1. Rész

Mordvinok

Arty

Arty undorodva nézett végig a termen.
        Általában imádta a munkáját, de ezt a részét kifejezetten utálta. Adatokat gyűjteni, tárolni, összekapcsolni és megérteni folyton új kihívás és élvezet volt számára. De poros, több száz éves, kusza és töredékes aktákat rendszerezni! Merő unalom, ráadásul értelmetlen is. Mi érdekes van egy falusi bolondban, akit három tojás ellopásáért elítéltek? Semmi. Arty hangosat sóhajtva látott neki ismét. Egyik unalmas és értelmetlennek tűnő ügy jött a másik után. Arty körül egyre magasabbak lettek az aktakupacok és egyre sűrűbb a szanaszéjjel szállingózó és mindenen megtelepedő por. Olykor elsuvasztott egy-egy kezében szétmálló sárgásbarna dossziét a szekrény alá. Úgysem fognak hiányozni senkinek. Szinte már elaludt munkája közben, mikor egy több száz éves, összes többinél vastagabb dosszié került a kezébe. A felírat és a lezárás dátuma már rég elmosódott, a szélek megpörkölődtek és összekormozódtak. Arty megdöbbent. Ez a papírkupac viszonylag épen átvészelte a régi rendőrőrs leégését. Egyszerűen az évszámok szerint kellett volna rendeznie a dokumentumokat, de arra hivatkozva, hogy az elmosódott címkéből semmit sem tud kiolvasni, leoldotta a spárgát, mely a viharvert dossziét volt hivatott összetartani. Az évtizedes- vagy talán évszázados?- szorítás megszűnésére a papírok szanaszéjjel ugrottak mindenhova. Adatok, nevek, dátumok, rejtélyes események hevertek előtte. Az lett volna a helyes, ha azonnal összekapkodja a megsárgult oldalakat, visszakötözi rá a zsineget, és úgy tesz, mintha ez meg sem történt volna. De nem bírta megállni. Valami nagy dolog történhetett, ha ilyen vaskos dossziéban tárolják. És ha nagy volt, neki tudnia kell róla. Egyszerűen muszáj.
          Összekaparta a lapokat egy kupacba, lehuppant a földre törökülésben és olvasni kezdett.

Sophie

Sophie a fésülködő asztalnál ült, szénfekete haja szétterült a hátán.
       Szépen munkált ezüstszínű hajkefével fésülte a hullámos tincseket, majd derékig érő vastag fonatba zabolázta őket. Fehér blúzát fekete lakk öv fogta össze karcsú derekán. Egyszerű barna nadrágot viselt, mely sejteni engedte tökéletes idomait. Blúza mellrészét apró virágmintás hímzés díszítette, egyből dús kebleire terelve a figyelmet. Hogy kicsit kiegyensúlyozza külsejét, apró ajkaira vörös rúzst kent, ezzel azonnal szikrázó, játékosan piros szemeire irányítva a tekintetet. Lábait enyhén magas sarkú fekete lakkcipőbe bújtatta. Kettesével szedve a fokokat ugrált le a széles, vörös bársonnyal bevont falépcsőn. Kezét végighúzta a masszív korláton. Menet közben végignézett néhány öreg, poros keretben lévő festményt. Vállával meglökte a nagy, masszív fakaput és energikusan kiszökkent az éjszakába. A Hold ezüstös sugarai kedveskedve cirógatták porcelán fehér arcát, melyből szinte kirikított vérpirosra festett, mosolygó ajka.
        Kedvére való volt az idő.

Arty

        Az első feljegyzés ezerkilencszázhúszból származott.
      A Scotland Yard megemlített egy bizonyos Mr. Mordvint, aki önként ajánlotta fel segítségét három körözött bűnöző kézre kerítésében. A bűnözők felettébb veszélyesek voltak, mind hidegvérű sorozatgyilkos, nők, gyermekek, és ártatlan öregek vére száradt a kezükön. A rendőrség három hónapja üldözte őket, de kifogytak a nyomokból, zsákutcába kerültek. Tanácstalanul álltak az egész előtt, a közvélemény nyomása egyre nőtt, amikor egyszer csak megjelent az őrsön ez a Mr. Mordvin és közölte, hogy ő előkeríti a vádlottat, akár a föld alól is, cserébe azt kérte, hogy minden vádlott nevét mondják el neki, és akiket kiválaszt, azzal szemben azonnal ejtsék el a vádakat. A főkapitány azt felelte, előbb kerítse elő a gyilkosokat. A háromból kettő két héten belül a dutyiban csücsült, a harmadik pedig örökre eltűnt. A rendőrfőnök számonkérésére Mr. Mordvin csak annyit tett hozzá: akció közben elhalálozott. Arty átpörgette a lapokat, hátha talál egy képet, vagy akár egy kezdetleges skiccet erről a titokzatos férfiról. De különös módon nem volt egy sem. Mintha valaki szándékosan eltűntetett volna minden képi anyagot. Csak egy akkoriban az őrsön dolgozó adminisztrátor feljegyzéseit találta meg, amiket valószínűleg az illető saját naplójából másoltak ki. A feljegyzés szerint a férfi épp a főkapitány irodájában volt, hogy jelentést tegyen, amikor Mr. Mordvin megjelent. Az ajtó mindvégig zárva volt, és bár az ablakok nyitva, a negyediken voltak, és nem volt se tűzlépcső, se ereszcsatorna, amin felkapaszkodhatott volna. Rejtély, honnan került elő a férfi. Július közepe volt, és éjszaka ellenére tikkasztó meleg. De hirtelen, mintha megfagyott volna a levegő, és olyan hideg lett, mintha Szibériában lennének. A máskor oly’ higgadt és méltóságteljes főkapitány tekintete szinte riadtan kezdett cikázni a szobában. Mr. Mordvin a legsötétebb sarokban állt. Az olvasólámpa narancsos fénye nem volt elég, hogy megvilágítsa arcát. Csak a fekete lakkcipőt, az elegáns fekete nadrágot, és a fehér kesztyűbe bújtatott hosszú ujjú kezet látták. És persze a szemeit, melyek világítottak, mint a macskáé, bíborok voltak, mint a királyok palástja és szinte beletéptek a lelkekbe. Az adminisztrátor valósággal halálra rémült, mozdulni sem volt képes, s akkor a férfi megszólalt. Halkan beszélt és már-már ijesztő nyugalommal. Hangja olyan volta, mintha egy ősi kripta legmélyéről szólna, egyszerűen nem lehetett nem figyelni rá.
- Úgy hallottam, ismét szükségük van a segítségünkre.
- Ho… honnan veszi?- Ez a beszélgetés már jó egy évvel a Mordvinok első megjelenése után történt. A rendőrfőnök már tartott tőlük.
- Megvannak a magam információforrásai.
- A forrásai tévednek! A rendőrség tökéletesen elboldogul! Majd szólni fogunk, ha szükségünk lesz magukra.- csönd volt, Mr. Mordvin nem felelt. Az adminisztrátor úgy sejtette, vigyorog.
- Igen? És mégis hogyan?- Továbbra is halkan beszélt, de szinte maró gúnnyal. Pontosan tudatában volt, hogy ezzel a kérdéssel sarokba szorította a főkapitányt. Erre nyilván ő is rájött, hiszen izzadni kezdett és egyre inkább zavarba jött.
- Mondjuk… levélben?
- Ne is álmodjon róla! Ennyire ostobának néz, hogy csak így kiadnám magam?
- Hát akkor…
- Nos, rendben, belemegyek a játékába. Ha szüksége lesz ránk, rakjon ki az ablakba egy vörös zászlót. Észre fogjuk venni.- A főkapitány már nyitotta volna a száját, hogy feleljen, de fölösleges volt
        Mr. Mordvin egyszerűen eltűnt.

Marcus

Marcus a plafont nézte. Fehér, rücskös, helyenként sárga foltos, ahol már beázott korábban.
       Ronda volt. Közben a sminkes lány biztos kezekkel húzta ki szemét fekete szemceruzával. A férfi ezt nem szerette túlzottan, de megéri a pár perc kellemetlenség a drámai hatást, amit ez a vigyorgó huszonéves képes volt elérni. A lány keze eltávolodott és Marcus pislogott párat. Megszokta már, hogy szempillái nehezek a sminktől és hogy egész arca furcsa, rá nem jellemző krémszagot áraszt. Kíváncsi volt a mai kreálmányra, de még nem volt készen. Megpördítették székét és a fodrász neki állt bűvészkedni vállig érő halványkék tincseivel. Jól estek neki a puha érintések. Lehunyta szikrázó rubinszín szemeit és teljesen elengedte magát. A kék-fekete pepita selyemruha és a rikító lila smink máris árulkodtak a ma estéről. Ma ő volt a felvágott nyelvű, örök vidám Harlekin, aki soha ki nem fogy a csípős megjegyzésekből. Az öltöző olyan volt, mint egy felbolydult hangyavár. Sminkesek, fodrászok, jelmeztervezők sürgölődtek, színészek szépültek, próbáltak az utolsó pillanatban vagy nyavalyogtak valamiért. Kintről izgatott duruzsolás szűrődött be, a közönség gyülekezett. A fodrász rábiggyesztette a férfi fejére a királykék napóleon-sapkát, és megtűzte pár csattal, hogy véletlen se essen le, majd megpaskolta a vállát és rávigyorgott. Marcus összerezzent, szinte már dorombolt az édes izgalomtól, amit ez a felbolydulás pillanatról pillanatra növelt. Felállt, még egyszer megigazította ruháját, és kiszaladt a színpadra, hogy elfoglalja a helyét.
        Függöny fel!

Arty

A feljegyzések többé nem említették a vörös zászlót, de véletlenszerű látogatásokat sem.
       Ha nem is a zászlóban, de valamiféle jelben sikerült megállapodni. Hiába gúnyolódott Mr. Mordvin a rendőrfőnökkel, végül mégis alárendelődtek a rendőrségnek, hisz’ csak akkor jöhettek, ha hívták őket. Őket. Arty megdermedt lapozás közben. A feljegyzések csak Mr. Mordvin látogatásáról szóltak, mégis többes számban emlegették őket. „Az ügy Mordvinokhoz került”, „a Mordvinok jelentései szerint”, „a Mordvinok tettei”. Többen voltak! Arty lázasan lapozgatni kezdett, szemei őrült mód cikáztak a sorok között, míg végül megtalálta. A rendőrfőnök visszaemlékezése volt Mr. Mordvin egyik látogatásáról. Egy sorozatgyilkos miatt hívták oda. Jó másfél éve kutatták már a tettest, de csak tapogatóztak a sötétben. Miután végighallgatta Mr. Mordvin biccentett és azt felelte:
- Ne aggódjon. A testvéreim és én megoldjuk a problémát.- Bár csak egy lényegtelen fél mondat volt, mégis fontos információ. „a testvéreim és én”, tehát a titokzatos Mr. Mordvin nem egyedül dolgozott.
         - Vajon hányan lehettek összesen?

Blake

Oda sem nézve tapogatózott az éjjeli szekrényen a szemüvege után.
       Elegáns, ovális keretes darab volt, mégis, mikor orrára biggyesztette, azonnal elrejtette bársonyvörös szemeinek mindent tudó csillogását. Fésülködés gyanánt beleborzolt rövid, fekete tincseibe, majd öltözködni kezdett. Farmernadrág, póló, rég elnyűtt tornacipő, egy dzseki és egy összefirkált barna oldaltáska. Úgy nézett ki, mint akármelyik másik egyetemista. Talán csak szemei lehettek volna árulói, melyek olyan színűek voltak, mint az ősrégi kódexek básony kötése és mélyükön tudás csillogott. Jóval több, mint amit egy egyetemistának birtokolni illenék. Olyan fajta szemek voltak ezek, mint a mitikus bölcseké. Mindent tud, mindent lát. De szerencsére az elegáns szemüveg miatt még az sem vette észre különlegességüket, akinek éppen a szemébe nézett. Blake hálás volt ezért. Szeretett eltűnni a tömegben, csöndesen meghúzódva figyelni, fürkészni és tudni. Blake egyébként magas volt és szikár. Évfolyamtársai szerint halálosan ügyetlen minden sportban. Háta mögött sokat gúnyolták ezért, de szemtől-szembe belekötni senki sem mert. Valami különös áradt belőle. Valami, amitől mindenki félt. Kerülték, mint a tüzet. Ha lehetett, rá se néztek, hozzá se szóltak.
         És Blake örült ennek.

Arty

Arty nem talált rá utalást, hogy hány Mordvin lehetett összesen.
       Úgy tűnt, még a rendőrségnek sem volt róla halvány fogalma sem. De volt valami, ami jobban izgatta a fantáziáját. És ez Mr. Mordvin közlekedése volt. Senki sem látta, hogyan érkezett, vagy távozott. Egyik pillanatban még ott volt, a következőben már sehol. Még akkor is megjelent, mikor az ajtó kulcsra volt zárva, és három szemtanú volt rá, hogy még csak meg sem mozdult a kilincs. Mintha csak az ablakon fújná be őt a szél. Ez viszont lehetetlennek tűnt, hiszen az iroda a negyedik emeleten volt. Artyban ekkor merült fel az az első pillantásra valószínűtlen gondolat, hogy ez a titokzatos Mr. Mordvin nem ember. Először még ki is nevette magát, amiért ostobaságokat gondol, de aztán talált valamit. Egy újságcikk kéziratos vázlata volt, melyet sosem adtak ki. Rá volt csatolva a végzés, mely szerint a rendőrség pánikkeltésért betiltotta. Ahhoz képest, hogy ebből élt, az újságíró hihetetlenül rondán írt. Arty nem volt grafológus, de még ő is látta, mennyire zaklatott lehetett az illető, mikor ezt írta. A cikk ezerkilencszázhuszonhatra volt datálva, és a címe ez volt: A holtak köztünk járnak. Arty úgy ült ott, mintha kővé dermedt volna. Először fel sem fogta, mit olvas, aztán szabályos pánikrohamot kapott. Mint az emberek nagy többsége, ő is végleges és visszafordíthatatlan dolognak képzelte a halált. Nem hitt a lélekvándorlásban, a kísértetekben vagy a természetfelettiben. Abban hitt, amit látott. És eddig azt látta, hogy aki egyszer meghalt, az halott is maradt. De ez a cikk… túlságosan reális és logikus volt ahhoz, hogy egy részeg vagy egy drogos bódult firkálmánya legyen. Megcáfolhatatlan tényeket sorakoztatott fel. Azt írta, látta a Mordvinokat. Látta, hogy egyikük rátámad egy körözött gyilkosra. Látta, hogy összekaszabolják. Látta, hogy holtan zuhan a földre. És látta, hogy aztán tébolyultan kacagva ugrik neki, és puszta kézzel tépi szét a bűnözőt. Azt a férfit, akire Mr. Mordvin azt mondta, üldözés közben elhalálozott. Túl sok volt az egyezés ahhoz, hogy kitaláció legyen. Hat vörös, macskamódra világító szempárt látott, és egy férfit, akin elegáns öltöny volt és fehér selyemkesztyű. Akárcsak Mr. Mordvinon. A leírás alapján a hangja is olyan volt, mint az övé, amikor azt mondta:
- Bűnért bűnhődés. A Mordvinok haragja lesújt rád.- közvetlenül azelőtt mondta ezt, hogy a társa, akit a gyilkos összekaszabolt egy késsel megölte a férfit. Annak a Mordvinnak piros haja volt, mintha vérrel festették volna be, szakadozott ruhát viselt, mint egy csavargó és rengeteg ékszert. Rengeteg sebe volt. Hegesek, még vérzők, réges-rég begyógyultak és néhány hosszú és mély varrat. Az egész férfi olyan hatást keltett, mintha úgy lenne összefércelve, mint Frankenstein. Az újságíró látta, hogy a késszúrások találtak, mégis, amikor a férfi megfordult, hogy beszéljen az árnyékban álló Mr. Mordvin-szerűvel, a mellkasán és hasán csak pár frissen behegedt sebhely volt. Mintha misem történt volna. A folytatást Arty sosem tudta meg. Valaki ráöntött valami folyadékot a kéziratra, amitől az elmosódott, és olvashatatlanná vált. Csak a cikk utolsó mondatát tudta kibogarászni:
            „A Mordvinok nem halnak meg.”

Evan

A klubban nagy volta hangzavar, sértette Evan érzékeny fülét.
       Bevetette hát leglehengerlőbb mosolyainak egyikét, és búgó hangon a mellette ülő fülébe súgta, hogy mi lenne, ha elmennének sétálni. Kettesben. Az persze lelkesen helyeselt, így pár percen belül megszabadultak a tömegtől és a zajtól, amit Evan annyira utált. A rakparton andalogtak és nézték a vízben tükröződő csillagfényt. A host¹ teljességgel tisztában volt vele, hogy ilyen megvilágításban még a szokásosnál is szebb. A virágillatú éjszakai szelő beleborzolt zöldes fekete hajába, távolba révedő vörös szemei fülledt erotikáról suttogtak. Magas, karcsú alakján tökéletesen állt az öltöny. Kiemelte széles vállait és keskeny csípőjét és valami különös ledérséget kölcsönzött neki. Őszintén szólva, rá is játszott egy kicsit. Bár először hízelegtek neki a leplezetlenül csodáló pillantások, mostanra már untatta ez az egész. Gondolta, elcsalja egy love hotelbe² a kuncsaftot, és rövid úton befejezi az estét. Amúgyis az egyik újoncnak ma van a születésnapja. Remek alkalom egy kis mókára. Megheccelik a srácot. Evan tisztában volt vele, hogy tetszik neki. Őszintén szólva, az összes többi hostnak tetszett. Persze, ez kicsit nárcisztikus gondolkodásmód, de a Number One-nak joga van egy kis önimádathoz. Bár Evan ezt nem tudta, a többiek a háta mögött Angyalarcú Sátánnak hívták. A férfi, akibe pillanatok alatt bele lehet szeretni, de aztán kegyetlenül összetöri a szíved, mert ez neki csak játék. Sosem tudhatod, mikor hazudik, és mikor mond igazat. Neki nincsenek érzelmei.
        Épp ezért ő a tökéletes host. A Number One.

Arty

Arty meredten nézte a cikket. Hogy-hogy nem halnak meg?
        Elméje hátuljában motoszkálni kezdett egy gondolat: Nem emberek. De ha nem azok, akkor mik? És miért? Ha ennyire hatékonyak, ha egy közveszélyes gyilkost elintézni nekik csak ennyi, ha nem lehet őket megsebezni, miért elégszenek meg a másodhegedűs szerepével? Elég hamar nyilvánvalóvá vált számára, hogy a közvélemény nem tudott a Mordvinokról. Minden egyes általuk lezárt ügyet a rendőrség saját sikereként tűntetett fel. A feljegyzések egyszer sem említették, hogy Mr. Mordvin pénzt kapott volna a segítségért. Egyébként is, Arty úgy képzelte, neki nincs szüksége mások pénzére. A Mordvinok a rendőrség árnyékában meghúzódva, félig-meddig nekik behódolva tették a dolgukat. Vajon miért? Mi vehetett rá erre ilyen erős és valószínűleg nem emberi személyeket. Arty visszalapozott az első feljegyzéshez. Mr. Mordvin a segítségéért cserébe azt kérte, hogy minden vádlott nevét mondják el neki. Négy évvel később ezt módosította. Segítsége feltétele az lett, hogy minden egyes aktát elolvashasson. Mivel a Mordvinok eddigre már úgymond a rendőrség irányítása alatt álltak, a rendőrfőnök belement és megengedte. Mr. Mordvint egyszer sem látták bemenni az irattárba, de onnantól kezdve valahogy mindent tudott. A rendőrfőnöknek elég volt egy nevet mondania, ő biccentett és azt felelte:
- Már vártam, mikor adja őt nekünk. Vegye úgy, hogy a probléma meg van oldva.- Arty elgondolkozott. Ha ő lenne Mr. Mordvin, miért menne bele ilyen előnytelen alkuba. Akkoriban a rendőrség informátor hálózata sokkal kiterjedtebb volt, mint manapság. Gyakorlatilag, amiről ők nem tudtak, az hivatalosan nem létezett. Arty a homlokára csapott, de olyan erővel, hogy belesajdult a tenyere. Hát persze! Mr. Mordvin keresett valakit, vagy valamit. Akkoriban ez persze meg sem fordult a rendőrfőnök fejében, de Mr. Mordvin egyetlen egyszer sem mondta, hogy minden tettéről tájékoztatni fogja. Ki tudja, mik voltak a céljai, vagy mit tett a rendőrség háta mögött.
        Még az is meglehet, hogy Mr. Mordvin veszélyesebb volt az általa megölt bűnözőknél is.

Keita

Keita arra riadt fel szendergéséből, hogy veszettül büdös van.
      Felkapta a fejét, szentségelt egyet és kikapta a ként a tűzből. Biztos álmában lökte bele. Úgy tűnt, elaludt a kísérlete mellett. Kisfiús arcán kék pöttyök és vonalak maszatolódtak szét. Akkor kerülhettek oda, amikor a fáradtságtól rábukott jegyzeteire. Nyújtózott egyet, megroppantotta a vállát és gyorsan végignézett a lombikokon és kémcsöveken, nem történt-e valami baj, amíg aludt, de úgy tűnt, minden a legnagyobb rendben van. Lenézett az előtte heverő papírokra, és ismét szentségelt. Töltőtollal írt, ami álmában kiesett a kezéből, gyönyörűen összepacázva eddigi jegyzeteit. Úgy meredt a tollra, mintha annak a hibája lenne, hogy körmölheti újra a kilométer-hosszú képleteket. Sóhajtott egyet, tolla végével megkocogtatta az egyik lombikot, elérve, hogy a benne lévő lilás-rózsaszínes folyadék bugyborékolni kezdjen, és neki állt emlékezetből újra rögzíteni jegyzeteit. Szőkés-vöröses haja kifejezetten rövid volt, de volt egy-két hosszabb tincse, amik a lapockája alá értek. Ezek rendszeresen előre omlottak, eltakarva előle a másodpercekkel korábban leírt sorokat. Középmagas volt, karcsú, már-már sovány, de mozgékony. Huszonkét-huszonhárom évesnek nézett ki, de az arca aranyosan pufók volt, mint egy kisfiúé. Szemei vörösébe kis narancs is keveredett, bár meglehet, hogy ez csak a szoba egyetlen fényforrásának, egy Bunsen-égőnek volt köszönhető. Volt valami különös azokban a szemekben. Talán a tágra nyílt pupillák, talán a vörösnek és narancsnak ez a szokatlan keveréke. De ha az ember ránézett, tudta, hogy ezzel a sráccal valami nem stimmel.
         Egy tűzszerészt valahogy nem ilyennek képzel az ember.

Arty

Arty az ajkát rágta. Mi van akkor, ha igaz?
       Mr. Mordvin eltűntette a legrosszabb gonosztevőket, de vajon honnan tudhatná, hogy nem volt-e rosszabb ő maga, mint akiket megölt? Oly’ könnyedén végeztek azzal a gyilkossal, mintha semmi lenne az egész. Mintha egy emberélet számukra semmi lenne. A leírás szerint, még csak meg sem rendültek. Igaz, hogy gyilkos volt, de ahogy végeztek vele… egyszerűen embertelen. Senki… még a rendőrség kutyái sem tehetnek ilyet! Vajon tudott róla a rendőrfőnök? Tudnia kellett, hiszen a cikk zárlatán rendőrségi pecsét volt. De ha tudta, akkor vajon miért hagyta? Miért nem állította meg? Vagy megpróbálta, de nem sikerült? Vagy akkoriban ennyit ért az emberélet? Arty végignézte az évszámokat. Az utolsó kettő ezerkilencszáznegyvenre volt datálva. Egy hivatalos végzés volt az egyik. A lényeg az volt, hogy nyomatékosan felszólították Mr. Mordvint identitása felfedésére és a hadseregbe való azonnali belépésre. A következő ismét egy naplóbejegyzés volt, tíz hónappal az előző utánról. A Mordvinok megtagadták a parancsot, a rendőrség ellen fordultak, a vérengzésüknek tizenkét magas rangú tiszt esett áldozatául. Aztán eltűntek, ahogy annak idején megjelentek. Többé nem tettek róluk említést. Nyomuk veszett a történelem lapjairól. Arty keze ökölbe szorult. Tizenkét magas rangú tiszt, plusz még a bűnözők, és akikről senki sem tudott. Ők sem jobbak, mint a gyilkosok, akikkel végeztek. Véreskezű, gátlástalan gyilkos banda!
        Ők is csak annyit értek, mint akiket megöltek!

Zed

Zed az árnyak közt meghúzódva várt.
      Úgy kuporgott a háztetőn, mint egy hatalmas macska, csak borvörös szemei parázslottak, mint két éji lámpás. Oly mozdulatlan volt, akár egy kőből faragott vízköpő. Ruhája sötét volt, mint az éjszaka. Rövid, világos barna tincsibe olykor beleborzolt a hűs éjszakai levegő. Pupillája hatalmasra tágult, hogy minden apró kis fotont el tudjon kapni. A szemben lévő ház egyetlen kivilágított ablakát figyelte. Egy lány állt ott, háttal neki és éppen levette a blúzát. Dús, hullámos szőke haja egy pillanatra felfedte karcsú nyakát és az értékes aranylánc patentos kapcsát. Zed keskeny ajkain elégedett vigyor terült szét. Tökéletes. Még csak nem is sejti, hogy figyelik. Egyszerű lesz, mint a pofon. Kicsit azért csalódott volt. Nagyobb kihívásra számított, de hát a könnyű munkák előnye, hogy hamar végük van. A borvörös szempár valósággal rátapadt a lány karcsú nyakára. Bár a mézszín hajzuhatag most eltakarta előle a finom kis kapcsot, mégis úgy bűvölte, mint hipnotizőr a kobrát. Ujjain már szinte érezte a fém hűvös érintését, orrában az arany illatát. Agyában előre gyártott forgatókönyv szerint történt minden. Pár perc múlva a lámpa kialszik és a lány aludni tér. Újabb tíz perc és az egyenletes szuszogás megadja a jelet Zednek.
          Olyan egyszerű, mint elvenni a cukrot egy gyerektől.

Arty

Arty mérgében elhajította az aktát.
       Dühös volt magára, amiért elkezdte olvasni azt a vacakot. Az akkori rendőrfőnökre, amiért nem látta előre a veszélyt, de leginkább a Mordvinokra. Először hősnek látta őket. Nyilvánvalóan nem emberek, mégis segítenek védeni az egyszerű polgárokat. De most dühös volt és csalódott. Miért? Miért kellett azoknak a szerencsétleneknek meghalniuk? Hát nincs bennük egy csepp emberség?
        Miért?

Adam

Forró víz. Hatalmas erővel alázúduló, gőzölgő cseppek, melyek vállát és nyakát masszírozták.
      Bár izomláza nem volt, nem is lehetett volna, mégis jól esett. Mindig letusolt, amikor hazaért az edzésről, már csak a megszokás kedvéért is. A sok kis lurkó, akiket vívni tanított alaposan kikészítette minden alkalommal. Fárasztó volt és türelem igényes, de szerette a munkáját. Adam alacsony, erős kötésű férfi volt. Nem tudott olyan bő ruhát felvenni, ami elrejtette volna dagadó bicepszét. Az a fajta férfi volt, akinek veszettül jól állt az edző ruha, bár ő ezt nem tudta magáról. Valójában egyáltalán nem foglalkozott a külsejével. Csak arra volt hajlandó, hogy beszerezzen egy fekete kontaktlencsét, hogy borvörös szemei ne rémisszék halálra ifjú tanítványait az esti edzések folyamán. A gyerekek szerették ilyennek és kész. Adam a munkájának élt, nem találkozgatott senkivel. Ahányszor csak megkérdezték tőle, miért, azt felelte, csak púp lenne a hátán. Azt persze nem is sejtette, hogy néhány tanítványa buzgó anyukája nem feltétlen csak a csemete tanár bácsiját látja benne. „Szexi szamuráj”, így hívták a háta mögött, mind a szülők, mind a kollégák.
         De persze minderről neki fogalma sem volt.

Arty

Dühe elszálltával ismét elkezdte összeszedni a papírokat.
       Ezúttal azért, hogy eltegye az aktát, és örökre elfelejtse. Csak hogy megakadt a szeme valamin. Írása alapján valószínűleg egy nő műve lehetett. Három és fél oldalas leírás volt csak és kizárólag Mr. Mordvin szemeiről. „Igaz, csak egyszer láttam, mégsem tudom elfeledni. Hangja kemény volt és parancsoló, a szemei viszont ellentmondtak ennek. Fájdalmat láttam azokban a szemekben, mint még soha sehol. Elképzelni sem tudom, hány évszázadnyi szenvedés állhat egy ilyen tekintet hátterében, de ha csak rágondolok, kiráz a hideg. Úgy képzelem, ez a férfi megjárta a poklot, hacsak nem járja még most is. Félek megtudni, mi tette ilyenné.” Arty szeme tágra nyílt. Bele sem gondolt eddig, hogy az általa gyilkosnak titulált férfi lelkében mi mehet végbe.
         Talán félreismerte Mr. Mordvint.

Dex

Magas, szikár férfi volt. Cilindert és vörös bélésű fekete köpenyt hordott.
       Az a típus, akit nem veszel észre, amíg ő nem akarja, hogy észre vedd. Haja szőke volt és hullámos. Lófarokba kötve hordta, ami körülbelül a lapockájáig ért. Ajkai vékonyak voltak, akár a késpenge és örökké valami különös, félig gúnyos, félig mindentudó mosoly játszott rajtuk. Szemei mágiával átitatott vöröséről el sem tudtad képzelni, hogy ez az árnyalat egyáltalán létezik, amíg nem láttad. Megnyerő vonásai ellenére valahogy eszedbe se jutott volna férfiként tekinteni rá. Ő csak Dex volt. Valaki, akiről tudtad, hogy erős és veszélyes. A show-it néző gyerekek fejében meg sem fordult ilyesmi, de az őket kísérő felnőttek másra sem tudtak gondolni:
        „Vajon ő tényleg csak egy bűvész?”

Arty

Arty kicsit elszégyellte magát.
       Gyerekesen viselkedett. Anélkül ítélte meg Mr. Mordvint, hogy igazán ismerné. A rendőrség szinte semmit sem tudott róla, és nyilvánvaló, hogy elfogultak voltak a maguk igazával szemben. „Úgy képzelem, ez a férfi megjárta a poklot, hacsak nem járja még most is.” Arty szinte látta maga előtt azokat a szemeket. Felszínesen rájuk pillantva a színük rémítő, de ha jobban megnézi az ember, valójában sebzettek és végtelenül szomorúak. A titokzatos Mr. Mordvin nem jó kedvéből mészárolt le annyi embert. Arty intelligens férfinak tartotta őt, aki három lépéssel mindig a többiek előtt jár. Kizárt, hogy ne tudta volna, mi következik. De ha tudta, miért maradt mégis?
         Miért várt a végsőkig?

Damieon

Ahogy leszállt az éj, és kinyitottak az első klubok, Damieon már ott volt, félig részegen táncolt.
       Soha, még a legnagyobb tél közepén sem viselt mást, mint egy rövid ujjú mellényt, szakadozott farmert és egy bakancsot. Meg persze az ékszereit. A füleiben, a szemöldökében, az orrában, a felső ajkában, a nyelvében és a köldökében hordott piercinget, minden ujjára gyűrűket aggatott, volt, amelyikre többet is, karperecek tömkelege csilingelt karjain, nyakára fekete bőrből készült, szögekkel kivert nyakörv simult. Volt két ezüst nyaklánca is. Az egyiken egy kereszt lógott, a másikon egy nagyjából tenyérnyi, kör alakú medál, kinézhetetlen mintákkal. Haja és szemöldöke piros volt, mintha vérrel festették volna be. A szemei is vörösek voltak, de valami vadság, állatias ösztönszerűség áradt belőlük. Damieon testét sebhelyek és varratok nyomai szabdalták. A háta mögött azt suttogták róla: mazochista. Ő maga nem erősítette meg ezt és nem is cáfolta. Egyszerűen kinevette, aki megkérdezte tőle. Viszont az biztos, hogy könnyűvérű volt. Minden este legalább öten tettek neki ajánlatot és ő mindet elfogadta.
          Semmi sem lehetett tudni róla, csak hogy nyitáskor jön, záráskor megy, és ahogy a csípőjét rázta tánc közben az már több, mint erotikus.

Arty

Vajon mit akarhatott Mr. Mordvin ilyen kétségbeesetten megtalálni, hogy még a saját biztonságát is kockáztatta érte?
        A nyomatékos felszólítást megelőzte két másik. El kellett volna tűnnie az első után, miért maradt mégis? Talán kényszerítették. Nem, kizárt dolog. Ha kényszerítik, akkor most ismerné a névhez tartozó arcot. Saját akaratából maradt, valamit meg akart tudni. De vajon mit?
         Milyen információ lehetett ilyen drága?

Emmanuel

Emmanuel dühösen tépte le a lapot a rajztömbről, gyűrte össze és hajította el.
       Egyszerűen nem jött az ihlet. Egyetlen egy ruha hiányzott csak a kollekcióból és nem találta meg magában hozzá a szikrát. Az ő kreálmányai arról voltak híresek, hogy nem volt belőlük két egyforma. De most… nem tudott koronát rakni kollekciójára, önmagát ismételte csak. Beletúrt divatosan lépcsőzetesre nyírt, barnával melírozott szőke hajába és ismét elhajított egy galacsinná gyűrt tervet. Szemei vöröse a selymet idézte. Lágy volt és simogató. Most mégis dühösen meredt maga elé. Nem éghet ki az agya pont most, amikor a legnagyobb szüksége lenne rá! Hirtelen eszébe jutott valami és rajzolni kezdett.
        Talán majd most…

Arty

Hiába olvasta végig újra és újra az egész aktát, nem értette.
        Túl sok volt a homályos folt, túl sok volt a kérdőjel. A végén már annyira elfáradt az agya, hogy olvasni sem tudott. Leeresztette a papírokat a földre, hátát nekidöntötte a hűvös beton falnak, és masszírozni kezdte a halántékát. Halálosan fáradt volt. Úgy érezte magát, mintha hetek óta le sem hunyta volna a szemét, pedig csak órák telhettek el. Tudni akart. Ismerni a miérteket, amik az egész történet hátterében álltak, és ha már itt tartunk, a történet egészét is. Tisztában volt vele, hogy túl sok idő telt el azóta, de a Mordvinok nem emberek, és többen voltak. Talán maradt közülük legalább egy, aki átvészelte a háborút valahogyan. Ha meg tudná találni azt az egyet, ha beszédre tudná bírni valahogy…
         Arty elaludt.

Jeremy

Az előszobában állt, és még egyszer megszorította a nyakkendőjét.
        Nem mintha szükség lett volna rá, de erőt merített ebből a mozdulatból. Jeremy elegáns volt, mint mindig. Fekete öltönye tökéletesen passzolt szénfekete hosszú hajához, melyet lófarokba kötve hordott. Fehér selyem kesztyűje finoman simult hosszú, vékony ujjaira. Fekete lakkcipőjén egyetlen apró folt sem éktelenkedett, nyakkendője mintha csak szemének nyugodt, olykor már feketébe hajló bíborát vette volna kölcsön. Egész alakja eleganciát és precizitást sugárzott. Olyan fajta ember benyomását keltette, aki minden apró mozzanatot gondosan előre mérlegel, és sosem hibázik. Még egyszer végignézett magán. Sehol egy szösz, sehol egy apró gyűrődés. Minden tökéletes volt, pont, ahogy lennie kell.
          Jeremy elégedetten szusszantott és elindult.