Harangvirág

Fabian a szája szélét rágta idegességében. Kezei remegtek, és jobb lába monoton ütemben dobolt a csempén. A folyosó fehér volt, akár egy kórház, már-már betegesen fehér, csöndes és kihalt.
      Illet a helyhez. A lépcsőn olykor el-elsuhant kísértethalk járással pár szürke egyenruhás hivatalnok, de zajt kelteni, vagy suttogásnál hangosabban beszélni. Pont, ahogy az elvárható egy ilyen híres-hírhedt intézet dolgozóitól. Fabian maga sem tudta miért, jobbra nézett. Kizárt, hogy a közeledő léptek zaja riasztotta volna fel, hiszen az illető olyan puhán járt, mint egy vadászó nagymacska, még akkor is, ha félig futott. Bár nem is futott igazán, inkább csak hosszúkat lépett és nagy lendülettel haladt, ez keltette azt a látszatott, mintha futna. Szövet kabátja élénk vörös volt, mint a vér, mandzsettája kigombolva, és a bő, szinte suhogós ruhaujj elrejtette a kezét. Jó pár réteg ruha volt rajta, és lendületétől vadul hullámzó éjfekete haja elrejtette arcát, ezért Fabian csak akkor vette észre, hogy valószínűleg nő, amikor az illető elhaladt mellette és a férfi orrát megcsapta harangvirág illatú parfüme. A rikító színű kabát, az éjkék farmerral és a fura, barna félcipő figyelmen kívül hagyhatatlanná tették a lányt. Egész megjelenése inkább hasonlított, egy óráról szabadult tinédzserre, de a parfüme illata valami furcsa titokzatosságot, sejtelmességet kölcsönzött neki. A sietős jövevény figyelmen kívül hagyta Fabiant, és kopogás nélkül beviharzott a folyosó végén lévő ajtón, ahová a férfi már vagy egy órája várta a bebocsátást.
      Fabian megcsóválta a fejét és visszarévedt gondolataiba. Ekkor pillantotta csak meg a szürke-fehér pepita csempés padlón a barna félcipő bordázott talpa által hagyott véres lábnyomokat.

Nee-chanomnak ajánlva