombolni a másik ingét. Marco szemei kipattantak és megszakította a csókot.
- Várj! Mit csinálsz?- Mihana nem válaszolt csak lehajolt hozzá és nyelvével csiklandozni kezdte a nyakát.
- Hagyd abba! –nyögte Marco.
- Talán nem tetszik, amit csinálok?- kérdezte a másik.
- De ez… ez… nem normális.
- Nem baj. Csak lazulj el, garantálom, hogy élvezni fogod.- és folytatta. Marco arcát elöntötte a forróság. Már nem volt ereje vitatkozni. „Ez nem jó így. Nem természetes. De van ebben valami betegesen izgató.” Mihana hirtelen felemelkedett és mélyen a szemébe nézett. A rubinszínű szemekben nyoma sem volt a korábbi közönynek és álmatagságnak. Marco most valami megfékezhetetlen tüzet és vágyat látott bennük. A vezér kívánta őt és nem is kicsit.
- Miért félsz?- kérdezte suttogva.
- Én nem félek.- felelte Marco dacosan. Mihana lehajolt hozzá. Nem csókolta meg, csak apró puszikat lehelt az ajkaira.
- Minden természetes, amit annak veszel. Csak lazulj el, és élvezd az életet.- Mihana ismét a szemébe nézett- Akarlak, Marco. De csak egy szavadba kerül, és soha többé még csak hozzád sem érek.
      - Még… kérlek, ne hagyd abba- suttogta Marco és sírva fakadt.