IV. Rész

Megjárni a poklot

         Két hét telt el a tragédiába fordult Kongresszus-ülés óta, mire Arty felocsúdott az őt ért sokkból, és újra kapcsolatba lépett a Mordvinokkal.
     Jeremy családi kupaktanácsot hívott össze, hogy megvitassák a továbbiakat, és Marcis elhívta Artyt is, elvégre őrá is tartozott a dolog. A detektív határozott tervekkel érkezett meg a Mordvin-házhoz. Elege volt a titkolózásból, végre tisztán akart látni és elhatározta, hogy ha törik, ha szakad, kiszedi belőlük, hogy mi folyik itt. Mikor megérkezett, és Marcus bevezette a nappaliba, ott már javában folyt a vita Jeremy és Keita között. Arty egy rövid ideig szótlanul hallgatta őket, majd amikor vitázás helyett elkezdtek szótlanul farkasszemet nézni, közbeszólt:
- Fogalmam sincs, miért vitáztok ennyire, és ebből már nagyon elegem van! Idáig folyamatosan szállítottam nektek az információkat, amiért akár el is veszthettem volna az állásom, de ti folyton csak ködösítetek! Elegem van! Tudni akarom, mi folyik itt, vagy már itt sem vagyok!- kifakadását néma csend fogadta. A vámpírok nyilván nem számítottak rá, hogy az eddig lojális detektív egyszer csak ultimátumot ad nekik. A Mordvinok Jeremyt nézték, várták, hogyan dönt majd. Mind, kivéve Sophie-t, aki feltápászkodott a puha perzsaszőnyegről, Arty mellé lépett és dacosan nézett bátyja szemébe:
- Igaza van. Hogy várhatnánk teljes őszinteséget, ha mi semmit sem mondunk el? Egy szövetség alapja a kölcsönösség. Adok valamit, ha te is adsz valamit. Nem hibáztathatjuk őt az elődei vétkeiért! Ha ti nem mondotok semmit, elmondom én!- Pár percig csönd volt, a legfiatalabb és legidősebb Mordvin némán nézett farkasszemet egymással, végül Jeremy engedett.
- Legyen hát. Üljetek vissza mindketten. Mit kíván tudni, Mr. Moore?
- Mindent, de… először azt, miért tette Justin? Csak úgy lemészárolni az egész Kongresszust… ehhez komoly indíték kell.- Jeremy biccentett.
- Justin egy kétszínű kígyó. Veszélyes szövetségesekre tehetett szert, ha rá merte szánni magát egy ilyen lépésre. Az indíték pedig egyszerű: a háború. Van egy törvény, mely szerint, ha nincs király, és a Kongresszus megsemmisül, de egy tag megmenekül, az az egy teljhatalmat kap a nyilvánvaló krízis elhárítására.
- Ezt úgy érti…
- Igen. Már csak én állok az útjában, az ön késlekedésének hála. Ha engem is eltesz láb alól, semmi sem állíthatja meg többé Justint. Ha én meghalok, kitör egy újabb vámpírháború.
- Ezt úgy érti, hogy…
- Logikusan következtetve, én vagyok a következő célpont. És rajtam keresztül maga.
- Mi? Én?
- Igen, maga. Látott minket együtt, valószínűleg arra következtetett, hogy maga fontos nekem. Ha Justin helyében lennék, felhasználnám ezt a tudást, mint zsarolási alapot.- Arty nyelt egyet.
- Ez nem hangzik túl humánusnak.
- Higgye el, nem az. Biztonságosabbnak tartanám, ha ideköltözne, hogy magán tarthassuk a szemünket.- a detektív határozottan elgondolkozott ezen. Ha ideköltözik, lényegesen könnyebb lesz kifaggatni a Mordvinokat, és valóban nagyobb biztonságban lenne, mint egyedül, de mi van akkor, ha ez csak egy csapda? Ezt a nyilvánvaló képtelenséget gyorsan el is hessegette. A Mordvinoknak nem egy alkalmuk lett volna csapdába csalni őt, miért pont akkor tennék, amikor szükségük van rá? Rövid mérlegelés után rábólintott:
- Rendben van. Ideköltözöm.
- És most?- kotyogott közbe Marcus.
- És most szeretném hallani a Mordvinok történetét.- A Mordvinok bátyjukra pillantottak, aki most hátradőlt székében.
- Akkor remélem, kényelmesen ül, mert ez hosszú mese lesz.

Jeremy

Anglia, ezerkétszáz évvel korábban.
      Eredetileg nemesi származású vagyok. Életemben családunknak több pénze volt, mint befolyása, amit szüleim igencsak sérelmeztek. Apám, egy feltörekvő kisnemes mindent elkövetett, hogy magasabbra jusson a társadalmi ranglétrán. Anyám méltó társa volt. Mindene megvolt, amit csak egy nő kívánhat, de ő folyton másokhoz akart hasonlítani. Irigyelte a hercegnék csillogását. Az őket körülvevő rettegő tiszteletet. Csak önmagával foglalkozott, számára egy isten létezett csupán: saját szépsége. Gyermekei nem is érdekelték. Legidősebb fivérem pont olyan volt, mint apánk. Rengeteg időt töltöttek együtt, morzsánként harácsolva össze a hatalmat. Nem sokat érintkeztünk, szinte csak akkor láttam őt, amikor a családnak hivatalos jelenése volt valahol. Szülői figyelem hiányában mi többiek szépen sorban züllöttünk le egyre jobban, és csúsztunk erkölcsileg mind mélyebbre és mélyebbre. Én voltam a harmadik a sorban. A gyermekkorom nyugalmasan, mondhatni átlagosan telt. Volt egy inasom, velem egyidős fiú, a haja mogyoróbarna, a szeme fekete. Már nem emlékszem a nevére. Ő volt a kedvenc szórakozásom, imádtam őt ugráltatni. Imádtam a tudatot, hogy nem tehet ellene semmit, mert az enyém, hozzám tartozik. Bár szinte mindig együtt voltunk, alig tudtam róla valamit. Fogalmam sem volt, mi megy végbe a lelkében, hogy szeret-e vagy gyűlöl. Őszintén szólva nem is érdekelt. Nekem elég volt tudni, hogy ő figyel rám, mert figyelnie kell. Ahogy teltek az évek, egyre inkább elhagytam azt a még ártatlannak nevezhető gyermekkori énemet és az élvezetek egyre inkább magukba szippantottak. Bálok, bor, nők, végtelen dorbézolás, párbajok… egy idő után az életem már csak ennyiből állt. Majd’ mindennap részeg voltam, szinte csak aludni jártam haza. Nem számított semmi, csak a végtelen bódulat, és többé már nem volt fontos, hogy az inasom mellettem van-e vagy sem. Akkor láttam sírni életemben először. Soha azelőtt, még ha megütöttem sem ejtett egy könnyet sem. Aznap, mikor egyik cimborám azzal ugratott, hogy menjek haza gyorsan, mert vár az inasom, és én azzal vágtam vissza, hogy nem érdekel az a kölyök, felőlem akár fel is fordulhat, zokogott. Nem értettem, miért. Egész addig társam volt, legtitkosabb gondolataim ismerője, de rá kellett jönnöm, hogy valójában hatalmas a szakadék kettőnk között. Az ő tisztaság, gyermeki hűsége az évek alatt semmit sem változott, neki én még mindig ugyanaz voltam, mint gyerekkorunkban. A gazdája, az egyetlen barátja, a családja. Mikor saját ajkát véresre harapva, zokogva rohant el, nem értettem ezt. Akkor még felfoghatatlan volt számomra a viselkedése. Csak másnap, amikor megtaláltam a holttestét, mikor a búcsúlevelét olvastam, melyben megvallotta azt, amit életében sosem mert, jöttem rá, hogy viselkedésemmel a halálba kergettem azt, aki a világon a legjobban szeretett. Megundorodtam magamtól, korábbi cimboráimtól, az egész élettől. Elutasítottam mindenki közeledését. Komoly lettem, befelé forduló, elmélkedő és magányos. Ebben a lelkiállapotban talált rám apánk. Megkérdezte, akarok-e vele menni, itt hagyni ezt az egészet, új életet kezdeni valahol messze, és felejteni. Azt feleltem, igen. Nem emlékszem, hogy történt pontosan, csak azt tudom, hogy valami édes-keserű érzés öntötte el a lelkem, és egyszerre mindent megértettem.
         Világossá váltak előttem a miértek, és mikor lefoszlott elmémről a köd, már nem voltam ember többé.

Arty

       A vámpír elhallgatott és felnézett.
       Szemeit lesütve mesélt, mintha maga előtt látná a történéseket. Arty visszafojtott lélegzettel várta a folytatást. Percek teltek el. Öt, tíz, tizenöt, de Jeremy nem szólalt meg ismét. Kinézett az ablakon, tekintete elkalandozott, messze az éjszakába. Arckifejezése mit sem változott, de a máskor semlegesnek látott vonásokat valami csendes, fásult szomorúság uralta. Arty hosszan nézte őt. Az ébenfekete tincseken táncot járó aranyos gyertyafényt, a finom vonású arcot, a széles vállakat, fehér selyemkesztyűbe rejtett hosszú, karcsú ujjakat. Mintha egy egészen más személy ült volna előtte, lenyűgözte, amit látott. Mennyire másként vélekedik az ember valakiről, akinek bepillanthat a múltjába, lelkének féltve őrzött titkaiba! Jeremy nem volt többé idegen. Baráttá vált, szívéhez közelivé. A félelem, melyet a vámpír hatalmának tudata váltott ki belőle, megszűnt. Helyét átvette valami csendes sajnálkozás, öntudatlan szimpátia. Hirtelen szeretni kezdte őt, és barátjának tekinteni, mint Marcust. Nem akarta megijeszteni az elmerengő Mordvint, lassan dőlt előre ültében, csendes, nyugodt hangon szólalt meg:
- És aztán? Mi történt aztán?
- Azután jöttek a többiek?- felelte Jeremy és tekintete az ablakról egyik fivérére vándorolt. Középmagas férfi volt, szemei vöröse akár a selyem, lágy volt és simogató. Szőke hajába barna melír csíkok keveredtek, a divatosan tépettre vágott frizura jobb oldalt kifejezetten hosszú volt, leért a könyökéig, a másik oldalon jó tíz centivel rövidebb. Arca és testalkata kifejezetten nőies volt. Orra fitos, ajkai teltek, válla és mellkasa keskeny, de végtagjai kifejezetten nyúlánkak. Ujjai, akárcsak Jeremynek hosszúak és karcsúak. A szénfoltok kézfeje hátulján arról árulkodtak, hogy valószínűleg rajzolt valamit, mielőtt idejött.
      Ha mindehhez még hozzávesszük barokkos, finom csipkével díszített selyem és kasmír ruháit, nem volt nehéz kitalálni, hogy ő Emmanuel, a divattervező.

Emmanuel

Franciaország, ezerszáz évvel korábban.
        Én is nemesi származású vagyok, akár csak a bátyám, és ezzel én vagyok az utolsó. Apám báró volt, az a tipikus konzervatív király-párti. Jó ember, a maga kifacsart módján, de elutasított minden változást. Azt akarta, hogy a mi családunk tökéletes legyen, mindennek úgy kellett történnie, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. Első szülött fiát harcosnak akarta, a leghíresebbnek, legnemesebbnek mind közül. Számára a vitézség volt a legfontosabb. Erkölcsös, de durva lelkű ember volt. Anyám szöges ellentéte. Finom lelkű, szerető, műkedvelő nő volt, aki csak gyermekeinek élt. Madárcsontú, törékeny asszony, alig tizenhat éves, mikor első gyermekét szülte Szófogadó volt, behódolt férje vágyainak, csak akkor egyszer nem. Lányt akart, magához hasonló, finom lelkű, érzékeny szépséget. Így történt, hogy életem első tizenhat évében lányként nevelkedtem. Talán morbidnak hangzik, de élveztem. Azt csinálhattam, amit szerettem. Zongorázni tanultam, festeni és táncolni. Egyáltalán nem hiányoltam az életet, amit öcséim éltek. Nem hiányzott a harc, a mindennapos kiképzés, a sivár, szépség nélküli létezés. Boldog voltam, egészen addig, míg kamasz koromban a hangom mutálni nem kezdett, és apám rá nem jött, hogy anyámmal oly’ sok éven át a szemébe hazudtunk. Egyik napról a másikra próbált átnevelni azzá a tökéletes harcossá, amilyennek megálmodott engem. Számomra nyilvánvaló volt, hogy ez lehetetlen. Nem voltam harcosnak való. Festő akartam lenni, ráadásul fülig szerelmes voltam a korábban vőlegényemnek kinevezett vicomtéba. Miután fény derült az igazságra, a jegyességünket, persze, azonnal felbontották és sosem láttam őt többé. Apám éktelen haragra gerjedt, valahányszor rajzolni, vagy festeni látott. Elégette a vásznaimat, az összes ecsetet, és korábbi festményeimet is. A belém nevelt gyermeki engedelmesség erősebb volt vágyakozásomnál. Tudtam, hogy csak a javamat akarja, így megpróbáltam megfelelni neki, de azt hiszem, már maga a testalkatom megmagyarázza, miért volt ez értelmetlen. Folyton tele voltam sebekkel, a kemény kiképzések halálosan kimerítettek, de megpróbáltam megfelelni apámnak. Még arra is hajlandó voltam, hogy feleségül kérjem gyerekkori barátnőmet. A fogadó csarnokban összetalálkoztam harmadik barátunkkal, William-mel. Kiderült, ugyanazért jött, mint én. Barátnőm mindkettőnket visszautasított, azt mondta, a barátai vagyunk, egyformán szeret minket, képtelen lenne választani. William engem hibáztatott saját sikertelenségéért. Életünkben először volt rám dühös. Mai napig képtelen vagyok elfelejteni azt a haragot és gyűlöletet, amit a szemében láttam akkor. Párbajra hívott, azt mondta, a becsülete megtorlást kíván. Próbáltam meggyőzni, hogy ez az egész egy őrültség, de végig sem hallgatott. A világ összeomlott körülöttem, és nekem fogalmam sem volt, mit tehetnék. Késő éjszakáig ténferegtem fel-alá a városban, teljesen céltalanul. Akkor találkoztam először apával. Nem rémített meg, holott pontosan tudtam, hogy nem ember. Nem szólt semmit, csak rám nézett, és láttam a sajnálatot a szemében. Tudta, ő értette. Kitárta felém a karjait és én gondolkodás nélkül vetettem magam közéjük. Jó volt. Meleg, megnyugtató, biztonságos. Egyáltalán nem éreztem fájdalmat, csak megnyugvást, és azt a fajta biztonságot, amikor egy hosszú-hosszú út után hazaérkezik az ember. Sajnos, pechemre, épp a házunk közelében voltunk. Apám, a báró észrevehetett minket. Hallottam a lépteit, az ordibálását, a kardmarkolat koppanását apa koponyáján.
         Nem emlékszem, mi történt azután. Azt hiszem, elájultam a fájdalomtól.

Arty

        Emmanuel letekerte nyakáról hófehér sálját, melyet még így a kandalló mellett üldögélve is magán tartott.
       Félresöpörte haját jobb oldalt, ahol kicsit hosszabb volt, hogy megmutassa egyébként karcsú hattyúnyaka azon oldalán húzódó sebhelyet. Az idős Mordvin szemfogai fülétől a torkáig jó öt centi mélyen szántották fel a fiú bőrét. A seb cakkosan, hegesen gyógyult, tényleg nagyon fájdalmas lehetett. A detektív előre hajolt, kezét kinyújtotta, hogy megérintse, de a vámpír nevetve elhátrált:
- Kérem, ne! A harapás helyén mind nagyon érzékenyek vagyunk, és mivel esetemben ennek az érzékeny területnek a kiterjedése is nagyobb, ha nem akarja, hogy percekig önkívületben feküdjek ebben a székben, nem ajánlom, hogy megérintse.
- Úgy érti…
- Igen.
- Ó… elnézést.- hátrált el Arty elpirulva. Emmanuel nevetett.
- Ugyan, nem tudhatta. Zavarba jött? Jajj, de aranyos!
- Ne udvarojjá’ má’, vazzeg!- szólt hirtelen közbe egyik öccse. Tizenkilenc-húsz éves forma férfi volt, haja piros, mintha vér festené be, szemei vöröse vad volt, és zabolázhatatlan. Az a fajta szikrázás ragyogott bennük, melytől még a legvakmerőbbek is megriadnak. Lila mellény volt rajta, kopott, szakadozott farmernadrág és egy agyon nyűtt tornacipő. Testét varrat nyomok, és nagy kiterjedésű, elkapart sebhelyek tarkították és volt egy kígyó alakú tetoválás jobb alkarja külső felén. Hat piercingje volt: a szemöldökében, az orrában, a felső ajkában, kettő a nyelvében, és egy kereszt alakú a köldökében. Mindkét fülében megszámlálhatatlanul sok fülbevaló. A szolidnak nevezhető pontoktól és gyűrűktől a legelvadultabb darabokig. Minden ujján gyűrűt hordott, némelyiken többet is. Csuklóit karperecek és szorítók ékítették, nyakában finoman rásimuló, szegekkel kivert nyakörvet hordott és két nyakláncot. Egy keresztet és egy tenyérnyi, kör alakú darabot nonfiguratív mintákkal. Összességében úgy nézett ki, mint egy szakadt punk, bár nem ez volt benne a legfurcsább. Vámpír létére ékszereinek kilencven százaléka ezüst volt. Közelebb hajolva látszott, ahogy savként marják le róla a bőrt és a húst, nyilván nagy fájdalmakat okozva ezzel, ő még sem zavartatta magát. Úgy viselkedett, mintha ez így lenne rendjén. Arty segélykérően nézett Jeremyre, aki csak a fejét csóválta:
- Örülnék, ha legalább a vendég jelenlétében nem ölnétek egymást. Kezdj mesélni Mr. Moore-nak, Damieon. És ne fintorogj, mert látom.
         - Igenis, uram!- vágta magát vigyázzba a fiatal férfi, majd belekezdett.

Damieon

Ezer évvel ezelőtt, valahol Skandináviában.
         Egy kis északi faluban laktunk, apám kovács volt ott, má’ amíg élt. Öt éves vótam, amiko’ lerohanták a falut, és megölték az őseimet. A bátyám vette át a műhelyt, de ha megfeszűt se vót olyan jó, mint az öreg vót. A végén még a műhelyt is e’kellett adnia. Ami kis pénzünk vót, azt mindig elitta. Aznap esett nekem előszö’. Megvert, megbaszott, aztán megint megvert. Akko’ még bőgtem, könyörögtem neki, hogy hagyja abba. Nem tette. Aztán újra és újra megtette. Előszö’ még megvárta, hogy meggyógyújjak, aztán má’ az se érdekete. Kezdetben gyűlöltem a fájdalmat és őt is, időve’ megszoktam, megszerettem, végül függővé váltam. Ez olyan, mint a drog. Kurva nagy akaraterő kell, hogy abbahagyd. Na, nekem ez sosem volt. Szeretem a fájdalmat, halálomkor is élveztem. Újabb támadás érte a falut, mindenkivel végeztek. Engem hasba szúrtak és ott hagytak elvérezni. Akkor talált meg apa. Azt mondta, még nincs itt az én időm.
        Fájt, hideg volt, és annyira cseszettül jó!

Arty

Dex

Kilencszáz évvel korábban, valahol Európában.
      Gyerekkorom óta volt érzékem a mágiához, a szokatlan, megmagyarázhatatlan dolgokhoz. Mondhatni, tanulnom sem kellett, egyszerűen a véremben van. Egész korán elkezdtem használni, mondhatni sikeresen. Akkoriban csak apróbb trükköket használtam, melyeknek egy kis fáradtságon és fejfájáson kívül semmilyen mellékhatása sem volt. Tizenhét éves voltam, amikor néhány suhanc felbosszantott. Túl fiatal voltam még, hogy rendesen kontrolláljam az erőmet és addigi tudásomat. Dühös voltam, és haragom olyan erőket szabadított fel, amik létezéséről addig nem is tudtam. Olyan volt, mintha villám csapott volna belém. Éles fényt láttam, és a mágikus kisülések hangja szinte megsüketített. Mikor magamhoz tértem, csönd volt. Teljes csönd. Mindenki meghalt, az általam keltett mágikus vihar kísértet várossá tette a helyet. Az épületek sértetlenek maradtak, de minden élő megszűnt létezni. Elmentem, vissza se néztem. Évekig bolyongtam a világban folyton tanulva, tökéletesítve mágikus képességeimet és önuralmamat. Apa ajánlatát is ezért fogadtam el.
         Hogy milyen érzés volt? Hideg.

Arty

Dex teljességgel ridegen, érzelem mentesen, mondhatni érzéketlenül beszélt.
        Arty kicsit fel is háborodott rajta, hogy lehet valaki ennyire érzéketlen egy egész város kipusztításával kapcsolatban. Várta, hogy a vámpír majd megmagyarázza tettét, de Dex nyilván lezártnak tekintette a témát, mert várakozón egyik fivérére tekintett. Ő jóval alacsonyabb volt a többieknél, százhatvan centi körüli. Erős kötésű férfi volt, dagadozó izmokkal, rövid, hollófekete hajjal és pásztázó, vadászó nagymacskákét idéző szemekkel. Ő volt az egyetlen Mordvin, aki kontaktlencsével leplezte szeme eredeti színét. A fekete lencsétől Arty nem tudta megállapítani, a vörös mely árnyalata lehet, de valahogy nem is nagyon akarta megtudni. Azok a szemek a veséjéig láttak, és volt bennük valami, amitől a hideg kirázta. Veszély. Sokkal kézzelfoghatóbb, valóságosabb fenyegetés, mint amit Dex jelentett. A férfi kendós edzőruhát viselt, mellette a fotelhez támasztva egy hosszú, de vékonynak tetsző kard pihent. Mindazonáltal a detektív biztosra vette, hogy nem ez az egyetlen fegyver, ami nála van.
- A nevem Adam.- szólalt meg. Tiszteletet parancsoló, mély és erőteljes hangja volt.- Civilben kendo¹ edző vagyok. De ha szükség van rá, bérgyilkos is.

Adam

       Anglia, nyolcszáz évvel korábban.
     Egyszerű paraszti családból származom, de apám feltörekvő, taktikus ember volt, így végül apród lettem, majd keresztes lovag. Jól értek a harchoz, buzgó hívő voltam, és hittem a magasztos szavaknak. Az elsők közt voltam, akik elmentek keletre a háborúba. Körülbelül a harmadik csata után jöttem rá, hogy harcoló katonaként számomra ez a háború nem a jelszavakról szól, hanem a túlélésről. Kiüresedtem. Olyan lettem, mint egy gép. Sodort a háború, irányítottak a parancsok, és én próbáltam túlélni. Nem volt lelkiismeret-furdalásom az általam megöltek miatt. Úgy fogtam fel, hogy ők is olyanok, mint én. Kiüresedett gépek, apró csavarok a háború óriási mechanizmusában. Egyik nap, mikor sikerült elfoglalnunk egy hónapok óta ostromolt várost, társaim nagy része szétszéledt fosztogatni. Én egy kisebb csoporthoz verődtem. Házról házra gyilkoltuk a civileket, tekintet nélkül arra, hajlandóak lennének-e megtérni, vagy sem. Addigra már hosszú évek óta tartott a háború, már nem gondolkoztunk és nem ítéltünk. Ez volt a parancs, és mi teljesítettük. A férfi arcára egyáltalán nem emlékszem. Csak arra, hogy próbált feltartóztatni, és érthetetlen nyelvén karattyolt valamit. Mikor végre elcsendesedett, kiáltást hallottam, és léptek dobogását. Nem gondolkoztam, csak cselekedtem. A fordulatból lendületet véve csaptam felé. Kétkezes pallosom nehéz volt, én is épphogy csak tudtam forgatni. A lendület és a súly megtette a magáét. Már halott volt, mire a falba csapódott. Az éhezéstől elvékonyodott csontok képtelenek voltak ellenállni. Csak akkor fogtam fel, mit tettem, mikor megláttam az arcát. Egy gyerek volt. Nyolc-kilenc év körüli teljesen lesoványodott kislány. Már halott volt, de nagy, csokoládészín szemei egyre csak néztek rám döbbenten, még a halál sem tudta kitörölni belőlük a kérdést: „Miért?”. Csak álltam ott, és néztem elborzadva önmagamtól. Nem emlékszem, mikor eredt el az eső, nem emlékszem, mikor estem térdre, nem emlékszem, mikor szállt le az est, nem emlékszem, mikor maradtam egyedül a városban. Azt sem tudom, apa hogy került oda. Csak azt tudom, hogy a vállamra tette a kezét, és azt mondta:
- Jöjj velem, gyermek, és felejts.
Emlékszem, halálom pillanatában arra gondoltam, ez lesz az én Purgatóriumom, így fogok vezekelni mindazért, amit tettem.

Arty

Zed

Portugália, hétszáz évvel korábban.
        Amikor még éltem, nem voltam egyedül. Volt egy ikerbátyám, Zacharias, de mindenki csak Zacnek hívta. Egy szegény kis faluban születtünk, de kilenc évesen leléptünk otthonról. Az utca nevelt fel minket, és úton állással kerestük a kenyerünket. Tökéletes csapat voltink, Zac „foglalkozott” az emberekkel, én meg az értékeikkel. Húsz évesek lehettünk, mikor megismertük Idalinat. Artistalány volt, egy vándor mutatványos csapattal. Gyűlölte az egészet, erőszakkal tartották a társulatnál. Zac szinte első látásra beleszeretett. Eltökélte, hogy kiszabadítja őt. Nem nagyon tetszett az ötlet, de vele tartottam, hiszen a bátyám volt. Először vesztettünk rajta bármin is. Zac a kavarodásban eltűnt, sosem láttam többé. Engem elkaptak, és gyilkosságért letartóztattak. Mivel ikrek voltunk, könnyen összekeverhettek Zac-kel. Már a nyakamban volt a kötél, amikor apa megjelent a tömegben. Megkérdezte, hogy meg akarok-e halni. Azt feleltem, nem. Fogalmam sincs, mit csinált, de nagyon sötét lett.
          Mikor magamhoz tértem, már vámpír voltam.

Arty

      Arty elámult. A tolvaj olyan természetességgel mesélt bátyja árulásáról, mintha ez így lenne normális.
      Jókedve megtörhetetlennek tűnt. A detektív nem is értette igazán. Rövid merengéséből Keita zökkentette ki, néhány túl hangosra sikeredett köhintéssel. Arty már ösztönösen kerülte a fiú pillantását. A vámpír egyik hosszú, rozsdavörös tincsét csavargatva az ujja körül szinte ábrándosan jegyezte meg:
- Azt hiszem, én következem.- Arty felé fordult, és elmosolyodott. A detektívet kirázta a hideg. Ilyen szétcsúszott és összetört mosolyt soha életében nem látott még.
      - Ez esetben figyelek.- morogta.

Keita

Németország, hatszáz évvel korábban.
       Családi legendák szerint egészen keletről származunk, de mire én megszülettem, már német területeken éltünk. Apám kereskedő volt, szinte sosem láttuk. Emberi életem nyugodt, mondhatni boldog volt. Sajnos nem sok emlékem van már. Szívesen elmondanám, miért és hogyan lettem vámpír, de már nem emlékszem.
        Sajnálom.

Arty

         Hát ez nem volt túl sok.
      Arty még jó öt percig csendben figyelt, hátha folytatja a fiú, de Keita hallgatott. Valahol kicsit örült, hogy a sok borzalom között van egy Mordvin, akinek boldog élete volt. Tekintete követte Keitáét a következő testvérükre. Világosbarna haja félhosszú volt, ránézésre látszott, hogy selyempuha. A lágy hullámokba rendeződött tincsek olykor előre omlottak, eltakarva szoborszép arcát, és borvörös szemeit. Makulátlanul fehér ing volt rajta, tinta kék zakó, fekete nadrág és szintén fekete hegyes orrú bőrcipő. Vállai férfiasan szélesek voltak, csípője keskeny, ajkai cseresznyepirosak. Testtartása és mozdulatai finom eleganciát sugalltak, ahogy egy lehengerlő mosollyal bemutatkozott:
- Üdvözlöm, Evan Mordvin vagyok, a Host.

Evan

Olaszország, ötszáz évvel korábban
        Nem tudom, ismeri-e Vörös Mary történetét, ezért elmesélem. Gyönyörű volt. Dereka karcsú, keblei teltek, bőre mint a hó, arca akár egy angyalé. Szemei szikrázó zöldek voltak, akár két ékkő, haja derekáig lehullámzó rozsdavörös tenger. Vidám asszony volt, kedves és segítőkész. De abból nem lehet megélni. A legősibb mesterségek egyikét űzte, és ha úgy adódott, eltette láb alól a környékbeli szépasszonyok kevésbé szép férjeit. Ő volt az anyám. Hat éves voltam, mikor boszorkányság vádjával kivégezték. Árvaházba kerültem tizenhat éves koromig, ahol finoman szólva rákényszerítettek, hogy anyám nyomdokaiba lépjek. Tizenhat évesen az utcára kerültem, mert már „túl koros” voltam az árvaházhoz. Nyomorogtam, hogy el tudjam tartani magam, a testemet árultam. A környékbeli banda tagjai rendszeresen megvertek és megerőszakoltak.
        Azért lettem vámpír, hogy bosszút álljak rajtuk. Halálom éjszakáján mindannyiukat megöltem.

Arty

         A detektív ismét megdöbbent.
       Figyelte a vámpír szobor szép arcát, miközben az mesélt. Vonásait ábrándos, szeretet teli mosoly uralta, míg anyjáról szóló emlékeit ecsetelte, de aztán elkomolyodott, szinte már szenvtelenül sorolta a vele történt borzalmakat. Arty már lassan kezdte megszokni a sorozatos meglepetéseket. Úgy tűnt, mindegyik Mordvin „megjárta a poklot” a maga módján, és pont ez az, ami ennyire összetartja őket. Az Evan mellett ülő fiú előredőlt ültében. Ő egész fiatalnak tűnt, talán ha tizenkilenc évesnek. Szemei vöröse fel sem tűnt volna, elegáns ovális keretbe zárt, kelleténél valószínűleg jóval több dioptriás szemüvege teljesen elterelte a figyelmet. Haja inkább szénfekete kóctengernek volt nevezhető, farmer és egy össze-visszagyűrt fekete póló volt rajta. Teste alulfejlett volt, emberként elég beteges lehetett. Arca komoly és semleges. Egész idő alatt egyetlen érzelem sem jelent meg rajta. Beszéde lassú volt, és vontatott, hangja álmosító, már-már hipnotikus:
       - Üdvözlöm, a nevem Blake Mordvin.

Blake

Hollandia, négyszáz évvel korábban.
        Mint gondolom már ön is rájött, emberként elég beteges voltam. Apám molnár volt, de nem ostoba. Belátta, hogy ha dolgoztatna, csak a halálomat siettetné, ezért inkább taníttatott. Az iskolában hamar kitűntem a tehetségemmel és a szorgalmammal. Nem volt olyan dolog, ami ne érdekelt volna. Tizenkilenc éves koromra rájöttem, hogy egy emberi élet kevés a világ teljes megismeréséhez. Ezért úgy döntöttem, a halhatatlanság legegyszerűbb módját választom: keresek magamnak egy vámpírt, és megharaptatom magam vele.
         És a vámpír, akit találtam, pont apa volt.

Arty

Marcus

Háromszáz évvel korábban, valahol Európában.
        Az én történetem nem túl hosszú. Az igazi szüleimet sosem ismertem. Egy szektába születtem, mely nem csak hogy tudott a vámpírok létezéséről, de istenítette is őket. Úgy tartották, a gyermekek közül a legszebbet fel kell áldozniuk egynek, hogy biztosítsák a békés egymás mellett élést. Tudnod kell, hogy eredetileg barna hajam volt. Kisgyerekként bele estem egy vegyszerrel teli medencébe, ami szinte azonnal szétroncsolta a pigmentjeimet. Kék hajjal én voltam a legkülönlegesebb, és ezáltal a legszebb gyermek. Tíz éves voltam, amikor neki adtak apának. Itt nőttem fel a kastélyban, és már halálom előtt pontosan tudtam, mi vár rám azután.
         Boldog, nyugodt életem volt, és halálomkor az összes bátyám itt volt.

Arty

Sophie

Arty

Jennifer

Öt éves volt, amikor hozzánk került és nagyon beteg.
       A háború idején egyik éjjel vadászni indultunk volna, és ott találtuk az ajtóban eszméletlenül. TBC-s volt, és már haldoklott. Apa sokszor elmagyarázta nekünk, hogy ha vámpírrá akarunk tenni valakit, mindig várjuk meg, hogy az illető legalább tizennyolc éves legyen. Jennifer esetében minden perc késlekedés az életébe kerülhetett volna. Apa megsajnálta őt, ezért tette vámpírrá.
         Két éven belül mindkettejüket elveszítettük.

Arty

A detektív kicsit elszontyolodott.
    - Részvétem.
- Köszönöm. - mosolyodott el Sophie. Arty szíve nagyot dobbant. Szépnek látta a lány mosolyát, szerette volna, ha minél tovább láthatja. Arra riadt, hogy Marcus böködi az oldalát.
- Ébresztő, Rómeó! Lassan hajnalodik!- Arty összerezzent és kipillantott az ablakon. Nem látott semmi változást.
- Honnan veszed? Még sötét van!
- Aha. De egyrészt ismerem az órát, másrészt égnek az ereim a nap miatt. Na, gyere, hazaviszlek.
- Oké. Köszönöm mindenkinek.
- Nincs mit, megdolgoztál érte. –mosolygott rá Sophie.
       Arty pedig ismét bekerült a rózsaszín felhők közé.