Hallgat az egész osztály
Hallgat
az egész osztály, nem mernek megszólalni. Ő beszél. Csak az ő
hangját lehet hallani.
Felolvas
egy könyvből egy novellát. A novella szép. Sőt, gyönyörű.
Sokan fekszenek a padon, úgy hallgatják. Mások becsukják a
szemüket, megint mások az ablakon bámulnak ki. Babonáznak a
szavak. Ő beszél, és mi hallgatjuk, mintha csoda lenne. Az is.
Pedig utáljuk, sőt egyesek gyűlölik őt, de most élnek a szavak,
és addig semmi más nem számít. Aztán egyszer csak csend lesz.
Mély nyomasztó csend. Az a fajta csend, amikor tudod, hogy valami
véget ért, valami szép, és te menthetetlenül elszalasztottad.
- Nos,
remélem emlékezni fogtok erre. Mert mindenkinek el kell jutnia
abba a sötét terembe. Előbb vagy utóbb. De az még messze van. –
mondja abban az idegesítő felsőbbrendű stílusban, amit annyira
utál mindenki, de én érzem, hogy elcsuklik a hangja. Nagy nehezen
elszakítom a tekintetem az ablak előtt álló tölgyfáról és
ránézek. Csillog a szeme… mintha könnyes lenne. De csak egy
pillanat az egész, aztán már ki is megy. A csönd hirtelen
megváltozik. Döbbent lesz. Egy fiú az órájára néz. Tíz perc.
Ennyi telt el még csak. Az nem lehet, hogy ő ne tartson végig egy
órát… az nem lehet, hogy ő meghatódjon, hogy ő sírjon.
- Mi
volt ez?- kérdi valaki bizonytalanul. És valóban, mindenki
fejében ez jár: Mi volt ez? Miért nem osztott le minket? Miért
nem kaptunk szentbeszédet? Miért nem feleltetett, vagy íratott
dolgozatot? Miért nem kezdtünk új anyagot? Miért olvasott
nekünk? Miért remegett a hangja? Miért sírt? Miért ment ki?
Miért? Senki nem érti, senki nem mozdul. Nem merünk.
Csak
ülünk a helyünkön, tanácstalanul pislogva egymásra, keresve a
beugratást, és hallgat az egész osztály. Döbbenten, értetlenül
hallgat.
A 2006-2007-es tanév utolsó matekórájának emlékére, amikor tényleg döbbenten hallgatott az osztály.