Braun atya megrontása
Braun
atya a kolostor udvarán feküdt és az eget bámulta. Igazából
tanulnia kellett volna közelgő vizsgáira, de túlságosan szép
volt az idő ahhoz, hogy könyvek fölött gubbasszon.
Meg
egyébként is, a latint olyan lélekölően unalmasnak találta.
Lehunyta a szemét, és úgy sütette arcát a nappal. Arckifejezése
olyan volt, mint egy macskáé, akit simogatnak. Majdnem dorombolt.
Macskaszerűen kecses mozgása, és ártatlan gyermeki lelke miatt a
háta mögött szinte mindenki Cicusnak hívta. Bár Braun atyát az
sem zavarta volna, ha szemtől szemben nevezi így valaki. Csak jót
mosolygott volna rajta. Feküdt a fűben a bágyasztó délutáni
napsütésben, és már majdnem elaludt, amikor kiáltás harsant:
- Braun atya!- Ő
azonnal felugrott és a közeledő felé fordult. Rilan atya, a nála
egy évvel idősebb papgyakornok közeledett felé a kerengőn át.
- A tisztelendő atya
megbetegedett. Magának kell gyóntatnia helyette.- Braun atya
meglepődött. Még csak gyakornok pap volt, sosem bíztak még rá
ilyen fontos dolgot. Egy pillanatra az is megfordult a fejében,
hogy a másik talán csak ugratja, de a rangidős komoly arca láttán
ezt a lehetőséget azonnal el is vetette.
- Értettem, atyám.
Máris indulok.- mondta, és valóban elindult a templom felé.
- Braun atya! Vegyen
másik reverendát. Ennek csupa fű a háta.- szólt utána Rilan
atya mosolyogva. Az ifjabb gyakornok biccentett, és szállása felé
vette az irányt. Marco Braun, a húsz éves papgyakornok egyre
növekedő lámpalázzal ült be gyóntató fülkébe. Idegességében
a rózsafüzérét kezdte morzsolgatni. Egymást váltották az
emberek, mintha futószalagon gördítették volna őket. Ő
automata-szerűen mondta a betanult szöveget, aztán hallgatott.
Hallgatott, de nem figyelt. Fogalma sem volt, hányadik embert
hallgatja éppen, és hogy az előzőek mit is gyóntak meg neki.
Idegességében mindent azonnal elfelejtett. Aztán végül kiment
az a rekedt hangú férfi is, és az ifjú gyakornok egy pillanatra
fellélegezhetett. Aztán megint nyílt az ajtó. Braun atya
fintorogva húzta el a kis fatáblát a rács elől. Selyemruha
suhogása és kellemesen édes parfüm illat jutott el hozzá.
- Oldozz fel atyám,
mert vétkeztem.- suttogta egy kellemes, körülbelül vele egykorú
fiatal lány.
- Mik a bűneid,
lányom?- kérdezte Marco és sóhajtott egyet. Ez unalmasabb, mint
a latin. Vajon hányan lehetnek még kint, akiknek meg kell
hallgatnia a sirámait? A lány hallgatott egy ideig, majd válasz
helyett azt kérdezte:
- Atyám, maga hány
éves?
- Húsz.
- Értem.
Furcsállottam, hogy olyan fiatal a hangja. Engem eddig mindig a
tisztelendő atya gyóntatott.
- Ő most beteg, engem
küldtek helyette.
- Meg fog halni?-
kérdezte a lány őszinte félelemmel a hangjában. Braun atya nem
tudta megállni, hogy ne kuncogjon magában.
- Ugyan dehogy.
Szerintem, csak elcsapta a hasát.
- De hát magát nem a
helyére küldték?
- Nem, én csak
helyettesítek. Tudja, én még csak gyakornok vagyok.
- Értem.- felelte a
lány. Jó ideig hallgattak, aztán ismét ő szólalt meg:
- Miért akar pap
lenni?
- Nem akarok. A
szüleim akarják.- felelte Marco őszintén.
- A szülei? És maga
mit akar?- Marco mosolygott. Teljesen elfeledkezett a kettejük közt
lévő farácsról.
- Nekem mindegy. Jó
itt is, de máshol is jó lenne.- most a lány biccentett.
- Most mennem kell.
Dicsértessék- mondta és kiment. Braun atya pedig ott maradt, és
várta a következő embert. A tisztelendő atya alaposan
elcsaphatta a hasát, mert nagyon soká’ volt beteg. Két és fél,
három hétig. A feladatok szétoszlottak a gyakornokok között, és
mivel Braun atyának volt a legtöbb türelme, többnyire neki
kellett gyóntatnia. A titokzatos lány minden nap eljött, és
minden nap beszélgettek. Marco meg tudta róla, hogy közelben
lakik, és Vaníliának hívják, mert az édesanyja oda volt a
vaníliáért. A rácson át a papgyakornok azt is látta, hogy a
lány egy piros szalagot hord a nyakában. Viszont, mikor erről
kérdezte, Vanília csak kacagott, és ezt felelte, annak is megvan
a maga oka. A kolostorban lélekölően unalmas és egyhangú volt
az élet. Felüdülést csak a Vaníliával való beszélgetések
hoztak az ifjú gyakornoknak. Már szinte az ajtó nyitódásáról
felismerte a lányt. Vanília mindig jókedvet és színtiszta
életörömöt hozott magával és Marco nem győzte lepisszegni,
hogy ne kacarásszon olyan hangosan, mert még meghallja valaki. Az,
hogy a gyóntatófülkében elbújva kibeszélgették magukat, és
jóízűeket kacarásztak, nagy vakmerőség volt. Ha bárki rajta
kapta volna őket, Braun atyát kitették volna a kolostorból. Ez
még jobban vonzotta a lányhoz az ifjú gyakornokot. A tudat, hogy
életében először valami tiltott dolgot tesz, és ráadásul
élvezi is, valósággal felpezsdítette a vérét, és ha csak rá
gondolt, széles vigyor terült szét az arcán. Egyik nap meg is
osztotta ezeket a gondolatait Vaníliával, akivel időközben
összetegeződtek.
- Az emberi természet
már csak ilyen.- mosolygott a lány- a tiltott gyümölcs mindig
édesebb.
- Hú, de bölcs
valaki!- incselkedett vele Marco. Vanília hirtelen közelebb hajolt
a rácshoz.
- Talán nem tudok
sokat a világról, de erről tudnék mesélni.
- Vanília…
megijesztesz.- húzódott hátrébb Braun atya.
- Jobb is, ha félsz.
Van valami, amit nem mondtam el neked, mert akkor többé nem lennél
a barátom.
- Ne butáskodj!-
háborodott fel az ifjú gyakornok- Mi mindig barátok leszünk!
- És ha azt mondom
neked, hogy vámpír vagyok?
- Akkor is!- vágta rá
Marco. A lány megdöbbent.
- Tényleg?
- Tényleg! Te vagy a
legjobb… az egyetlen barátom. Hozzám jó vagy, és kész. A
többi nem érdekel. –Vanília kényelmetlenül feszengett. Hosszú
csönd állt be közöttük, ami az utóbbi időben nem volt
szokásuk.
- Marco…
- Igen?
- Én… komolyan
mondtam. Tényleg vámpír vagyok.
- Tényleg?
- Tényleg.- Ismét
csönd. Aztán Marco felkacagott.
- Hát akkor az vagy!
Nem számít. – Vanília megdöbbent. Nem ilyen választ várt.
Sokkal inkább számított rá, hogy a fiú dühös lesz, kiabál
vele, aztán elzavarja, esetleg még fel is jelenti. De erre nem
számított. Lassan ő is elmosolyodott.
- Marco…
- Igen?
- Láthatom az
arcodat?- most Braun atyán volt a sor, hogy meglepődjön.
- Az arcomat?
- Igen. A rácstól
sosem láttam még tisztán. Kíváncsi vagyok rád.
- Rendben.- felelte a
fiú, és egy kis ügyeskedéssel kiszedte a helyéről a rácsot.
Óvatosan letette a földre, aztán felnézett a lányra. Vanília
félrebiccentett fejjel nézte őt. Halványkék selyemruhát
viselt, ami gyönyörűen kiemelte bőrének opálos fehérségét,
és a nyakába kötött piros szalagot. Barna szemei élettelien
szikráztak, világos barna hajának egy részét kontyba tűzte,
míg a többi lágy csigákba omlott gömbölyű vállaira. Valóban
szép lány volt.
- Szia.- mosolygott rá
a papgyakornokra.
- Szia. Szép vagy.
- Te is.- mosolygott
vissza Vanília.
- Ezért hordod a
szalagot?- a lány bólintott
- Anya mesélte, hogy
amikor ő kislány volt, és fogócskáztak, a fogó nyakába mindig
piros szalagot kötöttek, és azt mondták, ő a vámpír.- Marco
felnevetett.
- És te tényleg
vámpír vagy.
- Tényleg.-
biccentett a lány.
- Mondd csak, milyen
érzés?- Vanília értetlenül nézett rá.
- Micsoda?
- Hát… meghalni.
- Mint élni. Csak
hidegebb.- Braun atya megborzongott.
- Nagyon fázol?
- Most nem. De néha
igen. Így… belülről. És úgy érzem, mintha jéggé fagyna a
lelkem.
- Juj! És tudod,
mitől van?- Vanília biccentett.
- Igen. Olyankor éhes
vagyok.- egyszerre kacagtak fel.
- Most mennem kell,
nehogy rajta kapjanak. Szia!
- Szia.- felelte Marco
és épp vissza akarta tenni a rácsot, amikor a lány áthajolt és
adott az arcára egy puszit.
- Ezt azért, mert
olyan kedves vagy velem.- Mondta, aztán kiment. Braun atya egész
nap olyan izgatott volt, hogy semmire sem tudott odafigyelni. Ha
eddig vonzotta a veszély, a „tiltott gyümölcs”, ahogy Vanília
nevezte, most még inkább vonzotta, hiszen a lány vámpír volt,
olyan lény, akit meg kellett volna ölnie, vagy legalábbis
feljelentenie. És ez a köztudottan veszélyes lény az ő barátja!
Fantasztikus érzés volt. Megszokta már, hogy soha semmit nem
irányíthat az életében, és nem is igényelte a hatalmat, de
most kicsit úgy érezte, mintha ő lenne a leghatalmasabb a
környéken, hiszen egy ilyen erős valaki a barátja. Részegítő
érzés volt. Viszont túlságosan is feltűnő. Marco nem volt
ostoba, ezért gyengeségre hivatkozva elvonult a szállására,
nehogy észrevegyék rajta túlontúl nagy boldogságát. Addig
forgolódott az ágyán, míg végül elbóbiskolt. Lassacskán el
is aludt, amikor hirtelen éles dörömbölés riasztotta fel. Braun
atya felpattant, és a folyósóra rohant. Nem volt egyedül. A
kolostor összes lakója kereste a robaj okát. Aztán rájöttek.
Valaki dörömbölt az ajtón. Valamilyen rejtélyes megérzés azt
súgta Marconak, baj van. Odaugrott, és mikor kinyitotta az ajtót,
Vaníliát látta. A lány zihált, tekintete riadt volt, haja
kócos, ruhája alja sáros és szakadt.
- Vanília!
- Marco… nagy baj
van! Valaki leleplezett.- és valóban a város felől
morajlás-szerű hang hallatszott, mint mikor háborog a tenger, és
már látták is az első fáklyásokat felbukkanni.
- Mit csináljak
most?- tördelte a kezét a lány. A papgyakornok pár pillanatig
mérlegelt csak. Nyilvánvaló, hogy a kolostorba nem hozhatja a
lányt, hisz’ ott biztosan megölnék.
- Fussunk!- kiáltott
fel, megragadta a lány kezét, aztán neki is lendült.
- Braun atya! Mit
művel?!- kiáltott utána Rilan atya, de a fiatalabbik válaszra
sem méltatta, csak magában. Hogy mit? Megmentem a barátomat.
Már tudom, mit akarok. Vanília először csak bénultan
követte a fiút, aztán ő maga is neki lendült. Valóban ember
feletti volt a gyorsasága. Marconak még rövidtávon is nehezére
esett lépést tartani vele, pedig a lány láthatóan lassan futott
a kedvéért. A városkát szegélyező kis erdő felé vették az
irányt, hogy ott keressenek menedéket a feldúlt városiak ellen.
De elszámították magukat, ugyanis a tömeg még oda is követte
őket. Vanília hangtalan osont a fák között, Marco a
kimerültségtől botladozva követte őt, de közben egyre jobban
elhatalmasodott rajta a pánik. Halotta követőik otromba
csörtetését, és egyre jobban félt. Olyan mély, zsigeri
rettegés szállta meg, hogy elméje teljesen megbénult tőle.
Képtelen volt gondolkozni, csak futott, futott, futott és futott
Vanília nyomában. Ereje végén járt. A rohanás és a pánik
alaposan kimerítette. Már nem látott és nem halott semmit. Nem
is futott már, inkább csak támolygott. Aztán a lába beleakadt
egy kiálló gyökérbe, és elterült az avarban. Vanília
észrevette ezt, és azonnal odaugrott.
- Marco! Marco!
- Sajnálom… fáradt
vagyok, nem bírok tovább… futni. Menj nélkülem.
- Nem hagylak itt…-
Marco halálosan fáradt volt. Alig pihegett már, és a tömeg
egyre közelebb ért hozzájuk. Vanília kétségbeesett. Lassan őt
is uralmába kerítette a pánik, és csak egyetlen kiutat látott.
- Bocsáss meg Marco.
Nincs már választásom. Kérlek, bocsáss meg!- suttogta és a
fiatal férfi nyakára hajolt…
Mikor Braun atya
kinyitotta a szemét, látta kigyúlni az első csillagot. Lassan
feltápászkodott. Bár még az avarban feküdt, mozdulatai nem
csaptak zajt. Az erdő halkan neszezett körülötte, de a tömeg és
Vanília nem voltak sehol.
Marco
feltápászkodott. Fázott. Nagyon fázott belülről. Úgy érezte,
jéggé fagy a lelke. Egész teste olyan üresnek és rendellenesen
könnyűnek tűnt. Valami vonzotta a város felé. Az élet, a
pezsgés, a vér közelsége. Ahogy elindult, nem vette észre az
egyik tüskebokron fennakadt piros szalagot.