Mordvin 11.- II. Rész

Arty arra riadt, hogy valaki dörömböl az ajtón.
Egy pillanatra azt sem tudta, ki ő és hol van. Aztán felállt és kicsit reszketegen az ajtóhoz támolygott. Lábai teljesen elzsibbadtak, így kissé nehezére esett az állás. Az egyik lóti-futi kis őrvezető volt az.
- Mi kéne? Aúhogyaza…- mordult rá Arty
- A főnök küldött, ki kell hallgatni egy fazont.
- Miért nekem? Nincs elég ember, vagy mi?
- Nem… öhm… Ő egy híresség. Diszkréció, tudod?- Arty tudta. Felszedelőzködött és követte a lóti-futit a kihallgatóba. Menetközben megtudta, hogy egy színészről van szó. Méghozzá nem is akármelyikről, hanem „Jégszobor” Marcusról, a helyi színház sztárjáról. A vád nem kevesebb, mint gyilkosság. Az egyik belvárosi sikátorban egy brutálisan összekaszabolt nő hulláját találták. A közelben az egyetlen járókelő Marcus volt. Első számú gyanúsított. Bár Arty sejtette, hogy az egész csak egy feltörekvő buzgómócsing fatális melléfogása, hiszen a gyilkos távozhatott akár kocsival is, de megéri kihallgatni, mint tanút, hátha látott valamit. Arty nem volt az a színházba járó típus, csak futólag hallott Marcusról ezt-azt, így igencsak meglepődött, mikor a kihallgatóba érve egy nyűgös huszonévest talált, akin az éjszaka ellenére divatos Gucci napszemüveg volt, és vállig érő haja szó szerint jégkék volt. Azonnal nyilvánvalóvá vált, hogy nem a természete miatt hívják Jégszobornak. Arty sóhajtva ült le vele szemben.
- Született?
- Ezerhét… akarom mondani, ezerkilencszáznyolcvanhét, április huszonkettő.- Arty kicsit furcsállta a nyelvbotlást, de hát egy színészről volt szó, ezeknek mindig valami színdarab jár a fejükben. Lejegyezte hát a kapott adatot, de ekkor eszébe jutott, hogy egy hivatalos jegyzőkönyvre nem írhatja fel, hogy Jégszobor Marcus, a vezetéknevéről meg fogalma sem volt. Szóval úgy tett, mintha ez így lenne rendjén és rákérdezett:
- Neve?
- Marcus Mordvin.- jött az unott válasz- Arty kezéből kiesett a toll. Lehetetlen! Vagy mégsem?
- Menjen ki, négyszemközt akarom kihallgatni.- fordult a felügyelő tiszthez. Annak láthatóan nem tetszett az ötlet, de Arty a felettese volt, nem volt választása. Mikor csukódott mögötte az ajtó, Arty az asztalra dobta a jegyzőkönyvet, és nyugalmat próbálván erőltetni magára, ismét Marcushoz fordult:
- Mordvin? Mondja csak, mond magának valamit az ezerkilencszáznegyvenes Mordvin-vérengzés?- Ez hatott. Marcus, aki idáig sértődötten bámulta az egyik sarkot, most végre felé fordult, kicsit előre is dőlt ültében. Ijesztően gyorsan mozgott.
- Honnan tud maga erről?- végigmérte és elhúzta a száját.- Nem lehet több harmincnál, túl fiatal ehhez a tudáshoz.- Arty ismét megdöbbent. Valóban harminc volt, de ez a huszonkettőnek kinéző fiú úgy bánt vele, mintha ő lenne az öregebb. Sokkal-sokkal öregebb.
- Mégis hány éves maga?- Marcus erre felnevetett. Hátra vetette a fejét, válla rázkódott, úgy kacagott. Kinevette Artyt.
- Óh, ha elmondanám, azt hinné, meghibbantam.
- Közülük való, ugye? Maga nem leszármazott, hanem egy őközülük!- Marcus még mindig nevetett. Egy könnyed mozdulattal lekapta szemüvegét és a rubinszín szemek Artyra ragyogtak, akinek ereiben meghűlt a vér.
- Honnan tud maga rólunk? A nagypapától?
- O… olvastam az aktájukat.
- Nocsak, nocsak. Az még megvan? Pedig azt hittem, Keita alapos munkát végzett a régi épülettel.- Artynak azonnal leesett, mire céloz Marcus.
- Maguk voltak! A tűz nem véletlen baleset volt!
- Persze, hogy nem! Pont egy ilyen magafajta tudálékos miatt kényszerültünk erre. Megfenyegetett minket, hogy kitálal a sajtónak, kénytelenek voltunk eltűntetni a nyomokat. – Arty szeme megvillant. Eddig csak érdekelte az az akta, de most már tudni akart. Mindent a Mordvinokról. És talán, ha ügyesen manipulál, erre megvan az esélye.
- Nem maga járt be a rendőrségre, ugye?
- Persze, hogy nem! A tárgyalás Jeremy dolga, elvégre ő a legidősebb.
- Hányan vannak összesen?
- Tizenegyen.- Arty kicsit meglepődött. Arra számított, hogy öt vagy talán hat Mordvin van csak. Tizenegy! Artynak csak sejtése volt a képességeikről, de még ennek tudatában is nagyon sok volt a tizenegy. Nem hiába rettegtek tőlük annyira. Szinte félt feltenni a következő kérdést, de tudnia kellett:
- Maguk nem emberek, igaz?
- Erre nem vagyok köteles válaszolni.- dőlt hátra Marcus ültében. Már nem nevetett, de szemeiben még mindig gúny csillogott- Olyasmibe üti az orrát, ami túl veszélyes a maga számára, felügyelő!- Arty sóhajtott. Nincs más választása, ki kell játszania az adu ászát.
- Nézze, a vád maga ellen gyilkosság. Feltételezem, egy Mordvinnak nem okoz nehézséget megszökni akármilyen börtönből. De vegye számításba, hogy ezzel derékba törne a színészi karrierje. Törvény van rá, hogy büntetett előéletű személy, akármilyen tehetséges is, nem játszhat a Nemzeti Színházban. Sem annak kihelyezettségeiben.- A rubinszín szemek vészjóslóan összeszűkültek.
- Maga zsarolni akar engem?
- Nem. Én pusztán alkut ajánlok. Elintézem magának, hogy ez az ügy ne kerüljön ki eközül a négy fal közül.
- Cserébe én?
- Cserébe maga elmond nekem mindent a Mordvinokról.- Két hosszú percig néztek farkasszemet, végül Marcus félrepillantott és legyőzötten sóhajtott.
- Adjon két percet. Fel kell hívnom a bátyám. Ilyesmiben én nem dönthetek.- Arty biccentett és már ment is kifelé. Egyszerűen nem merte elhinni a mázliját. Kicsit félt is. Marcus szemeiben volt valami különös. Alapvetően játékosság s gúny uralta őket, de volt ott valami más is. Erő. Olyan erő, amitől még Arty is félt. Tudatában volt, hogy talán a saját halálos ítéletét írja ezzel alá, hiszen a Mordvinok veszélyesek, de kíváncsisága még félelmét is legyőzte. Halálosan lassan telt el az a két perc, úgy érezte, mintha éveket várt volna. Közben a gondolatok úgy cikáztak az elméjében, mint molylepkék a villanykörte körül. Mi van akkor, ha Marcus bátyja nem megy bele? Akkor be kéne váltania a fenyegetését, ami kizárt dolog. Mostani ismeretei alapján is szilárdan tudta, hogy nem Marcus volt a gyilkos. Távol áll a jellemétől az ilyen fajta brutalitás. Akár beváltja fenyegetését, akár nem, a Mordvinok már felfigyeltek rá. Veszélyforrásnak tekinthetik, és habár Marcus túl szép lelkű egy ilyen gyilkossághoz, az aktájuk alapján tudta, hogy a testvérei közt legalább egy van, aki biztosan nem. Azelőtt végezhetnek vele, hogy felfogná, hogy megtámadták. Persze, ha az az illető igent mond, ez akkor is megtörténhet. Elcsalják egy néptelen, elhagyatott helyre, mondván, hogy ott nyugodtan beszélgethetnek, aztán kettészakítják, mielőtt bemutatkozhatna. Mire kinyílt az ajtó, és kilépett Marcus, már ott tartott, hogy átkozta magát az ostobaságáért, amiért így kiszolgáltatta magát a Mordvinoknak. Jégszobor hanyagul a falnak támaszkodott, ismét napszemüvegén keresztül nézett Artyra.
- Beszéltem a bátyámmal. Azt mondta, megkapja, amit akar, ha eljön érte.- Arty kicsit gyanakodva nézett rá.- Nyugi, rám dühös, nem magára. Na, indulunk, vagy külön kérvényt nyújtsak be?
- Indulunk.- felelte Arty és már markolta is fel a kabátját. Elmenőben még odaszólt a portásnak, hogy terepre megy nyomozni. A jó öreg akkora szemeket meresztett rá, mint két csészealj. Arty ha tehette sosem mozdult ki az irodájából. Valami komoly dolognak kellett történnie, ha rá tudták venni, hogy mégis megtegye- Marcus egy mélygarázshoz vezette a nyomozót, ahol annak értetlenkedésére csak ennyit felelt:
- Csak nem gondolta, hogy kicsődítek mindenkit az éjszaka közepén? Majd nálunk, nyugiban megbeszéljük. Oda meg legegyszerűbb kocsival eljutni.- Miközben beszélt, kivette a zsebéből a kocsi kulcsot és megnyomta a biztonsági szerkezet kioldó gombját. A mellettük álló tűzpiros Ferrari kettőt pityegett. Arty leesett állal bámulta a sportkocsit.
- Nem is tudtam, hogy a színészeket ilyen jól fizetik.- morogta. Miközben beszállt az anyósülésre.
- Á! Csak azért dolgozom, mert szeretem csinálni. Nyugodtan meg tudnék élni az örökségemből is, ha akarnék. Meg persze a magunkfajtának sok mindent szabad, amit másoknak nem.- felelte Marcus, miközben kitolatott a mélygarázsból. Arty hiába próbálkozott, nem tudta kiszedni belőle, miféle örökségről meg előjogokról beszélt. A fiú minden kérdésére azt felelte, majd megtudja a maga idejében. Az út során azonban rájött, hogy alaposan félreismerte Marcust. Bár a modora iszonyatosan csípős és gúnyos, jó kedélyű, barátkozó fiú volt. És korántsem olyan ostoba, mint amilyennek hitte. Kérdezés nélkül tudta Arty nevét. Azzal magyarázta, hogy hallott a folyósón beszélgetni két rendőrt, azok mondták, hogy mivel híresség, Artynak kell kihallgatnia.
- Gratulálok, ki sem néztem volna belőled, hogy ilyen szemfüles vagy.
- Hát, valakinek azt is kell.- nevetett fel Marcus. Arty megfigyelte, hogy nagyon sokat nevet. Viszont kicsit úgy tűnt, mintha önmagát próbálná folyton megerősíteni, hogy van ok a nevetésre. A másik furcsaság az volt, hogy hiába volt éjszaka, tökéletesen vezetett még napszemüvegben is. Mintha számára teljesen mindegy lenne, mennyi fény van, ő így is, úgy is látna. Végül Arty kérésére levette a szemüvegét, és a kesztyűtartóba dobta. Rubinszín szemei úgy parázslottak a sötétben, mint két eleven tűzcsóva. Hipnotikus volt. A nyomozó egyszerűen nem tudta levenni róluk a szemét. Az a két rubinszín lánggolyó babonázott. Kizártak a tudatából minden mást. Rettegéssel töltötték el, mégis vonzották, mint a mágnes. Bármit megtett volna, akár a pokol legmélyebb bugyraiba is követte volna, csak csodálhassa még. A varázs akkor tört meg, mikor Marcus visszavette a szemüvegét. Arty úgy érezte, mintha hidegzuhannyal ébresztették volna élete legmélyebb és legkülönösebb álmából. Pár pillanatig azt sem tudta, hol van és ki ő. Aztán meglátta a vigyorgó Marcust.
- Érti már? Nem azért van rajtam, hogy flancoljak. Védeni akarom magát. Ha akartam volna, itt helyben kaparta volna ki a saját szívét puszta kézzel.- Arty arca falfehér lett. Sok mindent gondolt eddig Marcusról, de most először rémült meg tőle. Valóban. Visszagondolva arra a transzszerű állapotra, amiben az előbb volt, megtette volna. És még csak nem is tudta volna, mit cselekszik. Jégszobor egy szempillantás alatt megszabadulhatott volna tőle, de meg sem próbált visszaélni a helyzettel. Vajon miért? Arty oldalvást rásandított a figyelmét az útnak szentelő férfira. Most tűnt csak fel neki, hogy a szemöldöke is jégkék. Tehát ez a különös szín nem csak holmi divathóbort. Vajon mi okozhatta? Marcus egyébként jóképű volt. Kicsit lányos, de határozottan jóképű. Vállai nem voltak annyira szélesek, mint egy ilyen magas férfihoz illett volna, és a végtagjai is feltűnően hosszúak voltak. Mintha teste megrekedt volna valahol a kamaszkor vége felé. Arty sosem látta őt jelmezben, de leginkább valami selyemszerűben tudta volna elképzelni. A selyem határozottan illett hozzá. Marcus végül észrevette, hogy őt méregeti és ismét felnevetett.
- Nyugi, nem áll szándékomban visszaélni a helyzettel. Egyébként is, csak magadnak köszönheted. Ha nem erőszakoskodsz velem, sosem láttad volna meg. Bár, ha a családom érdekel, még jól is jön. Jobban teszed, ha felkészülsz az ilyesmikre. Meg úgy egyáltalán mindenre.
- Mi mindenre?
- Amit csak el tudsz képzelni. Olyasmiket fogsz tapasztalni, amikről soha azelőtt nem gondoltad volna, hogy lehetséges. Készülj fel rá, hogy a nyugodt kis hivatalnok életednek vége.
- Most fenyegetsz?
- Nem. Felkészítelek. Hidd el, soha többé nem leszel képes a munkádra úgy tekinteni, mint azelőtt.
- Persze.- felelte Arty és magában megmosolyogta a drámai szavakat. Az a baj a színészekkel, hogy egy idő után elhiszik, amit játszanak. Sok meglepetéstől megkímélhette volna magát, ha akkor hisz a Jégszobornak, de hát az ember mindig csak utólag okos. Arty ahelyett, hogy elgondolkozott volna Marcus szavain, inkább kibámult az ablakon. Már rég elhagyták a várost és az országutat is. Zötyögős földúton haladtak egy erdő felé.
- Jó messze laktok.- törte meg a csendet Arty. Marcus biccentett.
- Igen. Apa nem szerette a városi nyüzsgést, itt meg legalább nyugtunk van.- Arty szeme megvillant.
- Á! Szóval édesapátok lehet az a Mr. Mordvin.
- Igen, Mordvinnak hívták, tőle van a vezetéknevünk. De már meghalt, nagyon-nagyon régen.
- Úgy érted…
- Igen, azelőtt.
- Ó, részvétem.
- Kösz.- Arty ismét kimeredt az ablakon. Ahogy haladtak előre, a kocsi fényszórói egy hatalmas- jó három ember magas- indamintákkal díszített kovácsoltvas kaput világítottak meg. A különös az volt, hogy nem tartozott hozzá kerítés. Csak a fák. És egy viharvert tábla az út bal oldalán. Rajta piros betűkkel a még épp hogy kiolvasható felírat:

- Mit jelent az, hogy csak saját felelősségre?
- Nem szeretjük a váratlan vendégeket. Ez általában elriasztja a környékbeli suhancokat.
- És akiket nem?
- Hát, azok saját felelősségre léptek be.
- Na de…
- Nyugi, nyugi. Csak megrémítjük őket egy kicsit.- Miközben beszélt, Marcus egyenesen a kapu felé hajtott, ami magától kinyílt.
- Fotocella?
- Aha. A húgom ötlete. Eddig mindenkire a frászt hozta.
- Nem is tudtam, hogy van egy húgotok is.
- Nem mondtam, mert nem kérdezted.- vigyorgott Marcus- De ismered a mondást: minden sikeres férfi mögött áll egy sikeres nő. Szegény, tíz sikeres férfi mögött kell állnia egyedül!
- Egyedül van lány?
- Aha… szegényke. Néha komolyan az idegeire mehetünk.- Miközben beszélgettek, túljutottak a kapun és a fákon, és Marcus egy régimódi, de szépen karbantartott udvarház előtt parkolt le.
- Ez az?
- Aha, megjöttünk, szállj ki!- Arty kiszállt, majd követte Marcust fel a lépcsőn. Jégszobor az ajtó előtt megállt. Zavartnak tűnt, és elkezdte tapogatni magát, valamit nagyon keresett.
- Mi van?
- A kulcs… sose találom…
- Mert ti, férfiak még az agyatokat is elhagynátok, ha nem lenne a koponyátokba zárva.- kommentálta egy női hang bentről és az ajtó kinyílt.
- Sophie!- lelkesült fel Marcus és megölelte a húgát.- Ő Arty. Jeremy biztosan mondta.
- Aha, és eléggé ki van akadva. Mondd, hogy csinálod, hogy te mindig belekeveredsz valamibe? Na, mars, befelé!- lépett félre a lány az ajtóból és végre bementek. A tágas előtérben Arty alaposan szemügyre vette őt. Babaarcú lány volt, apró, csókolnivaló ajkakkal, fitos orral és a bátyjáéhoz hasonló, játékosan piros szemekkel. Szénfekete haja egyetlen dús fonatba fogva, melyet a bal vállára vetett. Alakja tökéletes volt. Csípője széles, dereka keskeny, hogy Arty tekintete akaratlanul is ott ragadt. Marcus barátságosnak egyáltalán nem mondható bökdösésére kapcsolt csak.
- Hé! Ne bámuld a húgomat!
- Nem bámulom! Csak… csak memorizálom.
- Persze, nekem meg tollas a hátam és Lórinak hívnak.- A nyomozó fejében megfordult, hogy visszavág, de óvatossága ezúttal felülkerekedett sértett önérzetén. Fogalma sem volt, mi lehet Marcus, tehát ki volt szolgáltatva neki. Jobb óvatosnak lenni. Hallgatott tehát és követte Sophie-t a nappaliba. A lány hatalmas mosollyal arcán kínálta hellyel a kényelmes, antik fotelok egyikében. A tágas helyiségben hat ilyen és egy háromfős kanapé fogott közre egy üvegezett kávézó asztalkát. A szemközti falon nehéz, bíborszín bársonyfüggönnyel szegélyezett hatalmas ablakok nyíltak az éjszakára. Az ajtó mellett bal kéz felől a falat könyvektől roskadozó polcrendszer foglalta el. Jobb felől ódivatú kandallóban pattogott hívogatóan a tűz. A párkányon finom kis porcelán figurák, fölötte festmény. A tizenhatodik század jellegzetes ruháiban egy férfi ült masszív karosszékében. Fekete haja hátrafésülve, markáns és karakteres arca komoly, de feketébe hajló bíbor szemeiben jóindulat és gyengédség tükröződött. Sophie lehuppant a hatalmas kanapéra és a képre nézett ő is. Marcus még az előtérben eltűnt.
- Szép kép, ugye?
- Az. Kit ábrázol?
- Apát. Meg azt a széket.- bökött rá a lány a festett karosszék valós modelljére. Arty elgondolkozott kicsit, a szépség pedig a homlokára csapott.
- Ó, micsoda egy buta liba vagyok! Nézze el nekem, kérem! Ritkán jön hozzánk vendég. Legalábbis…
- Legalábbis?
- Legalábbis olyan, aki még él. A nevem Sophie Mordvin.- A lány barátságosan felé nyújtotta a kezét, de Arty túl döbbent volt, hogy bármit is reagáljon.
- Ho… hogy érti azt, hogy „aki még él”?
- Ahogy mondta, Mr. Moore.- csendült egy higgadt és kimért hang az ajtó felől. A detektív ijedten kapta oda a fejét. Egy férfi állt ott. Magas volt, százkilencven centi körüli, szénfekete haja derékig érő lófarokba fogva. Öltönye fekete, makulátlan lakkcipője szintén. Bíbor nyakkendője szorosra kötve. Szemei mintha csak a képen látott férfié lennének, csak nem volt meg bennük az a hit és remény. „Úgy képzelem, ez a férfi megjárta a poklot, hacsak nem járja még most is.”. Több nem is kellett, hogy ráismerjen, holott sosem látta még:
- Mr. Mordvin!
- Valóban. Jeremy Mordvin, a legidősebb közülünk.
- Én…
- Tudom. Arthur Moore. Foglaljon helyet!- Arty ekkor vette észre csak, hogy meglepetésében felugrott. Lángoló arccal ült le újra. Jeremy vele szemben helyezte magát kényelembe. Fehér selyemkesztyűbe bújtatott ujjait összefűzte, bíbor szeme azok fölött pásztázta a detektívet.
- Mr. Moore, maga fiatal és kíváncsi, mindent tudni akar. De a kívánságok veszélyesek. Az ég őrizze attól, hogy megkapja, amit akar! Nem kívánom a vesztét. Hagyjon fel ezzel az ostobasággal, menjen haza békével, és felejtse el mindazt, amit ma látott és hallott. Jobb lesz ez így magának.
- Sajnálom, Mr. Mordvin, de már túljutottam a holtponton, többé nem fordulhatok vissza.- Jeremy sóhajtott és megmasszírozta a halántékát.
- Tartottam tőle, hogy ezt fogja mondani. Sophie, hozz bort Mr. Moore-nak.
- Köszönöm, nem fogyasztok alkoholt.
- Higgye el, szüksége lesz rá.- Pár perc múlva Arty már a kezében tartotta a szépen metszett kristály poharat, benne a vérszínű folyadékkal. Jeremy ölébe eresztette a kezeit és hátradőlt.
- Helyezze magát kényelembe, Mr. Moore. Nem leszek teljesen őszinte önnel, nincs rá okom. De segített az ostoba öcsémnek, ezért hálából megosztom önnel az igazság egy aprócska morzsáját.- Arty mérlegelt. Ez több, mint a semmi. Talán, ha tudni fog neveket, adatokat, maga is folytathatja a keresést.
- Rendben van. Figyelek.
- Mondja, Mr. Moore, hallott maga már vámpírokról?
- Vérszopó démonok, a Sátán szolgái, blablabla. Mindenki hallott már róluk.
- Az apánk, Anthony Mordvin, minden idők leghíresebb vámpírja volt, Dracula grófot leszámítva, persze, és az egyik legerősebb is.- Arty nyelt egyet. Nem úgy tűnt, hogy Jeremy viccel.
- Te… tegyük fel, hogy hiszek önnek.
- Helyesen teszi. Tudja, a vámpírharapás nem feltétlen jár halállal. Csakis abban az esetben, ha kiisszák az áldozat összes vérét. Ilyenkor a vámpír két féleképpen dönthet. Vagy hagyja meghalni, vagy megitatja saját véréből, azáltal vámpírrá és gyermekévé téve őt. Így tett minket apánk azzá, amik most vagyunk.
- Úgy érti…
- Igen. Marcus, Sophie, én, és az összes többi testvérünk. Mind vámpírok vagyunk. Nem fél?
- De.- felelte Arty, és komolyan gondolta. Alig kapott levegőt, szíve majd eltörte bordáit és legszívesebben kirohant volna az éjszakába, bárhová, csak el erről az elátkozott helyről. Mégsem tette. Valami megmagyarázhatatlan erő itt tartotta. Jeremy arcán kegyetlen mosoly futott át és biccentett.
- Tudom. Csak tesztelem az őszinteségét. Higgye el, hamarabb tudtam, hogy retteg, mint maga.
- Honnan?
- A vére szagából. Minden emberi érzelemért hormonok felelősek. Ezek a véráramba kerülve megváltoztatják annak szagát.
- Azt is tudná, ha hazudnék?

- Ha tudja magáról, hogy hazudik, akkor igen. Az adrenalinnak van talán a legmarkánsabb kipárolgása. És édesíti a vért.^¹- Arty szeme tágra nyílt.
- Ez… csodálatos!
- Ez csak természetes, Mr. Moore. Elvégre ragadozók vagyunk. Igencsak bajban lennénk ezen képességek nélkül.
- Végül is, igen. És az igaz, hogy…- de Jeremy felemelve a kezét elhallgattatta.
- Nem. Nincs több kérdés, Mr. Moore. Az igazság egy apró morzsáját ígértem önnek, s ezt meg is kapta. Így is olyasmiket tud, ami más halandó embereknek sosem adatik meg. Az öcsém majd hazaviszi. Ég önnel!- Arty vitatkozni akart, egyenest Jeremy bíbor szemeibe nézett, és vége lett. Megszédült, úgy érezte, mintha kirántották volna a lábai alól a talajt, és ő csak zuhant és zuhant a végtelen semmiben. Marcus kocsijában tért magához, alig háromsaroknyira az őrstől. A vámpír kényelmes, nem túl sietős tempóban vezetett. A visszapillantó tükörben figyelte Artyt.
- Hogy van?
- Szédülök. Nem tegeződtünk már össze?
- De. De nálunk az a szokás, hogy idegennek kezeljük azt, akitől búcsúzni készülünk.
- Búcsúzni?
- Maga azt hiszi, hogy veszélyes életet él, de téved. Elégedjen meg azzal, amennyit tud, és felejtsen el minket. Kiteszem az őrsnél, onnan már hazatalál.
- Persze.- felelte Arty. Néma csöndben tették meg azt a pár percet, ami még hátra volt. Marcus megállt a főkapu előtt és kinyitotta neki az ajtót. Itt általában nem szoktak parkolni, de ez most csak egy pillanat, és éjszaka volt. Nézte a vámpírt, próbálta elkapni az elsötétített üveg mögé rejtett karmazsin szemek ragyogását.
- Fel a fejjel! Ne vágjon ilyen kivert kutya képet, nyomozó! Ég önnel!
- Ég önnel!- Arty nézte, ahogy a tűzpiros Ferrari eltűnik a sarkon. A kocsiban még úgy gondolta, igazuk van és csak a javát akarják. De most, hogy itt állt egyedül az éjszakában, az igazság egy morzsájával a lelkében, tudva, hogy talán figyelik, talán ő a préda valakinek… így már tudta, hogy lehetetlent kívánnak tőle. Most, hogy már felébredt benne a veszélyérzet, már tudni akarta, mitől fél. Miközben felfelé ballagott a lépcsőn, már tervét szőtte, hogyan fogja csapdába csalni a Mordvinokat. Sophie-t alig ismeri, Jeremy pedig túl intelligens. Marcus az ő embere. Elég naiv és barátkozó, könnyű lesz a bizalmába férkőzni. De óvatosnak kell lennie, Jégszobor hirtelen haragú, nem sejtheti meg, mit tervez. Az első dolga az volt, amikor végre visszakerült az irodájába, hogy keresni kezdett az Interneten. Megtalálta a színházat, ahol Marcus játszott, és sikerült jegyet szereznie a következő darabra. Valamiféle musical volt, vámpírokról szólt. Milyen ironikus! Egy vámpír játssza a vámpír szerepét. Kicsit elgondolkozott, vajon ez szándékos lehet-e, de aztán eszébe jutott Jeremy. Kizárt, hogy hagyná ezt. Három nap volt hátra az előadásig. Három hosszú, izgalommal, és szorongással teli nap. Arty próbálta lefoglalni magát, és a munkájára koncentrálni, de figyelmetlen volt és ingerlékeny. Kollégái közt elterjedt a pletyka, hogy szerelmes. De Arty nem foglalkozott ezzel, csak szórakozottan legyintett, ha valaki volt olyan bátor, hogy megkérdezze tőle. A továbbon törte a fejét. Hogy mit mond majd Jégszobornak, hogyan indokolja majd hirtelen támadt érdeklődését. Az utolsó pár óra szinte észrevétlenül röppent el, és mire észbekapott, már ott ült az oldalpáholyban, öltönyben, nyakkendőben, torkában dobogó szívvel. Három teljes órája volt még, mégis olyan ideges volt, mintha két percen belül neki kéne kiállnia a színpadra. Addig gondolkozott ezen, míg elkezdődött az előadás. Nem szándékozott odafigyelni, mégis lekötötte a darab. Szinte reszketve várta a pillanatot, mikor Marcus megjelenik majd. Minden vámpírt feszült figyelemmel pásztázott végig, közben találgatva, vajon tényleg az-e, amit játszik. Ki tudja, hány vámpír lehet a színészgárdában. Ha egy van, több is lehet. Először fel sem ismerte. Arcát teljesen megmásította a smink, fekete parókával takarták saját jégkék tincseit, szokatlan volt a fekete zsabós ing és köpeny látványa. Csak akkor nyilallt belé a felismerés, mikor énekelni kezdett. Két másik „vámpírba” karolva dicsérte az éjszakát a nappallal szemben. Belevitte egész lényét a játékba, és ezt a szerepet mintha csak neki írták volna. Ő volt a „bohém”, aki élvezi az életet- esetében a létet- és más nem is érdekli. Nem tervezett odafigyelni a darabra, de egyszerűen megragadta a Jégszobor és társai által teremtett csoda. Ők nem játszottak, önmagukat mutatták, legalábbis úgy tűnt. Marcus epizódszereplő volt csak, legtöbbször némán grimaszolt a főszereplő vámpír válla fölött. Nagyszerű volt a darab, soha ilyesmi ennyire még nem kötötte le Artyt. Együtt izgult, nevetett, szomorkodott, csodálkozott a szereplőkkel. Bár tudta, hogy ez az egész nem valós, előre megírt, de mégis, ahogy nézte őket, valahogy megértette a vámpírok tragédiáját. Minden elpusztul körülöttük, amit valaha is szerettek, és csak ők maradnak, örökkön örökké változatlanul. Állva tapsolt a közönség és velük Arty. Hagyta, hadd sodorja a tömeg kifelé, lelkében, mint egy rezonáló hárfahúr, még ott rezegtek a darab által keltett érzések. Arra eszmélt, hogy a hűvös éjszaka miatt borzongva ácsorog a művészbejáró előtt. A tömeg zsivaja távoli morajlás volt csupán, tisztán hallotta a masszív ajtó mögül kiszűrődő beszélgetés és nevetgélés hangjait. Háromnegyed óra telt el, mire először kinyílt az ajtó, és a korán távozók kiléptek az utcára. Marcus nem volt köztük. Újabb fél óra telt el, mire Jégszobor is távozott az épületből. A színész jó kedvűen, és immár saját hajszínével indult a városba. Arty mellélépett és a vállára tette a kezét.
- Hello.- látta, ahogy a vörös szemek lecsukódnak és a sápadt arc egy pillanatra szinte megfagyott. Csak később, mikor visszaemlékezett erre a jelenetre, jött rá, hogy sikerült megijesztenie őt.
- Mondja, maga nem ismeri a „viszlát” szó jelentését?
- Ne higgye, hogy minden maga miatt történik. Színházba jöttem, és véletlenül erre a darabra. Ez csak totális véletlen.
- Persze, én meg a jó lelkű tündér keresztanya vagyok.- Erre nem volt válasza. Csöndben ballagtak egy ideig, majd Marcus az egyik saroknál megállt. Messze voltak az utcalámpák, alakja sötétségbe veszett, csak szemei parázslottak, mint két vérszínű éji lámpás. Arty ezúttal okosabb volt, nem nézett rájuk. Jégszobor halkan beszélt, de hangja zengett, mint elfeledett katedrálisokban a harangok.
- Menjen el. Tudja jól, mi vagyok. Korán kezdődött az előadás, szinte szürkületre jöttem. Nem akarom, hogy lássa.
- Miért?- Marcus zavartan hallgatott, halkan felelt, mintha nem is akarná igazán kimondani:
- Kedvelem magát. Talán… egy más helyzetben barátok lehettünk volna.
- Hogy érti ezt?
- Mindketten tudjuk, miért van itt, miért jött el a darabra, és miért beszélget most velem. Maga… szimplán csak tudni akar, kiismerni minket. Higgye el, nekem ez ellen nem lenne sok kifogásom, mert maga más, de… nem olyan időket élünk, hogy hagyhatnánk, hogy idegenek belefolyjanak az ügyeinkbe. Borzalmas dolgok történnek manapság, lassan érik egy újabb vámpír-háború. Ez a lehető legrosszabb pillanat az ismerkedésre.- Arty nem szólt. Annyi mindent akart kérdezni, hogy nem tudott választani és kicsit elszégyellte magát, hiszen ő csak ki akarta használni Jégszobrot. Hirtelen szimpátiát érzett iránta, már nem eszköznek látta őt. Nem adatnak egy aktában, hanem barátnak.
- Marcus!
- Igen?
- Legyünk barátok!
- Nem érti, hogy…
- De értem. De értse meg maga is, hogy nem egy porcelánbaba vagyok egy üveg búrában. Rendőr vagyok, az isten szerelmére, az életem egy merő veszély!- Marcus szemei hirtelen hatalmasra tágultak, különös hang hallatszott, torokból jövő, mint egy dühös kígyó szisszenése. A karmazsin éji lámpások eltűntek szeme elől és tűhegyes agyarak jegesen borzongató érintését érezte nyakán. Zsigeri rettegés viharzott át rajta, szíve kihagyott egy dobbanást, légzése veszett mód felgyorsult. Átkozta magát, amiért fedetlenül hagyta a nyakát és bízott a vámpírban. Pedig nem tűnt ilyen agresszívnak… „Mert nem az!” nyilallt belé a felismerés. Rendezni próbálta a légzését, mesterségesen lenyugtatni magát. Percekbe tellett, mire egyáltalán megszólalni képes volt:
- Légy szíves és ne tesztelj. Barátok közt ez nem szokás.- Marcus lassan engedte el.
- Bátor vagy.
- Csak ismerlek. Hirtelen haragú vagy, de nem agresszív. Nem ugranál így nekem.- a vámpír megkerülte és rávigyorgott. Arty végre láthatta a bőrén már érzett agyarakat. Öt centis tűhegyes szemfogak csillantak felé. Kicsit megremegett.
- Ezt még meg kell szoknom.
- Hagyj kicsit, vadásznom kell.
- Vadászni?
- Így szoktuk mondani. De ha jobban tetszik: táplálkoznom kell.
- Hátborzongatóan hangzik.
- Kicsit az is. De nem halálos.
- Tudom. Jeremy már mondta, hogy nem öltök mindig. De akkor hogy nem derült ki eddig?- Marcus gúnyosan somolygott.
- Ugyan, ki hinné el?
- Igaz…
- Na, menj!
- Miért?
- Megmondtam, nem? Meglesni egy vámpírt vadászat közben olyan, mintha szeretkezés közben lesnéd meg. Túl intim dolog. Zavarba ejtene, ha néznél.- Arty elmosolyodott.
- Oké, felfogtam. Kösz.
- Mit?
- Hogy megint tegezni kezdtél. Viszlát, Marcus!
- Viszlát.- nevette el magát a vámpír, és figyelve, ahogy a detektív elsétál.
Arty határozottan elégedett volt. Pár perc beszélgetés után értékes információk birtokába jutott és szerzett egy barátot. Különös volt a gondolat. Biztosra vette, hogy ő az egyetlen rendőr a világon, akinek egy vámpír a barátja, és tudja is róla, hogy vámpír. Elhatározta, hogy minden lehetséges információt megszerez a vámpírokról, viszont nem bízott annyira kollégáiban, hogy a számítógépén rögzítse, amit tud. Tudta, hogy ha valaki hírét venné, ez lenne az első hely, amit átkutatnának. Ha könnyelműen felgépelne mindent, veszélybe sodorná Marcust és a családját. Ezt nem teheti meg, főleg azok után, hogy a vámpír a barátjának nevezte őt. Ezért Arty egy általa kifejlesztett titkosírással kezdett jegyzetelni egy zárható noteszbe. Hogy biztosra menjen, átalakította a lakatot. Bár az eltérés hajszálnyi volt, az apró zár mégis csak az általa készített kulcsnak engedett. A lehető legbiztonságosabb mód, hogy rögzítse a megszerzett tudást. Sokat jártak össze Marcus-szal, akiről Arty nem sokára megállapította, hogy igazi különc, bohó művészlélek. Különös nézetei voltak a világról, és annak dolgairól. És férfi létére hihetetlenül könnyen kotyogott el dolgokat. A detektív nem sokára kitapasztalta, hogy ha köntörfalazás nélkül teszi fel vámpírokkal kapcsolatos kérdéseit, nem kap választ, míg ha egy beszélgetés közben „véletlen” merülnek fel, megtudja, amit tudni akar. Talán, ha tíz alkalommal találkoztak, amikor is elválásukkor Marcus egy cetlit nyomott a kezébe.
- Mi ez?- vonta fel szemöldökét a detektív.
- A telefonszámom.
- Neked van mobilod?- értetlenkedett Arty, de amint kimondta, azonnal rájött, milyen bődületes ostobaságot kérdezett. Marcus úgy nézett rá, mint egy őrültre.
- Az isten szerelmére, Arty! A huszonegyedik században járunk, nem létezhetsz mobil nélkül!
- Oké, oké! Csak a vámpírok és a mobilok valahogy nem passzolnak össze…
- Csak azért, mert háromszáz éves vagyok, még nem kell megrekednem a középkorban!
- Mennyi?- hűlt el a detektív. Marcus ismét nevetett.
- Látod, megmondtam, hogy nem fogod elhinni. Egész pontosan háromszáztizennégy éves, három hónapos, két napos és öt órás vagyok.
- Az sok…
- Mily’ mélyre menő következtetés!
- Ne gúnyolódj!- mordult rá Arty, majd kicsit elgondolkozott. Háromszáztizennégy… és ő az egyik legfiatalabb.- Ha te háromszáz körül vagy, akkor mennyi lehet Jeremy?
- Ezerkétszáz körül. Kapafogú vénvámpír!
- Hogy mi?
- Semmi, semmi. Csak ezzel szoktuk cukkolni.- Arty csak mosolygott. Nem ez volt azt első ilyen aranyos, majdhogynem gyermeki momentum, amit megtudott a Mordvinok egymás közti viselkedéséről. Korábban el sem tudta volna képzelni, hogy az éjszaka rettegett ragadozói ilyen játékosan cukkolnák egymást. Már sikerült megtanulnia, és elfogadnia, hogy a vámpírok ugyanolyan egyéniségek, ugyanolyan érzésekkel, mint az emberek. Egész olyanok, csak számukra megállt az idő. Valahol ők is emberek. A test halálának pillanatában megfagyott, örökké valóságig tartó haldoklásra ítélt emberi lények. Valahol ezt szomorúnak találta, hiszen a vámpírok nem éltek, csak a haldoklásukat nyújtották végtelen hosszúra. Amikor ezt elmondta Marcusnak, épp egy parkon sétáltak keresztül. Jégszobor elgondolkozva bámult be a fák közé.
- Amikor úgy dönt valaki, hogy vámpírrá válik, azt hiszi, akkor jobb lesz. Azt hiszi, a végtelen idő, az ember feletti képességek, és a hatalom megadja azt, amire vágyik. De, még ha meg is kapja, túl nagy árat kell fizetnie érte.
- Hogy érted ezt?
- Vámpírnak lenni nem két hétre, vagy három évre szól. Ez egy örök állapot, amitől nem fogsz tudni megszabadulni. Minden, amit valaha ismertél és szerettél, meghal körülötted, és neked tétlenül kell végignézned. A vámpírok sorsa a magány. Ha megszeretsz valakit, végig kell nézned annak pusztulását. Végső soron nem kapod meg azt, amit akartál, csak elveszíted azt, amid volt.- Arty nézte őt. A sötétséget pásztázó karmazsin szemeket, a már oly’ jól ismert arc lámpafénytől elmosódott vonásait, ahogy rejteni próbálja fájdalmát. Már első találkozásukkor sejtette, hogy a férfi fájdalmas titkokat őriz, de most már biztosan tudta.
- Miért tetted?
- Mert féltem meghalni.
- Elmondod?
- Nem.- A vámpír rápillantott, arcán mosoly futott keresztül, mely minden eddiginél erőltetettebbnek tűnt.- Ne rontsuk el ilyesmivel ezt a csodás éjszakát.
- Csodás?
- Igen. Meglehet, te nem érzékeled a szépségét úgy, mint én.
- Ezt meg hogy érted?
- Tudod, nekünk, vámpíroknak egészen más az érzékelésünk, mint nektek, embereknek.
- Tényleg?
- Aha. Több színt látunk például. Élesebben érezzük a szagokat, ugyanez áll az ízekre és a hangokra. Elvégre ragadozók vagyunk.
- Aha, ragadozók… és mint ilyenek, barátkoztok a prédával?
- Ne forgasd már ki a szavaimat! A barátaim nem a prédáim. Egyébként a legtöbb vámpír szeret feltűnősködni, szóval elég gyakran előfordul, hogy emberekkel barátkozunk.
- Akkor miért nem tudtunk rólatok eddig?
- Javíthatatlan vagy! Az ember… de még a vámpír sem dobja fel a barátját. De, még ha erre is vetemedne valaki, ugyan ki hinné el?
- Ehh… igazad van. Azt hiszem, kezdem természetesnek venni a létezésed.
- Lassan egy hónapos barátság után ez igazán kedves tőled!
- Nem úgy… mit csinálsz hétvégén?
- Semmit. Miért, randira akarsz hívni?
- Idióta! Arra gondoltam, átugranék hozzátok.
- Mert?
- Nincs mert. Csak.
- Oké, szombaton érted jövök a kocsival. Hét óra jó lesz?
- Nem kell eljönnöd, nem vagyok nádszál kisasszony.
- Jól van már, csak kedves akartam lenni, Méregzsák Arty!
- Fejezd be!
- Méregzsák, méregzsák!
- Még egy ilyen és a képedbe nyomok egy fokhagymát.
- Mert te fokhagymával a zsebedben rohangálsz.
- Sosem tudhatod.
- Gyerekes vagy.
- Mondod te.- Arty magában somolygott. Való igaz, a vitáik gyerekesek voltak, de élvezte Marcus társaságát. A csipkelődéseik mindig felvidítottak, a vámpír kötözködései megmosolyogtatták. Lassan kezdte megszokni, hogy a barátja nem ember. És mint ilyen megszokás, tényleg hordott magánál fokhagymát. Mint nem rég megtudta, egy igazán dühös vagy éhes vámpírt nem fog elriasztani vele, de mivel nagyon büdös és a szaga megmarad, elkerülik, hacsak tehetik. Ez épp olyan, mint a csatorna. Az ember nem szívesen mászik le oda, de ha rákényszerül, megteszi. Arty megtudta azt is, hogy a félelem a kereszttől ostobaság. Ami azt illeti, a vámpírok kifejezetten kedvelik a kereszteket. Amikor erről beszélgettek, Arty kicsit meg is rémült.
- És a szentelt víz? Meg az ereklyék?- Marcus megrázta a fejét.
- Nem. Jajj, hogy is magyarázzam… önmagukban azok csak tárgyak. Nincs okunk félni a tárgyaktól. Amitől mi félünk, az a jelentés, amit az emberek a hitükkel adnak ezeknek a tárgyaknak. Félre ne érts, hitről beszélek, nem fanatizmusról. Mi vámpírok annyi borzalmat láttunk már, hogy elfeledtük, hogyan kell hinni. Ezért félünk tőle. Ha igazán hinnél benne, akár még egy csoki Mikulással is le tudnál győzni.
- Egy csoki Mikulással?
- Na, jó, talán azzal pont nem, de sok mindennel.
- És az ezüst?
- Az stimmel. Nem tudom, miért, de allergiásak vagyunk rá. Ha hozzá érünk, megéget minket.
- A fakaróra is allergiásak vagytok?
- Marha! Mutass nekem egyetlen lényt ezen a bolygón, akinek ha átvered a szívét akármivel, vígan trallalázik tovább!
- Miért, te vígan trallalázol?
- Kész, vége, feladom!- Arty nevetett, Marcus pedig tovább vizsgálta a csillagokat. Imádta nézni őket. Hosszú csönd állt be közéjük, mit végül a detektív tört meg:
- Akkor te az ezüsttől félsz a világon a legjobban.
- Nem. Az csak allergia, nincs okom félni tőle.
- Hát akkor?
- Nem mondom meg.
- Miért?
- Mert egyfolytában azzal húznál.
- Nem tenném! Na, kérlek!
- Nem.
- De mogorva vagy ma!
- Csak elővigyázatos.- Artyt megmosolyogtatta az emlék, miközben az országúton sétált a Mordvin-ház felé. Persze, csak ő hívta így. Még korábban megtudta Marcustól, hogy csak Sophie és ő laknak ott, a többi testvérük már régen elköltözött. Tulajdonképpen ezért akart átjönni hozzájuk. Hogy megtudja, miért mentek el a többiek és ők ketten miért maradtak. Nem tehetett róla, de kirázta a hideg ettől a helytől. Már bánta, hogy nemet mondott Marcus ajánlatára. Nem volt túl kellemes teljesen egyedül sétálgatni itt. A kis városok általában nyugodtak és csöndesek. De ez a környék kihalt volt, és így, sötétedés után, tudva, hogy vámpírok lakhelye, elég kísérteties. Ez felébresztett benne egy kellemetlen gondolatot. Ha a vámpírok léteznek, akkor vajon a többiek is? Tündérek, démonok és egyéb „mese lények” járnak köztünk a tudtunk nélkül? Kirázta a hideg a gondolattól. Körülbelül eddigre érte el az udvarházat. Már emelte volna a kezét, hogy kopogjon, amikor az ajtó hirtelen kinyílt és barátja a képébe vigyorgott:
- Csak hogy végre! Már azt hittem, út közben megevett egy tölgyfa!
- Hogy mi?
- Semmi, vámpírhumor.
- Honnan tudtad, hogy itt vagyok?
- Szagból. Minden személynek jellegzetes illata van, amit ő maga nem érez, de a körülötte lévők igen.
- És nekem milyen illatom van?
- Arty-illatod. Nem lehet igazán behatárolni.- jelent meg a lépcsőn Sophie. Ma este könnyű nyári ruhát viselt, fekete selyemből és csipkéből.
- Ó, szép estét, Miss Mordvin! Csodálatos a ruhája.
- Köszönöm. Tervezői darab, a bátyám csinálta.
- A bátyja?
- Ühüm. Az egyik bátyánk divattervező- felelt Marcus a húga helyett.- Elég híres, lehet, hogy még te is hallottál róla, Emmanuelnek hívják.
- Nem rémlik.
- Nem lep meg. Már megbocsáss, barátom, de te és a divat ütitek egymást.
- Ezzel most arra célzol, hogy ódivatúak a ruháim?
- Eszembe se jutna! Pusztán csak… a divat annyira hétköznapi dolog, hogy nem lelnéd benne kedved.
- Hmm… mindezek tudatában talán változtatok ezen.
- Hogy mi?
- Semmi, semmi. Inkább meséljetek nekem apátokról! Rákerestem a neten, de nem találtam semmi értelmeset.
- Nem lep meg.- felelte Marcus, átsétált a nappaliba és leült egy fotelbe. Sophie a kanapéra huppant le, ugyanoda, ahol legutóbbi ittlétekor ült.
- Tudod, apa nem volt az a közlékeny típus. Persze, kedves volt és segítőkész, de nehezen engedett közel magához bárkit is. Ezért is laktunk ilyen messze a várostól.
- Értem. És mi történt? Mármint… azt mondtad, már régen meghalt.- Marcus elfordult.
- Egy ilyen idős vámpír szinte elpusztíthatatlan. Amennyire én tudom, apa még az ezüst allergiát is kiküszöbölte valahogy. Azt hiszem, akárhogy ölik is meg, ő képes lett volna visszajönni a halálból. Kivéve, ha nincs test, amibe visszajöhetne.
- Ezt… nem értem…
- A bátyám azt próbálja elmagyarázni, hogy szerintünk csak így lehetett apát megölni.
- De hogyan? Az isten szerelmére, bökjétek már ki!
- Tűz, Arty. Apa elevenen égett el. Ez a ház silány másolata a régi kastélynak. A világ leggyönyörűbb épülete volt, de minden porrá lett. A semmibe fakult apával együtt.- Arty elsápadt. Szinte hallani vélte a vámpír sikolyát, amikor a húsába mar a tűz. Borzalmas vég.
- Marcus és én akkoriban nagyon fiatalok voltunk. Még kölyökvámpírok. Jeremy és a többiek vigyáztak ránk, csak a szagokat éreztük, meg azt a furcsa zsibbadást. Olyan volt, mintha a szívünket szakították volna ki, és tudtuk, hogy meghalt. Minket elvittek onnan, hogy ne essen bajunk, de az egyik bátyánk, Keita, végignézte. Ő látta apát meghalni.
- És… mi történt vele?
- Beleőrült.- felelte Jégszobor és kipillantott az ablakon.- A tudata meghasadt, és már sosem fog helyre jönni. A szívem szakad bele, valahányszor találkozunk.- Arty hosszú percekig képtelen volt megszólalni. Lesokkolta, amit hallott. Az apjuk meghalt, a bátyjuk pedig megőrült egy azon napon. Szerencsétlenek.
- De ha… ha ennyi borzalom történt itt, miért nem költöztök el?
- Ez egyszerű.- mosolygott rá Sophie- Valakinek gondoznia kell a sírokat. Ha mi is elmegyünk, nem marad itt senki. Minket ért a legkevesebb tragédia, mert mi vagyunk a legfiatalabbak. Nekünk a legkönnyebb maradni és őrizni a sírokat.
- Miféle sírokat?
- Azokét, akiket elvesztettünk. Például apáét.
- Ez… hátborzongatóan hangzik.
- Aki fél a temetőktől, miért barátkozik vámpírokkal?- kacagott fel Marcus hirtelen, de nevetése kivételesen nem volt elég, hogy elűzze a sötét felleget Arty szívéről.

II. Rész

Sírok őrzői