Szépszemű
Valójában
már korábban szemet vetettem rá. Jóval korábban.
Úgy
tíz éves lehetett, mikor megpillantottam őt a sikátorban azzal a
kölyökkel. Éppen egy vadászatból tartottam hazafelé, mikor
megláttam a háztetőről lebucskázó kis vakarcsokat. A másik, a
tengerkék szemű talán túlélte volna, de ő biztos nem, hiszen
háttal zuhant. Ha nem avatkozom bele, szörnyet halt volna. Csak egy
egyszerű levitáció volt, semmilyen megerőltetésembe nem került.
Olyan kecses volt, olyan törékeny. A másik, habár teste
kimondottan sovány és csontos volt, lendülete miatt összezúzta
volna. Bár ő nem vett észre engem, onnan, ahol álltam, tisztán
láttam a szemét. Nagy, dióbarna, világra csodálkozó, őszinte
szemek. Szépszemű. Ezt a nevet adtam neki magamban. Édes
ártatlansága lenyűgözött és azonnal rokonszenvet ébresztett
bennem. Át akartam ölelni, óvni, vigasztalni, önző módon
magamhoz venni, kiemelni az emberi lét sivárságából és
ragyogásához méltó ékszerdobozba helyezni. De nem tettem, nem
tehettem meg. Gyermek volt még. Beleőrült volna, ha ilyen
kiforratlan testben kellene léteznie az örökkévalóságig. Várnom
kellett, hogy elég idős legyen, bármeddig tartson is. Messziről
figyeltem őt, és olykor igen nehezemre esett nem közbeavatkozni.
Várnom kellett, hogy a viszontagságok megérleljék a jellemét.
Kapnia kellett édeset és keserűt egyaránt. Mégis, mikor végre
karjaimban tarthattam, átkoztam magam, amiért nem akadályoztam
meg, hogy ezt műveljék vele.
Mikor
figyeltem halódását, megesküdtem, hogy attól a pillanattól
kezdve megóvom. Vigyázok rád, Szépszemű… vigyázok rád,
gyermek.