Hangosbemondó
Lógatja
a lábát az eső, borongós, álmosító az idő.
Kopognak
a tollak. Némelyik néha satíroz. Egyébként csönd van, még azt
is hallani, ha valaki olykor megfordítja a dolgozat lapot. A diákok
csendben számolgatják a szögeket, a toll végét rágva próbálnak
emlékezni az összefüggésekre. Egyszer csak valami recseg, majd
megszólal a hangosbemondó. Neveket sorol. A lány sóhajt egyet,
feláll és kimegy. A többiek maradnak. A dolgozat is. Csak pár
pillanatig nézik vágyakozva az ajtót, aztán visszatérnek a
munkájukhoz. Egyikük sem csodálkozik. Megszokott dolog már ez.
Lassan vánszorognak a percek. Néhányan el-elbóbiskolnak már.
Amit tudtak, már megcsináltak, nem strapálják tovább magukat. De
a többség még lázasan körmöl, próbálkozik. Csöngő szó
kintről. Jelzőcsengő. Mintha csak egyek lennének, mindenki
egyszerre sóhajt fel. Már csak öt perc. Nyílik az ajtó és
visszajön a lány. A haja kócos és zilált, ruhája pár helyen
elszakadt, alkarján csúnya horzsolás, állkapcsán lila
véraláfutás, ajka felrepedt, kicsit még szivárog belőle a vér,
zihál. De mosolyog, látszik, hogy jó kedve van. Csengetnek, és
hatalmas széktologatás közepette, mindenki feláll. Kifelé menet
leteszik a dolgozatot a tanár asztalára. A lány a táskájába
vágja a tolltartóját és fellendíti a vállára. Aztán gombócba
gyűri a dolgozat lapot, és hárompontosat zsákol vele a
szemetesbe. Az övét nem fogják leosztályozni. Még egyszer benéz
a padba, majd elindul az osztály után, utolsóként hagyva el a
termet.
Odakint
megdörren az ég és leszakad az eső. Így a jó. Legalább elmossa
a vért.