„Rézmozsarat vegyenek”
Tömeg.
Zaj. Dohszag. Porszag. Régi-szag. Halk csörömpölés. Egy érces
hang.
Egy
férfi járjál fel-alá a standok és pokrócok között. Nem is
férfi. Bácsi. Bácsika. Neki nincs standja. Még pokróca se.
Oldalára vetve teletömött, dudorodó folt hátán folt tarisznya.
Karjában mozsarakat tart. Rézből vannak. Vagy valami
rézszerűségből. Kisebbek, nagyobbak, öblösebbek, karcsúbbak,
egyszerűbbek, díszesebbek… minden féle akadt a miniatűr
gyűjteményben. Ahogy botorkál, a mozsarak össze-összekoccannak.
Hangjuk épp olyan érces, mint a bácsikáé. Többen mogorván
rámordulnak, csúnya pillantásokat küldenek felé, de a bácsit
nem érdekli. Senki nem vesz tőle semmit, de egyre csak kiabál,
kínálgatja a mozsarakat, hátha a következő pillanatban vesz
valaki. Hátha pont a következő lépésnél, a következő szónál.
Hangja hol elhalkul, hol felerősödik, de egy pillanatra sem hagyja
abba. Élteti a remény, hogy egyszer jön valaki, aki vásárol
tőle. Jön, mert jönnie kell. Nem igaz, hogy senkinek sem kell
mozsár. Van valaki, akinek kell. Csak meg kell várni, amíg jön.
Két
hét múlva ugyanakkora a tömeg a vásáron, ugyanakkora a zaj,
ugyanakkora a csörömpölés. De valami hiányzik. A bácsika nincs
itt. Nem kínálgatja a senkinek sem kellő mozsarakat akkora
áhítattal. Valahogy olyan más lett nélküle. Olyan más. Olyan
szomorú.
„Rézmozsarat
vegyenek…”