A
városba vezető úton Marcus végig a Sophie iránti viselkedésével
ugratta Artyt.
Mikor
kitette az őrsnél, elkomolyodva szólt utána:
- Arty!
- Hm?
- Nem szoktam beleütni
az orrom a dolgodba, mert nem szoktam. De! Ne szeress bele
Sophie-ba!
- Hogy
miiiiiiiiiiiiiiii????!
- A hetedik
mennyországban lebegsz, ha csak rád mosolyog! Nem piszkálásnak,
de tényleg ne szeress bele!- azzal Marcus elhajtott. Arty az orra
alatt morogva sétált hazáig. Két-három hét telt el anélkül,
hogy újra találkoztak volna. Jégszobornak premier időszaka volt,
szegény fiúnak táplálkozni alig volt ideje, ezért a detektív
nyomozgatással és az újonnan szerzett információk
rendszerezésével próbálta lefoglalni magát. Minél többet
tudott a Mordvinokról, kíváncsisága annál nagyobbra nőtt. Mint
egy szanaszét szóródott mozaikot, próbálta összerakni a
történetüket. Végig gondolva a hallottakat, Jeremyről
egyértelművé vált, hogy nem mondott el mindent. Halála
körülményei megmagyarázzák komoly, pacifista jellemét, de a
szemeiben rejtőző végtelen szomorúság valami felfoghatatlan
veszteséget sugall. Bizonyosan elhallgatott dolgokat. Olyan mélyre
ásott a poros, molyette dokumentumokban, amennyire csak lehetett,
és kitartása végül eredményes lett. Talált egy nyomot, egy
nevet, amin elindulhat: Elizabeth Mordvin. Különös volt, hiszen
látogatásakor egyik Mordvin sem emlegette őt. Nem valószínű,
hogy a testvérük volt, hiszen még a halott Jenniferről is
meséltek ezt-azt. Névrokon sem lehet, a Mordvin elég ritka név.
De akkor ki lehet? A lányt egy régi, őrsön történt vérengzés
kapcsán emlegették, mint a „baleset” egyetlen civil áldozatát,
a második világháború elején. Akkoriban még odafigyeltek a
halottakra, a lányt szinte biztosan eltemették, legalábbis
jelképesen. Ergo az egyháznak tudnia kell róla valamit. Arty
azonnal fel is hívta az egyházi anyakönyvi hivatalt, hogy utána
érdeklődjön ennek a titokzatos Elizabethnek. Legnagyobb
meglepetésére többek közt egy 1927-ből származó házassági
bizonyítvány másolatát is megkapta. Férje neve: Jeremy Mordvin.
Arty megszédült. Ez nem lehet igaz! Ez valami tévedés lesz!
Azonnal előkapta a mobilját és feltárcsázta Marcust. Jégszobor
elég sokára vette fel, és mikor megszólalt, hangja elég
álomittas volt:
- Halló?
- Marcus, én vagyok…
- Arty? Van fogalmad
róla, mennyi az idő? Délután fél három! Marcus lenni éjszakai
lény!
- Jól van, jól van!
Mindjárt hagylak aludni, csak azt mondd meg nekem, volt-e Jeremy
nős?
- Mi van?
- Marcus, ki ez az
Elizabeth?- csönd. Mély csönd, majd Jégszobor halkan fújtatott.
- Nem névrokon.
- Hogy?
- Jeremy tényleg
feleségül vette Elizabeth-et. Életemben nem láttam olyan
boldognak, mint aznap. – Artyval ismét megfordult a világ,
megszólalni is képtelen volt. Marcus percekig várt a válaszra,
majd halkan, félig aludva mondta:
- Figyelj, én most
leteszem… este majd elmesélem, ígérem… csak… most…
aludnom kell… - aztán a vonal megszakadt. A nap hátralévő
részében a detektív alig bírt magával. Az eltelt időben egész
jól megtanulta elrejteni izgatottságát, így kollégáinak nem is
igazán tűnt fel. Már sötétedéskor szokásos találkozóhelyükön,
az őrs előtti park szökőkútjánál várta Jégszobrot. A vámpír
fél órán belül meg is érkezett. Elég pilledtnek tűnt, nem
tett jót neki, hogy Arty felébresztette. A detektív eléggé
elszégyellte magát emiatt, és már épp felajánlotta volna, hogy
hoz neki kávét, amikor a férfi lehuppant mellé a szökőkút
kávájára.
- Mi a halálért nem
tudsz te nyugton maradni?
- Mert érdekelt…
- Engem is érdekel,
milyen érzés lehet az a sok ezüst Damieon-nak, még sem vagyok
olyan hülye, hogy kipróbáljam.
- Ne szemétkedj, mert
itt hagylak!
- Jó, bocs. Nem
vagyok túl jó társaság, ha nem alszom ki magam. Figyelj, jobban
jársz, ha ezt Jeremytől kérdezed meg. Szerintem.
- Ez nem igazság,
mindig mindennel hozzá küldesz!- Marcus elkomorodott.
- Azért, mert én nem
tudom megmutatni neked, mi történt vele. - Artynak hirtelen
beugrott a kézfogás a legidősebb Mordvinnal.
- A keze… a kezével
történt valami, igaz?
- Majd ő elmondja. -
állt fel mellőle Jégszobor. – Lemondtam a mai előadást,
gyere, sétáljunk kicsit!- Arty rábiccentett, és céltalanul
kezdtek kószálni a városban beszélgetve mindenről, aminek nem
volt köze Justinhoz. Régen volt már, hogy ennyire nyugodtan
kóborolhattak. Arty élvezte ezt a kis nyugalmat. Egészen
belefeledkeztek a vitájukba a gyertyákról, így észre sem
vették, hogy már a villa negyedben járnak. Az egyik kastélyszerű
ház előtt megálltak, hogy Arty megnézhesse a mobilján, mennyi
az idő. Pár perccel múlt tizenegy, az éjszaka még gyerekcipőben
járt. Mikor felnézett, a detektív mozgást látott a szeme
sarkából a kovácsoltvas kerítésen túl elterülő kertben.
Valaki jött feléjük. Nyilván Marcus is észrevette, mert azonnal
barátja mellé lépett, ellenségesen szemlélve a közeledőt.
Lassacskán egy fiatal fiú bontakozott ki a sötétből. Húszas
évei elején járhatott, ez halványlila, alig anyag nadrágtól
eltekintve testét csak ékszerek takarták itt-ott. Világos barna
haját háta közepéig növesztette, és egy-két színes szalaggal
díszítette, szemei nagy, világra csodálkozó gesztenyeszín
ékkövek. Arty megszédült, mintha csak kísértetet látna.
Szakasztott Randy, csak pár évvel idősebb!
- Randy…- suttogta
- A nevem Ryan. -
felelte a fiú, de arca megrándult a névre. - Minek szólított
engem?
- Bocsásson meg, csak
a hasonlóság…- a fiú még közelebb jött és a rácsba
kapaszkodott:
- Ismeri az öcsémet?
- A midet?
- Randy a kisöcsém,
de már biztos nem emlékszik rám. Árvaházban nőttünk fel. Öt
éves volt, amikor engem kitettek, mert túl koros voltam már. El
akartam vinni magammal, de nem engedték. Randy ott maradt az
árvaházban, én pedig a gazdámhoz kerültem. - a detektív
hirtelen kapcsolt, próbált átnyúlni a rácson és Ryan vállára
tenni a kezét, de a fiú elhúzódott. Arty megértette. Leengedte
a kezét és remegő hangon suttogta:
- Annyira sajnálom. -
a fiú értette. Arca sápadttá vált, és reszketni kezdett.
- Ne… Miért?
Hogyan?
- Egy brutális
gyilkosság áldozata lett a vámpír kedvesével együtt.
- Ki tette?
- Justin Ferrow.
- Az nem lehet! A
gazdám nem tenne ilyet!- csattant fel Ryan, hátat fordított
nekik, és berohant a villába. Eltartott egy darabig, míg Artynak
leesett a dolog, és a postaládára pillantott. Cirkalmas, jól
látható betűkkel ott állt a tulajdonos neve: Justin Ferrow.
Megfordult vele a világ. Szerencsétlen fiú az öccse gyilkosának
a tulajdona. Már rég megszokta az ilyen pet-gazda viszonyokat, de
igazságérzete háborgott a gondolat ellen, hogy annak a meztelen
csigának ekkora befolyása legyen bárkire is. Főleg Ryanre.
Elszántan fordult Marcushoz:
- Ki kell hoznunk
onnan.
- Kizárt. Nem fognak
beengedni, a magánlaksértést pedig a törvény bünteti. Ráadásul
a kölyök nem fog ellene fordulni, bármit is követett el.
- Na de…
- Nincs semmi de,
Arty. Az olyan petek, mint ő, végletekig hűségesek a
gazdájukhoz. Ezúttal nem tehetsz érte semmit. – a detektív
vitázni akart, de Marcus, hogy ezt kivédje, átkarolta barátja
vállát. - Késő van már, menjünk haza. - Arty aznap aludt
először a Mordvin-házban, és az elkövetkező egy hétben Marcus
és Sophie hathatós segítségével oda is költözött. Hatósági
személy lévén azonnal bejelentette lakcím változását, és
egyúttal ki is vett egy hét szabadságot a költözésre
hivatkozva. Főnökei nem nagyon akarták elengedni, és mindenáron
meg akarták tudni, mi az oka enne a hirtelen döntésnek.
- Meguntam a régit. -
felelte, és elrohant, amíg még tehette. A szoba, amit a
Mordvin-házban kiválasztott, világos volt és elég tágas.
Hatalmas ablakai a lugas-szerű hátsókertre néztek, aminek a
végéből nyílt egy kapu a temetőbe. Ez különösen érdekelte
őt. Izgatta a fantáziáját a vámpírtemető, a rengeteg adat és
emlék, amit megtudhat onnan. Egyszer megkérdezte barátját a
filmekben látott látványos elporladásról.
- Az úgy van.-
biccentett rá Marcus.- Azért, mert mire egy vámpír meghal, a
teste már olyan öreg, hogy normális körülmények között már
rég elporladt volna.
- Akkor mit temettek
el?
- A hamvaikat. Még
egy vámpírnak is jár, hogy békében nyugodhasson halála után.-
Arty kíváncsiságát egyre csak sarkallta ez az emlék, így
végül, miután berendezkedett új szobájában, fogta magát, és
lesétált a temetőbe. Rengeteg, a történelem lapjairól eltűnt
férfi és nő sírja közt sétált. Mennyi kedves, barát és
rokon! Arty szinte érezte az itt felgyülemlett gyászt, a
Mordvinok végtelen fájdalmát, az évszázadok alatt elvesztett
sok kedves személy iránti sóvárgást. Sétája közben egyszer
csak észrevett valamit. Az egyik sír előtt Jeremy állt. Éppen
felegyenesedett, miután egy hatalmas csokor vörös rózsát
helyezett a hantra. Arty mellé lépett. Már meg sem lepődött a
sírkőre vésett néven:
Elizabeth Mordvin
1890-1942
Hosszú percekig álltak
egymás mellett csöndben, végül a vámpír szólalt meg:
- Hallom, végül
ideköltözött.
- Igen. Önnek volt
igaza, ez így logikus.
- Igen.- ismét
hallgattak, végül Arty már nem bírta tovább:
- Mr. Mordvin, kérem,
meséljen nekem Elizabeth-ről!- Jeremy jó öt percig nem reagált.
Arty figyelte az arcát. Gyengéd, féltő szerelmet látott rajta,
és végtelen, el nem múló fájdalmat. Mikor a férfi megszólalt,
halkan beszélt, akár egy haldokló ágya mellett:
- A legcsodálatosabb
nő volt, akit valaha ismertem. Egy földre szállt angyal. Szerelem
volt első látásra. Elhagyta korábbi életét, hogy velem élje
le az örökkévalóságot. És voltam az első, aki a vérét itta,
én adtam neki a halhatatlanságot, én voltam az első, aki ölelte.
Életem legboldogabb napja volt, mikor feleségül jött hozzám.
Tíz csodás, boldog évet töltöttünk együtt, de aztán…
- Aztán?
- Aztán kitört a
második világháború. Megpróbáltak rávenni, hogy vonuljunk be,
mint „titkos fegyver”. Ezt semmiképpen nem engedhettem meg. Nem
rég veszítettük el apánkat és kishúgunkat, nem tehettem ki a
többieket egy háború borzalmainak. Megpróbáltak megzsarolni, és
ennek legjobb eszköze Elizabeth volt. Tudja, mi vámpírok nem
bírjuk elviselni az ezüstöt. Sem az ezüst nitrátot. Úgy éget
minket, akár a sav. Elizabeth-nek lassú, borzalmas kínhalála
volt. Megpróbáltam kimenteni, de már túl későn érkeztem.-
Arty tekintete lejjebb siklott a hófehér selyemkesztyűkre.
- Akkor sebezte meg a
kezét, igaz?- Jeremy biccentett, és lassan lehúzta a kesztyűjét.
A látvány borzalmas volt, szavakkal leírhatatlan. Keze össze
volt égve, mintha tömény savba nyúlt volna. Olyan volt, mint egy
múmia keze, szürke, összeaszott, alig használható.
- El tudja képzelni
egy szerelmes szív őrjöngését, mikor a legdrágábbat veszik el
tőle?
- Úgy érti…
- Egy kevésbé
zavaros időben majd leviszem a rendőrség alatti katakombákba. A
holttestek még ott vannak az ezüsttó mellett. Nem hoztam ki
őket.- Artynak eszébe jutott az akta, amiben először olvasta a
nő nevét. A vérengzés az őrsön. Tehát az Jeremy műve volt.
De miért? Hogyan? Rendőrök hogy lehetnek ennyire kegyetlenek?
Szánni kezdte Jeremyt, és most már értette őt. Egy férfi,
akinek végig kellett néznie apja, húga, és felesége halálát,
és öccse elméjének megbomlását, és nem tehetett semmit.
Rosszabbat el sem tudott volna képzelni. Még állt ott pár
percig, merengve ezen, majd inkább csendesen visszasétált, magára
hagyva a férfit gyászában. A lugasban belefutott Sophie-ba, aki
épp a rózsákat öntözte. Arty elnézte őt, karcsú alakját,
szoros fonatba szabályozott szénfekete tincseit, a kedves mosolyt
az arcán. Olyan ártatlan volt, törékeny, és meseszép. A lány
észrevette, hogy figyelik, és felpillantott rá.
- Jó reggelt, Arty!
- Már este van.
- Neked talán.
Nekünk, vámpíroknak ilyenkor kezdődik a nap.
- Á, értem! Nem
zavar, ha maradok?
- Nem. Egyáltalán
nem.- Arty biccentett, és leült az egyik közeli padra, onnan
figyelte őt.
- Nagyon szeretheted
ezeket a virágokat, ha ennyit törődsz velük.- jegyezte meg.
Sophie rámosolygott.
- Igen. Tudod,
Jennifer emlékére ültettem őket.
- Ó, sajnálom…
- Semmi gond. Már nem
fáj annyira, mint az elején.
- Ehm… tényleg, ő
hogyan halt meg?- Sophie hallgatott, majd miután kitépte az utolsó
gyomot is, leült Arty mellé, de nem nézett rá. A rózsákat
bűvölte tekintetével, mintha azok suttognák el neki a
történteket.
- Nagyjából egy
évvel azután történt, hogy elvesztettük apát. Justin elhitette
velünk, hogy a gyilkos köztünk van. Gyanakvóak lettünk, és nem
bíztunk többé egymásban. Jennifer imádta a gyertyákat. Ahogy
felkelt, azonnal legalább hármat gyújtott. Mikor Keita olyan
állapotba került, hogy kivihettük a romokhoz, szinte az első
megállapítása az volt, hogy a tűz Jeny szobájából indult.
Szegény azonnal elsírta magát, és esküdözött, hogy elfújta
az összest, nem hagyott égve egyet sem. Próbáltam
megvigasztalni, és elhozni onnan, de nem hitt neki mindenki. Három
nap múlva Adam betámolygott hozzám, mint egy holdkóros.
Egyfolytában azt ismételgette, hogy „megöltem, megöltem”.
- Úgy érted… Adam
megölte a saját húgát?- Sophie bólintott.
- Ez… borzalmas…
- Az, de…- a lány
már nem mondhatta el, amit akart, mert a következő pillanatban
éktelen zajt hallottak, és valaki érte kiáltott. A vámpír lány
felpattant és azonnal rohanvást indult befelé. Arty pedig
követte. Az előtérben Adam, Zed és Damieon támogatta Blake-t.
Szerencsétlen fiú borzalmas állapotban volt. Szemüvegét valahol
elhagyta, bal szemét vér lepte el, ruhája tépett és szakadozott
volt, több sebből vérzett erősen. Már állni sem tudott
rendesen, ha nem tartották volna hárman, összeesett volna.
Mellkasa közepéből, ahol a szívének kellett volna lennie,
ömlött a vér. Arty-nak azonnal beugrott a megcsonkított Randy
haldoklása. A rettenetes emlék hatására a falhoz tántorodott.
Távolról, homályosan érzékelte csak, hogy Sophie felsikít, és
miközben Zed magyaráz valamit, a sérültet felviszik a lépcsőn.
Óráknak tűnő percek teltek el, mire végre érzékelte, hogy
valaki rázza a vállát. Felemelte a fejét, és egy-két pislogás
után Jégszobrot sikerült beazonosítania, amint aggódva néz rá.
- Marcus…
- Hál’ istennek,
végre magadhoz tértél! Ezt ne csináld Arty, mert a frászt
hoztad rám!
- Blake…
- Tudom. Sophie fent
ápolja.
- De… mi történt?
- Nem tudom. Nem
figyeltem…
- Hogy mi?
- Fellépésem volt,
na!
- Nem értem…
- Nem mutattam még?
- Mit?- Marcus benyúlt
az inge alá és előrántott egy aranyláncon függő, téglalap
alakú medált. Arty érdeklődve hajolt közelebb.
- Mi ez?- Jégszobor
kipattintotta az apró függőt, aminek a belsejében egy miniatűr
festmény volt. Egy fotelban az öreg Mordvin ült, ölében a
bájos, szőke Jennifer, körülöttük az idősebb gyermekek.
Megható emlék volt, a képen még mindenki mosolygott. Arty kicsit
el is szontyolodott.
- Ne ijedj meg!-
figyelmeztette Marcus, lecsatolta a láncot és Arty nyakába
akasztotta.
- Nem, ezt nem
fogadhatom el…
- Isten ments, dehogy!
Csak mutatni akarok valamit.- Ahogy a hűvös fémlap megérintette
Arty mellkasát, különös dolog történt. Több szólamú
suttogást hallott, halk monológokat, ahol nem akadt két hang, ami
ugyanazt mondta. Első megdöbbenése után észrevette a rendszert.
Mintha vékony fonalak kötötték volna össze őket. Mindenkit
mindenkivel, akár egy bonyolult pókháló. Pár perc után arra is
rájött, hogy ezeken a fonalakon közlekedni is lehet. Ahogy
tudatával óvatosan közelebb kúszott egyikükhöz, a hang
felhangosodott, és már tisztán érteni lehetett, mit mond.
- Fáj… nagyon fáj…
Sophie segíts… Damieon, vedd el… fáj!- azonnal felismerte, bár
nem hallotta sokat. Blake! Meg akarta szólítani, de Marcus elvette
a láncot.
- Inkább ne.
Megijednének a többiek.
- De ez… hogy
lehetséges?
- Mindannyiunknak van
ilyen lánca, még apa csináltatta. Felerősíti a mentális
képességeket, így akárhol vagyunk is, nem veszítjük el a
kapcsolatot egymással.
- És azt is
halljátok, ha Evan mondjuk…- Arty elpirult, Marcus vigyorgott.
- Van benne szűrő,
nem muszáj mindent megmutatnunk egymásnak, és persze megnézni
sem kötelező.- Marcus kivitte a lugasba Artyt és beszélgettek a
különleges nyakláncokról. Hajnaltájt sikerült stabilizálni
Blake állapotát, és mikor másnap este felébredt, a sérült
Mordvin már sokkal jobb színben volt. A szoba, ahol gyengélkedett
elég tágas volt, így egymás hegyén-hátán bár, de elfértek
mind, és a fiú kis töprengés után elmesélte, mi történt
vele:
- Négy óra körül
lehetett, a könyvtárból mentem haza, amikor a semmiből előkerült
az a lány…
- Lány volt?
- Igen. Fekete ruhában
volt, és sí maszkban. Csak a szemét láttam. Égkék szemei
voltak, és hosszú szőke haja, ami be volt fonva egy derékig érő
fonatba. Olyan százhatvanöt centi magas volt, vékony, nőies
testalkatú.
- Jól meg tudtad
figyelni…
- Volt rá időm. Azt
mondta, gyűlöli a fajtámat, és még inkább a családunkat.
Egyesével levadászik mindannyiunkat. Elvesz tőlünk mindent, mert
mi is elvettünk tőle mindent.
- Ember volt?-
kérdezte Jeremy.
- Szag alapján igen.
- Különös… nem
rémlik, hogy ekkora mértékű kárt okoztunk volna embereknek.
Legalábbis szándékosan nem. Akkor miért?
- Nem tudom.
- Egy szőke
vadászlány, eh? Rosszabbkor nem is jöhetett volna.- morogta Adam.