VII. Rész

Justin Ferrow

         Az első, amit Arty megérzett, az valami hűvös és nedves volt a homlokán.
        Jól esett, hiszen borzalmas fejfájása volt. Emlékei lassan tértek vissza, de mikor már pontosan tudta, mi történt, felpattant fektéből. Ezt meg is bánta, mert a fájdalom csak még inkább felerősödött.
- Á, tehát felébredtél.- szólalt meg egy ismerős hang. Arty lekapta a kendőt a szeméről, és a hang irányába fordult. Eltartott egy pillanatig, míg felismerte a lenge öltözetű, ágya szélére telepedő fiút. Ryan volt, Randy bátyja, Justin szeretője. Többé már nem volt kérdés a detektív számára, hogy hol van, helyette felmerült egy újabb kérdőjel: miért? Amikor elvesztette az eszméletét, biztos volt benne, hogy itt a vége, és a vámpír egyszerűen kitöri majd a nyakát. Mégis megúszta egy fejfájással. Miért? Ryan közben ellenőrizte, hogy van-e láza, majd ruhákat adott a kezébe. A detektív eddig észre sem vette, hogy meztelen. Kissé elpirult és elfordult. Ryan hangosan felkacagott.
- Nyugalom, nem egy olyat láttam már. Öltözz fel, a Mester már vár!
- N... ne nézz!- morogta Arty. A fiú fintorgott egyet, de azért elfordult.- Miért mentettél meg?
- Nem mentettelek meg, csak ápolgattalak kicsit. Háremvezetőként ez alapvető kötelességem.
- Hogy miként?
- Hárem vezetőként. Én vagyok itt legrégebb óta, te és a többiek az én felelősségem vagytok.
- Milyen hárem?- fakadt ki Arty immár enyhén hisztérikus hangon. Ryan felkacagott, megfordult és anyáskodva kezdte igazgatni a detektív ruháját.
- Mr. Ferrow háremében, természetesen. Itt mindenki olyan, mint te, neki köszönhetjük az életünket. De beszélgetni ráérünk később is. Mester már nagyon vár téged.- azzal megragadta a detektív kezét, és elkezdte maga után húzni. Hatalmas csarnokon siettek keresztül, ahol Ryanhez hasonlóan lenge öltözetű fiatal fiúk és lányok töltötték az idejüket. Körülbelül olyan harminc-negyvenen lehettek. A teremben elszórtan ülve beszélgettek, játszottak, vagy éppenséggel aludtak. Nem úgy tűntek, mint akiknek elviselhetetlen sorsa van. Artynak csak pár futó pillantásra maradt ideje, Ryan máris rángatta tovább, ki a háremnek fenntartott teremből, végig a gyertyákat imitáló falikarokkal megvilágított folyosókon. Végül a földszinten álltak meg egy egyszerű fa ajtó előtt, melyen rézveretes tábla hirdette: IRODA. Ryan kettőt kopogott, majd választ sem várva benyitott, maga után húzva a detektívet. A szoba valójában egész kicsi volt. A polcokat különböző színű mappákkal teli polcok foglalták el, és a berendezés is elég szegényes volt: egy modern, fémvázas íróasztal, egy bőr borítású görgős irodaszék, és két szintén fémvázas szék az asztal feléjük eső oldalán. Justin Ferrow a görgős széken ült, zakója a szék támláján pihent, nyakkendőjét lelazította, és ingének felső három gombját kigombolta. Máskor olyan jól fésült haja most kissé össze-vissza állt, szájából egy félig leégett cigaretta állt ki. Arty megdöbbent. Első pillantásra meg sem ismerte. Valahogy sosem képzelte volna, hogy Justin ennyire emberi lehet. Egy pillanatra el is felejtette, ki ül előtte. A férfin látszott, hogy már régóta az előtte heverő papírokat bújja, talán napok óta nem is alszik. Mint rendőr Arty persze tudta, milyen érzés, és sajnálta érte Justint. A vámpír felpillantott, aprót biccentett, kivette a szájából a cigarettát és egy füstfelhő kíséretében ennyit mondott:
- Köszönöm, Ryan, elmehetsz.
- Igenis, Mester.- felelte a fiú, és mire Arty feleszmélt, már nem volt ott. A hirtelen jött szimpátia elszállt, és Arty ellenségesen bámult a férfira.
- Miért nem ülsz le?- kérdezte a vámpír, miközben elnyomta a csonkig égett cigarettát.
- Nézze, Mr. Ferrow...
- Justin.- vágott közbe a másik, majd rágyújtott, és úgy folytatta.- Vagy Mester. Nem szeretem, a petjeim magáznak.
- A milyei?
- A petjeim. Vagy ha úgy tetszik a háremem tagjai.
- Nos, igen, válójában épp mondani akartam. Ryan úgy látszik súlyos tévedésben él. Azt hiszi, én is egy vagyok a hárem tagjai közül.
- És jól hiszi.- vigyorodott el a vámpír. Talán csak szembeötlő soványsága, és arcának nyúzottsága okozta, de most egészen olyan volt, mint egy koponya. Arty ereiben megfagyott a vér. Nem is tudta, mi rémítette meg jobban: ez a morbid arc, vagy a szavak, amik elhagyták a penge vékony ajkakat.
- Nézze Mr... Justin,én tisztában vagyok vele, hogy vonzódsz a férfiakhoz is, de én nem. Nagyra értékelem, hogy megmentettél, bár fogalmam sincs, miért tetted...
- Ó, igazán? Ez esetben elmagyarázom.- felelte a vámpír és összefűzte az ujjait.- A dolog igen egyszerű. Ha csak megöltelek volna, nem bűnhődtél volna kellőképpen. Személyesen tudom igazolni, hogy van rosszabb a halálnál, és nem sokára te is osztani fogod ezt a nézetemet...
- De... de hát miért?
- Aki nincs velem, az ellenem van. ÉS ne hidd, hogy nem láttam, hogy mereszted a szemeidet arra a kis szajhára.- Arty maga sem értette, miért, de elvörösödött.
- Nem szajha!
- Igazán? Akkor te minek nevezed azokat, a nőket, akik csak játszanak mások érzéseivel, aztán elhajítják őket, mint egy darab szemetet?
- Sophie egyáltalán nem ilyen!
- És ezt mégis hogyan tudod igazolni? Mióta is ismered? Fél éve? Egy éve?
- Nem kellenek évszázadok ahhoz, hogy tudjam!
- Emberekkel szemben talán tényleg nem, hiszen nekik sincsenek évszázadaik, hogy mesterfokra fejlesszék a képmutatás művészetét.- Arty erre már nem tudott mit mondani. Justin győzelme biztos tudatában folytatta:
- Maga azt hiszi, a jó oldalon áll, de mire alapozza ezt? Szimpátiára, egyoldalú benyomásokra! Tipikus emberi hozzáállás. Istent játszik, és önkényesen eldönti, mi jó és mi rossz, és közben önmagán kívül senkit sem vesz figyelembe.- Arty hallgatott. Kénytelen volt beismerni, hogy a férfinak igaza van. Meg lehet, hogy végig az orránál fogva vezették őt, meglehet, hogy valójában a Mordvinok a „rossz fiúk”, meg lehet, hogy Justint csak átverték. A vámpír elégedetten szemlélte a detektív vívódását. Sikerült megingatnia hitében, ez már fél siker. Intelligensnek sőt, kifejezetten éles eszűnek tartotta Artyt, ezért elhatározta, hogy megszerzi magának. Igaz, már Mágus is szinte legyőzhetetlenné teszi, de sosem árt egy titkos tartalék. Az asztalra támaszkodott és végigmérte a detektívet. Jobban megnézve, egészen helyes volt. Szana-széjjel álló zabolázhatatlan vörös haja, arcán szétszórt szeplői, és ovális szemüvege mögött merengő mohazöld szemei kifejezettenaranyossá tették őt Justin szemében. Arty tipikusan az a férfi volt, aki felett első pillantásra elsiklik a szem, de jobban megnézve, megdöbbentő, mennyire jóképű, és hogy ezt eddig nem vette észre senki. Igen, a vámpír határozottan elégedett volt újj szerzeményével. A férfi határozottan hasznára lesz, vagy így vagy úgy.
- Sok dolgom van, menj vissza a hárembe.- váltott barátságos már-már atyai hangnemre- Ha szüséged van bármire, csak szólj Ryannek.- Arty egyfajta önkívületben indult vissza. Justin hangjában volt valami hipnotikus erő. Az a lágy, simogató tónus bármire rá tudta volna venni anélkül, hogy eszébe jusson ellenkezni. Veszélyes képesség. Ő maga sem tudta eldönteni, hogy ez csak a szavak okozta döbbenet-e, vagy a vámpír saját ereje. Egy fajta transzban ment vissza a hárembe, lábai maguktól tudták az utat, pedig csak egyszer tette meg. Mikor megérkezette, Ryannel éppen valami társasjátékot játszott a többiekkel. A detektív elnézte őket. Olyan boldognak, és gondtalannal tűntek. Úgy látszott, eszükbe sem jut megszökni, tökéletesen elégedettek jelenlegi helyzetükkel. Szeretnek itt lenni, és szavaikból kiderült, hogy Justint is szeretik. Volt aki bátyként, volt aki jótevőként, volt aki élete szerelmeként gondolt rá. Arty megtudta, hogy a legtöbbüket a nyomortól, saját testük árulásának kényszerétől mentette meg. Justin egyfajta hős volt a szemükben, és nem volt kétséges, hogy a végsőkig kitartanak mellette. Ez elgondolkoztatta. Justin határozottan emberibbnek tűnt most, mint aznap a Kongresszusban. Akkor sokkal inkább tűnt valami aljas, sunyi szörnyetegnek, most, ha ránézett, csak egy férfit látott, aki szeretne boldogulni, akit becsaptak, akinek kihasználták az érzéseit. Nem lehetett az szörnyeteg, aminek Randy beállította, hiszen ezeket a fiatalokat az éhheláltól és a szegénytől mentette meg. Ugyanakkor csak egy szörnyeteg lenne képes ártani egy olyan tiszta, ártatlan fiúnak, mint Randy. Az idillt egy sikoly törte meg. Arty összerezzent, és a hang irányába fordult. A játék hevében az egyik fiú elesett és a kovácsoltvas virágállvány sarka felhasította a vállát. Csúnyán vérző seb volt és valószínűleg eléggé fájt is szegénynek, hisen sírva fakadt. Ryan azonnal mellé térdelt és átölelte.
- Katrin, szólj a Mesternek!- szólt rá az egyik lányra, aki a háremvezető hangjára felocsúdott ijedtségéből és elszaladt.
- Nem hiszem, hogy komolyabb baja lenne, de el kell állítanunk a vérzést.- szólt közbe Arty és már mozdult volna, de ekkor visszaérkezett Katrin, nyomában Justinnal. A vámpír letérdelt a sebesült elé, az ölébe húzta, és a sebre hajolt. Arty szívverése fegyorsult és izgatottan közelebb húzódott. Igaz, hogy meglehetősen jó barátok voltak Marcussal és a többi Mordvint is kedvelte, mégsem látott még soha vámpírt táplálkozni. A Mordvinok számára ez túl intim volt ahhoz, hogy megmutassák neki, de Justin láthatóan nem szégyellte. Ez logikus is volt, hiszen a saját háremében voltak. A vámpír kidugta a nyelvét, és nyalogatni kezdte a sebet, mint egy kiscica a tejet. Elvonatkoztatva attól, hogy ez Justin volt, nagyon aranyos látványt nyújtott. A fiú az ölében abbahagyta a sírást, majd lassan lehúnyta a szemeit. Nem úgy tűnt, mint akinek különösebb fájdalmat okoz a dolog, sőt épp ellenkezőleg. Hihetetlen látvány volt. A vérzés lassan elállt, a seb bezárult. Nem hagyott heget maga után, csak egy kissé világosabb folt emlékeztetett rá a fiú bőrén. A vámpír ezután lenyalogatta a vért szeretője karjáról, majd gyengéden megcsókolta az időközben álomba szenderedett fiút, a karjaiban vitte el egy hálófülkéig. Artyt magát is egy ilyen fülkében szállásolták el. A hárem területe tulajdonképpen egy egész folyósószakasz volt, ahol a tagok a nagyteremben töltötték az este nagy részét, majd nappal hálófülkéikbe visszahúzódva pihentek. Ezeket a helyiségeket igazán nem lehetett szobának nevezni, hiszen olyan kicsik voltak, hogy mindössze egy ágy, és egy éjjeliszekrény fért el bennük. A háremtagoknak nem nagyon voltak személyes dolgaik, általában mindenen osztoztak, kivéve néhány ékszert és apróságot, amit Justin kifejezetten valamelyiküknek ajándékozott. Idillinek tűnt a tagok közt lévő viszony. Úgy tűnt, ebben a háremben nincs semmi rossz, mentes a társadalom minden mérgétől. Túl tökéletes volt. A detektív hamar gyanút fogott, hogy valami nagy titok lappang a háttérben. Nem volt egy filozófus alkat, de azt tudta, hogy nincsenek tökéletes közösségek. Egyszerűen ellentmond az emberi természetnek. Miután a pórul járt fiút lefektette, Justin még egyszer körbenézett, hátha szüksége van még valakinek valamire. Nagyon jó viszonyban volt a háremtagokkal, mindenkihez volt egy-két kedves szava, egy mosolya, egy gyengéd érintése, vagy éppenséggel egy csókja. Viszont Arty megfigyelte azt is, hogy a lányokhoz, akármilyen szépek voltak is, nem ért hozzá. Odalépett hát Ryanhez és csendesen megkérdezte tőle:
- Mi baja van Justinnak a lányokkal? Haragszik rájuk valamiért?- Ryan rámeredt, majd hangosan felkacagott.
- Ugyan dehogy! Mester szeret mindannyiunkat, pusztán csak nőundora van.
- Hogy mi?
- Mondom: nőundora van. Rosszul lesz, ha meg kell érintenie egy nőt. Pont ezért az ügyfelei nagy része is férfi.- Arty meglepődött.
- Úgy értette, hogy...ő...csak...mármint... csak a férfiakat...
- Hogy meleg-e? Igen, az.
- Na és Sophie?- Ryan elmerengett kicsit
- Á, igen, a vámpírlány! Említette párszor. Azt hiszem, ő tette ilyenné. Miatta nem képes többé nőket érinteni. De ugye ez nekünk csak szerencse...-a háremvezető mondta tovább is, de Arty már nem figyelt rá. Sokkolta a megszerzett információ, mely szerint a Sophie-val történt furcsa szakítása után Justin megundorodott a nőktől. De akkor miért tart a háremében lányokat is? Nem hagyta nyugodni ez a gondolat, ezért meg is kérdezte. Ryan kedvesen elmosolyodott és a vállára tette a kezét, majd egy rakás párnához kísérte, leült közéjük és Arty-t is magával húzta.
- Ez egy nagyon hosszú, és furcsa történet. Tudom, te rossz embernek hiszed a Mestert, de hidd el, nem az. A nyomortól mentett meg minket. Sokan vannak itt, akik neki köszönhetik az életüket. Mester nem jó kedvéből foglalkozik ékszer kereskedelemmel. Mindent csakis azért tesz, hogy minekünk mindenünk meglegyen. Ott van például Katrin. Beteg, a gyógyszerei nélkül pár hét leforgása alatt meghalna, a gyógyszerek pedig nagyon drágák. Mester biztosítja neki a gyógyszereit, és semmit nem vár el cserébe. Nem azért tart minket, hogy legyen kit az ágyába hívnia, bár az is igaz, mindannyian szívesen mennénk. Segíteni akar rajtunk, azért tart itt minket, távol a világtól, ami kitasztított és összetört minket. Mester szeret minket, megvéd mindentől, és gondoskodik rólunk. Értsd meg Arty, ő egy jó ember.
- Ez bűzlik. Puszta szívjóságból biztosan nem csinálná. Biztosan elvár tőletek valamit cserébe.
- A hűségünket és a társaságunkat. Mi vidítjuk fel, ha el van keseredve, és hozzánk jön, ha úgy érzi, a világ összeesküdött ellene.- Arty elgondolkozott. Ez mind szép és jó, de túlságosan rózsaszín és tündérmesébe illő. Valahol kell lennie egy buktatónak, a kérdés csak az, hogy hol. Mégis, Ryan beszámolója elég hiteles volt, és a fiúnak nem lenne semmi oka hazudni neki, hiszen nem tudhatja, hogy rendőr.
- Értem.-felelte lassan-Mesélj még nekem Justinról!
- A múltjáról nem sok mindent tudok, de az biztos, hogy súlyos terheket cipel magával. Valami nyomja ott bent, és nem képes megszabadulni tőle. Borzalmas dolgok történhettek vele, de nem tudom, mik. Én csak azt tudom, hogy Mesternek két arca van. Egy gátlástalan, számító, aljas alak, amit a világnak mutat és egy szerető gondoskodó gazda, aki nem szégyelli előttünk a könnyeit és hozzánk jön vigaszért, ha valaki beletaposott a lelkébe. Tudod, ő valójában nagyon érzékeny személy. Van egy sajátos gúnyos humora, de ez még nem jelenti azt, hogy érzéketlen lenne. Sőt, épp ellenkezőleg. Olyan mély és heves érzések lakoznak benne, hogy te azt el sem tudod képzelni. Tudom, hogy évek óta próbál leszokni a dohányzásról, de sosem sikerül. Akkor gyújt rá, amikor ideges, és olyankor az egyik szálat a másikról gyújtja meg. Tudom, hogy amikor az ajkába harap már közel jár a nevetéshez, de próbálja visszartani. Tudom, hogy amikor zavarba jön, a füle vörösödik el először, és féloldalasan mosolyog, hogy leplezze a zavarát. Tudom, hogy baldachinos franciaágyban alszik, nem pedig koporsóban, mint a többi vámpír, mert utálja a szűk helyeket. Tudom, hogy nagyon szereti az édes dolgokat. Minél több édességet eszünk, annál valószínűbb, hogy megkívánja a vérünket. Tudom, hogy van egy kígyó formájú tetoválás a tarkóján, és nagyon érzékeny ott. Ha hozzáérsz, felnyög, pedig nem szokott hangokat kiadni, még akkor sem, amikor éppen...
- Köszönöm, Ryan, azt hiszem, ezekre a részletekre nem vagyok kíváncsi!- szólt közbe a detektív, de azért megragadta a figyelmét a dolog. Rendőrként megtanulta, hogy a tetoválások nagyon hasznosak egy személy azonosításakor. Maga a motívum talán átlagos lehet, de kevesen tetováltatnak a tarkójukra, talán ha vethetne egy pillantást arra a kígyóra, ha pontosan tudná, hogyan is néz ki, talán több mindent megtudhatna, és végre fényt deríthet az igazságra Justinnal kapcsolatban. Csak egy probléma volt. Pontosabban kettő. Az egyik, hogy ha ennyire érzékeny területről van szó, a vámpír nyilván odafigyel, és nem engedi meg csak úgy bárkinek, hogy behatóbban tanulmányozhassa a tetoválását, egy alvó vámpírnak pedig még Arty sem mert a közelébe menni. Marcustól tudta, hogy a testük ilyenkor meghal, a szívük megszűnik dobogni és a légzésük leáll, tehát nem sokban különböznek egy átlagos holttesttől. A másik probléma ennél kissé prózaibb volt: be volt zárva a hárembe. Még ha meg is tudná nézni magának azt a kígyót, nem sokra megy vele itt, a kijutásra pedig halványak voltak az esélyei. Egyetlen reménysugara Marcus volt. Remélte, hogy barátja van annyira forrófejű, hogy nem hagyja annyiban a dolgot, és megpróbálja majd kiszabadítani. De mikor utoljára látta, Marcus és testvérei egy szibériai barlangban voltak, ők pedig bárhol voltak is, nyilván nem Oroszországban, hiszen a háremtagok már régen ágynak dőltek volna falatnyi kis ruhájukban, ha ott lennének. Több ezer kilométer választotta el barátjától, és annak testvéreitől, így nem tehetett mást, mint hogy vár, és bízik. Talán hónapokba is beletelik, amíg kimenekítik innen, tehát elég ideje van kifundálni valamilyen módot, hogy szemügyre vehesse azt a tetoválást. A legegyszerűbbnek tűnő megoldást, hogy tudniillik a vámpír ágyasává válik és egy alkalommal meglesi, azonnal elvetette. Sok mindenre képes lenne az áhított tudásért, de erre azért nem. Ahogy Marcuson gondolkozott, eszébe jutott Shareda. Róla pedig a Bánat Csillaga és a kis Nana. Nyilván mindkettő itt van, de hírét se hallotta még a kislánynak, csak remélhette, hogy jól van. És ha egészen őszinte akart lenni, fogalma sem volt, valójában mire is jó a Bánat Csillaga. Először is ezekre a kérdésekre kell választ kapnia, a tetoválás ráér később is. Megkérdezte Ryant, de a háremőr nem is hallott Nanáról. Arty sokkal jobban tartott Mágustól, mint Justintól, így célszerűbbnek látta magától a vámpírtól megkérdezni. Nem sokat kellett várnia. Justin sűrűn bejárt a háremhez, általában minden szabad percét velük töltötte. Egy alkalommal a háremtagok egy része éppen zenélt, és énekelt, hogy Mesterük kedvére tegyen, Arty ekkor látta elérkezettnek a pillanatot. Odalopózott az önfeledten nevető vámpírhoz és mellé ült. Itt töltött napjai alatt többször látta már Justint nevetni, és kénytelen volt igaza adni Ryannek a kettős személyiséget illetően. Amikor igazán jókedve volt, a vámpírnak a szeme nevetett legjobban, ám mikor hazudta a nevetést, pillantása jéghideg maradt. Justin jó színész volt, csak az avatott szem vette észre ezeket a hajszálnyi különbségeket, de a detektív hamar beletanult, és bár magának sem merte bevallani, kedvelni kezdte a férfit. Most tehát ott ült mellette, nézte, ahogy nevet, majd megböködte a vállát.
- Mondjad, Kincsem.- felelte a vámpír oda sem figyelve. Általában „kincsem”-nek hívta a háremtagokat, kivéve Artyt és Ryant, akiket a nevükön szólított.
- Ez a Bánat Csillaga...valójában mire való?- Justin döbbenten fordult felé, de mikor rájött, hogy Arty az, arcán szétterült egyfajta nyugodt, elnéző mosoly.
- Sosem hallottál még a Pokol Ikrekről, Arty?
- Nem. Soha...- akik eddig zenélte és énekeltek, most befejezték. A háremtagok köréjük gyűltek, Justin a zsebébe nyúlt, elővett egy szál cigarettát, és rágyújtott. Beleszívott, majd lassan kiengedte a füstöt, csak ezután szólalt meg:
- Akkor elmesélem nektek. A történet magával Sátánnal kezdődik. Miután letaszíttatott a Mennyekből, oly' annyira sóvárgott Isten után, az önmagához annyira hasonlatos létezés után, hogy megkísérelte lemásolni a teremtést. Megalkotta a rajta kívül leghatalmasabb démonokat, a Pokol Ikreket, Dexterát és Sinistert, vagy más néven a Sátán Jobb- és Balkezét. Dextera a legcsodálatosabb lény, akit a Sötét Nagyúr valaha is alakotott. Szépsége elképesztő. Haja ébenfekete tenger, alakja, akár egy nőé, hangja csalogány, szemei ezüstszín tavak, melyekbe ha belenézel a lelked érzed elveszni, az arca olyan szépséges, hogy aki egyszer látta, a Pokol legmélyebb bugyrába is követné, csak nézhesse még. Nevetése olyan, akár a szerteguruló igazgyöngyök csilingelése, és a mosolyától megreped a szív. Ám ehhez a gyönyörű külsőhöz kegyetlen szív társul. Általában nem érdeklik a harcok, de mulatattja mások szenvedése. Ő nem éri be anyival, hogy megöljön, szeret játszani az áldozataival. Megaláz, összetör, megőrjít, és csak azután öl meg, mikor már semmid sem maradt. Ő a Sátán Jobbkeze, és kedvenc szeretője. Általában ott találod a Sötét Nagyúr oldalán, de ha nincs ott, zokognak az angyalok. A másik Iker, Sinister. Arca és alakja pontos mása öccsének, ám sokkal erőteljesebb, harcos alkat. Haja se nem szőke, se nem fehér, mint a régi-régi pergamanek, szemei aranyszín gömbök, ajkain örökké ott ül egy lenéző, kegyetlen mosoly. A Sötét Nagyúr seregeinek legfőbb parancsnoka, vérbeli harcos, akinek az ölés olyan természetes, akár levegőt venni. Szórakozásból mészárol le ezreket, és kacag közben. Senki nem képes megállítani csak Mestere, és az öccse, akihez a legmélyebb, legvadabb szerelem fűzi, amit csak feljegyeztek. Sinister kegyetlen, de korrekt. Sosem talált még legyőzőjére, de nem játszik azokkal, akiket kiszemel magának. Gyorsan, mondhatni fájdalommentesen végez velük. Van egy mondás, ami jól jellemzi őket: „Ha találkozol a Sátán Balkezével, imádkozz Istenhez kegyelemért, de ha találkozol a Jobbal, átkozd Istent, mert számodra minden elveszett.” Hogy a két Iker közül melyik az erősebb, nehéz lenne megítélni, de felfoghatatlan, ami négyszáz évvel ezelőtt történt. Valaki megölte Dexterát. Nem tudni, ki, hogyan, és miért. Csak azt tudjuk, hogy a bátyja vérbe fagyva talált rá. Sinisterről köztudott, hogy számára az öccse a legtökéletesebb létező, ártatlan és tiszta, akár egy szent. Aznap, a Sátán Balkeze megbomlott. Valóságos Apokalipszist szabadított erre a világra. Milliók haltak meg, millió lélek semmisült meg végleg. Nagyobb pusztítást maga Sátán sem okozhatott volna. Hetekig, hónapokig tartott az őrület, míg végül néhány erőteljes démon összefogott, és saját életüket feláldozva három darabra szakították Sinistert. Különválasztották a testét, a lelkét, és az elméjét. A Sátán Balkeze túl erős volt ahhoz, hogy létezését végleg eltöröljék, ezért létrejött a Bánat Csillaga, egy eszköz, aminek segítségével Sinister feltámasztható, és irányítható.
- De... de ha feltámad, nem fog bántani minket?- kérdezte egy fiú bátortalanul. Justin elmosolyodott.
- Nem, Courtney, nem fog. Amíg nálam van a Csillag, én vagyok a mestere. Nem kell félnetek, megvédelek titeket, bármi történjék is. Na, de elég volt ennyi mára. Nem hiányzik, hogy rémálmaitok legyenek. Na, sipirc aludni, különben akkora táskák lesznek a szemetek alatt, hogy bele tudlak csomagolni titeket.- a háremtagok nevettek, majd egyik a másik után elindultak hálófülkéik felé. Arty elgondolkodott. Justin viselkedése több volt, mint különös. Egy férfi, aki bosszújától elvakulva a Sátán Balkezét hívja segítségül, ugyanakkor mint egy kisgyerek, naivan hiszi, hogy ilyen hatalmas gonosznak képes lesz parancsolni, és megvédheti majd tőle a háremet. Lassan már nem tudott mit gondolni a férfiról. Justin egy hatalmas rejtvény volt, tele kérdőjelekkel, és mikor már azt hitte, ismeri, tudja mit miért tesz, a vámpír újra és újra egy sokadik arcát mutatta meg neki. Aznap nem jött álom a szemére. Ébren feküdt az ágyában, bámulta a plafont, és gondolkozott. Lassan három hét telt el, és kezdte úgy érezni, hogy a korábbi élete, a munkája, a barátai, minden, ami a kastélyon kívül van, csak egy buta álom volt. Kezdte megszokni az itteni életet. Mindene megvolt, amit valaha kívánhatott, mégsem volt tökéletes. Hiányzott neki Marcus, Jeremy, Sophie és a többiek. Vissza akart menni. Vissza, a saját életébe, vissza a Mordvinokhoz, haza. Ez a gondolat még őt magát is meglepte. Mégis mikor kezdett el úgy gondolni a Mordvin házra, mint az otthonára? Megpróbálta felidézni magában saját másfél szobás kis garzon lakását. Nem sikerült. De erről eszébe jutott a munkája. Rendőrként sok rázós helyzetben volt már része, sok helyre kellett már beépülnie, de háremekbe még soha. Erre elvigyorodott. Ha a főnöke és a kollégái tudnák, mit művel éppen! Ha nyilvánosságra hozhatná ezt az ügyet, a megoldásáért holt biztos, hogy minimum főparancsnokot csinálnának belőle. De persze nem teheti meg. Azzal mindent tönkre tenne, a sajtó ismét rászállna a Mordvinokra, kiderülne, hogy vámpírok léteznek, és máris kész a tömeg hisztéria. Ezt nem engedheti meg. Még ha a karrierjébe kerül is, meg kell őriznie a Mordvinok titkát. Felsóhajtott és átfordult a másik oldalára. Ha már titkokról beszélünk. Meg kell tudnia a titkok jelentését, és meg kell mentenie Nanát. Egyik sem tűnt könnyű feladatnak. Talán segítséget kellene kérnie. De kitől? Ryan nyilván nem fogja elárulni a Mesterét, a többiek meg körülbelül annyit tudnak az itteni dolgokról, mint ő maga. Mégis tennie kell valamit. Elképzelni is szörnyű, mi történhet a barátaival, amíg ő ölbe tett kézzel ücsörög itt. Végül elhatározásra jutott. Nem fogja várni, hogy Marcus és a Mordvinok mentsék meg. Megszökik innen, Nanával és a Csillaggal együtt. Mire idáig jutott a gondolatmenetben, elnyomta az álom. Másnap este arra ébredt, hogy valaki gyengéden rázogatja. Ryan volt az. A háremvezetőre nem volt jellemző, hogy ok nélkül zavarjon fel bárkit is. Általában hagyta őket aludni, amíg fel nem ébredtek maguktól, kivéve, ha az illetőre szükség volt. Ezért is nem értette, mi ez az egész, hiszen hivatalosan nem is volt tagja a háremnek, őrá sosem volt szükség.
- Na, Ryan, mit akarsz?-morogta fél álomban.
- Ébredj fel, Arty, Mester vár.- olyan képtelenségnek tűnt, amit a fiú mondott, hogy a detektív szeméből azonnal kiszaladt az álom.
- Engem? Nem Albertet?
- Nem, téged.
- Engem? Miért?
- Nem tudom. Hív, ez a fontos. Na, kelj már fel!- Arty összeszedelőzködött, és kikászálódott az ágyból. Ezután szabályos közelharcot vívott Ryan-nel a ruhákat illetőleg. A háremvezető mindenképpen az övéhez hasonlatos szinte semmi darabokat akart a detektívre erőszakolni, mondván, ez az „alkalomhoz illő öltözet”, de Arty nem hagyta magát, hiszen esze ágában sem volt semmi olyat tenni, amihez az a borzalom a megfelelő. Így végül sikerült kompromisszumot kötniük és fél órával később a detektív egy farmerban és egy fekete pólóban toporgott Justin személyes hálószobájának ajtaja előtt. Elmondhatatlanul ideges volt. Habár neki minden kétséget kizáróan nem állt szándékában semmi olyasmi, ezt Justinról már nem tudta ugyanakkora biztonsággal feltételezni, hiszen mi másért hívta volna a hálószobájába? De nem volt más választása. Vett egy mély levegőt, és bekopogott.
-Szabad!- hallatszott bentről a vámpír hangja. Arty torkában dobogó szívvel nyomta le a kilincset. Előre félt a látványtól, ami fogadja majd, ám legnagyobb meglepetésére egészen mást látott, mint amire számított. A szobában nyoma sem volt koporsónak, helyette egy baldachinos franciaágy foglalta el a helyiség nagy részét. Az ágyon pedig ott feküdt Justin, a detektív legnagyobb megkönnyebbülésére teljesen felöltözve, és valamit olvasott. A hálót, mint a kastély többi részét is, belengte a drága cigaretta illata, ami jellegzetesen a vámpírhoz tartozott. Arty határozottan megkönnyebbült, belépett, és becsukta maga mögött az ajtót.
- Ryan mondta, hogy beszélni akarsz velem.- A férfi annyira belemerült könyvébe, hogy a detektív mindenképpen szükségét érezte, hogy felhívja magára a figyelmét, de megalázkodni sem akart előtte. Úgy érezte, ez a mondat érzékelteti, hogy saját szabad akaratából jött ide, nem pedig azért, mert a vámpír iderendelte.
- Igen, gyere ide.- felelte a férfi fel sem nézve.
- Itt vagyok.
- Úgy értem, ide, mellém.
- Hogy mi?- a detektív felcsuklott döbbenetében. Ezt nem gondolhatja komolyan! Justin összecsukta könyvét és félretette. Seszínű szemeit a detektívre emelte, miközben elnyomta a cigarettát, amit éppen szívott.
- Jól hallottad. Feküdj ide mellém.
- Miért?
- Meg foglak harapni.- A válasz olyan hirtelen érte, hogy Arty még félni is elfelejtett. Azt hitte, a vámpír valami egészen más miatt hívja az ágyába, így megkönnyebbült, hogy „csak” táplálkozni akar belőle. Mire észrevette magát, már ott állt az ágy mellett. Justin kissé arrébb húzódott, hogy a detektív kényelmesen elférjen mellette. Különös érzés volt, amikor a vámpír átölelte. Tudta, hogy a férfi teste hideg, nem dobog a szíve és nem lélegzik, de egészen más dolog volt tudni ezeket, mint a valóságban megtapasztalni. Olyan volt, mint egy hullát érinteni a boncteremben. Erre a gondolatra önkéntelenül összerándult a gyomra.
- Semmi baj. Nem fog fájni.- suttogta Justin, és megsimította a haját. Az ilyen gyengéd gesztusok annyira szokatlanok voltak tőle. Annyira más volt ez, mint ahogy általában viselkedett, hogy szinte hipnotikusan hatott a detektívre, és megnyugodott a karjaiban. A vámpír kissé oldalra fordította Arty fejét, és a nyakára hajolt. Ahogy a hűvös, penge vékony ajkak végigsiklottak a bőrén, verőér után kutatva, olyan érzés volt, mintha csókokkal akarná elborítani. Artyt kirázta a hideg, maga sem tudta, hogy az érzéstől-e, vagy a félelemtől. Aztán megérezte a szemfogakat. Marcusét már érezte magán, és legnagyobb meglepetésére, ez egészen más érzés volt. Legjobban úgy lehetne leírni, hogy Justinéi hegyesebbek és vékonyabbak voltak. Maga a harapás valóban nem volt fájdalmas, inkább csak kissé kellemetlen. Akár egy injekció, vagy egy vérvétel. Igen, leginkább egy vérvétel, hiszen ugyanúgy szédült tőle. Ilyen állapotban nem volt képes mérni az időt. Nem tudta, percek teltek-e el, vagy egy fél óra, de Justin egyszer csak elengedte. Gyengének érezte magát, és szédült. Képtelen lett volna megállni a lábán, de ennek ellenére jól volt. Nem halt bele, és nem érezte úgy, hogy maradandóan kárt tettek volna benne.
- Látod, ezért akartam, hogy mellém feküdj.- mondta Justin csendesen.- Ne aggódj, maradhatsz, amíg kicsit össze nem szeded magad.- Arty megkönnyebbült ennek hallatán. Már nem törődött vele többé, milyen félreérthető vagy furcsa lehet ez az egész kívülről nézve, fejét Justin mellkasára hajtotta, úgy pihegett. És ekkor valami elképesztő dolog történt: a vámpír szíve dobogott. Nyugodt, egyenletes ütemben cirkuláltatta a detektív vérét a férfi testében. Olyan megnyugtató volt hallgatni. Arty elmosolyodott, és lehunyta a szemét. Mire végiggondolhatta volna, már ki is mondta a kérdést, ami hetek óta foglalkoztatta:
- Justin, milyen voltál azelőtt?
- Mi előtt?
- Hát, ez előtt az egész előtt. Nem vagy rossz ember, de akkor miért akarsz bántani mindenkit? Nem értem...- A férfi fújtatott.
- Ez hosszú történet, Arty.
- Na és? Ráérünk nem?- Justin felkacagott.
- Nem hagysz nekem békét, amíg el nem mondom, igaz? Na jó, legyen. Hol kezdjem?
- A legelején. Mi a legelső emléked?- A vámpír meglepődött. Pár pillanatig hallgatott, majd elmosolyodott és csendesen, már-már nosztalgikusan suttogott egy nevet:
- Daniel.
- Hogy kicsoda?
- Daniel.
- Az ki?
- Egy pitiáner bűnbanda vezetője. Utcakölykök, semmire kellő csirkefogók főnöke.
- Mi közöd neked egy ilyen alakhoz?
- Hm? A szeretője voltam.- felelte a vámpír és rágyújtott.
- Hogy mi?!
- Jól hallottad. Na, várj, elkezdem az elején. Fogalmam sincs, kik voltak a szüleim, hol és mikor születtem, vagy milyen volt a gyerekkorom. Az első emlékem...talán tizenhét éves voltam akkor. Nem tudom, az volt-e az első alkalom, hogy Daniel a magáévá tett, de az az első, amire vissza tudok emlékezni. Akkoriban nem volt semmim. Se barátaim, se családom, se múltam, se jövőm, még nevem se. Fekete Kobra. Így hívtak, a tetoválásom alapján. Hogy pontosan mit jelenthet, fogalmam sincs. Korábban került oda, nem tudok rá visszaemlékezni, és Daniel állította, hogy már ott volt, amikor megismert. Nem volt rangom a bandában, csak azért nem vágták el a torkom, mert tudták, hogy Daniel szeretője vagyok. Nem tudom, mit érzett irántam, de én szerettem. A leglángolóbb, legőszintébb szerelemmel, amire csak ember képes. Bármit megtettem volna érte, gondolkodás nélkül. Ha kéri, az életemet is eldobtam volna. Az utcán éltünk, sikátorokban, elhagyatott raktár épületekben húztuk meg magunkat. Egy csapatnyi utca kölyök és piti bűnöző voltunk, akiket kivetett magából a társadalom. Lopásból és betörésből éltünk, mert másból nem tudtunk. Senki nem vett fel dolgozni olyanokat, mint mi. Sokat éheztünk, előfordult, hogy csak hetente egyszer jutottunk valami kevés élelemhez. Sosem voltam valami kiemelkedően erőteljes testalkatú, ezért azt hitték, semmi hasznom, de volt valami, amihez jobban értettem, mint ők: a tervezés. Többnyire fejjel mentek a falnak. Nem derítették fel a környéket, csak mentek, lecsaptak, és elkapták őket. Sokakat lecsuktak így, néhányakat meg is öltek. Amikor először vetettem fel egy logikusabb stratégiát, senki sem hitt nekem. Nem akarták elfogadni az ötletet, hiszen én csak egy kis szajha voltam, fogalmam sem lehetett róla. De Daniel hitt nekem. Nem tudom, miért. Talán addigra már annyira kétségbeejtő lett a helyzet, nem tudom. Kipróbálták a tervet, amit kidolgoztam, és fényes sikert arattak. Azelőtt sosem sikerül még akkora zsákmányt szereznünk. Ez meggyőzte a kételkedőket is. Attól kezdve, volt becsületem. Az én feladatom lett kidolgozni a pontos stratégiákat, és boldog voltam, hogy hasznomat veszik. A banda hírneve és ereje töretlenül szárnyalt. Erősek lettünk, megállíthatatlanok. Már volt hol laknunk, volt mit ennünk. Lassan kezdtük megközelíteni a maffia szintjét. Daniel nagy név lett az alvilágban, és én büszke voltam, hogy az övé lehetek minden éjjel. Bíztam benne, és szerettem őt. Az első emlékem az ő szeme. Számomra ő volt a világmindenség értelme. Emlékszem, egyszer azt mondta, a taktikáink kezdenek kiszámíthatóak lenni, már készülnek ránk, harcolnunk kell, ha zsákmányt akarunk. Ki kellett találnom valami újat, és hogy tudjam a terv gyengeségeit elküldött az egyik akcióra. Soha azelőtt nem mentem velük. Régebben azért, mert csak az útjukban lettem volna, később pedig Daniel nem engedett. Azt mondta, nem engedhetik meg maguknak, hogy megsérüljek. De akkor elküldött a többiekkel. Nem sejtettem, mi vár rám, örömmel mentem. Egy sikátorból figyeltem, ahogy betörnek egy raktárba. Az akció teljes siker volt, minden a terveknek megfelelően alakult. Azt hittem, Daniel csak aggódott, hogy minden rendben megy-e, és nyugodtan mehetek vissza hozzá a hírrel, hogy nem vagyunk kiszámíthatóak, továbbra is képtelenek ellenünk védekezni. Ekkor éreztem meg a fájdalmat. Hátulról mart belém, akár egy kígyó, még egy darab húst is kiszakított belőlem. Őrületesen fájt. Nem itta meg a vérem, csak a földre taszított, és hagyott elvérezni. Miközben haldoklottam, Danielt láttam fölém hajolni. Felé nyújtottam a kezem, könyörögtem, hogy segítsen, de nem tette. Elvigyorodott, és belém rúgott. Azt hiszem, le is köpött. Csak évekkel később tudtam meg, hogy sosem szeretett, csak kihasználta a képességeimet, és mikor már kezdtem túlnőni rajta felbérelt egy vámpírt, hogy eltegyen láb alól. Nem tudom, mivel fizetett neki, hogy ezt megtegye, azt se, hogy túlélte-e az alkut, de azt igen, hogy a nő átverte őt. Hagyott elvérezni, de nem ölt meg úgy, ahogy azt Daniel elképzelte. Vámpírrá tett, és nevet adott nekem. Fekete Kobra, a névtelen, múlttalan kölyök megszűnt létezni, és megszületett Justin Ferrow, a vámpír. Jasmine Ferrow-nak hívták, és minden volt, csak nem jó anya. Megtanított rá, hogyan legyek vámpír, de feltétlen engedelmességet követelt, és olykor ugyanúgy használt, mint Daniel tette. Nem gyermeket teremtett, hanem egy engedelmes háziállatot, de a halállal sok minden megváltozott bennem. Szolgáltam, mert nem tehettem mást, de a szemem lassan felnyílt, felfedeztem magam körül a világot, és rájöttem, hogy másképp is lehetne. Teltek az évek és egyre inkább függetlenné váltam Jasmine-tól. Mikor Sophie-val találkoztam, úgy éreztem, eljött értem a megváltás. Számomra ő olyan volt, mint egy mennybéli angyal. Sokáig figyeltem őt távolról a parkban, ahová a húgával ment játszani, mire végre összeszedtem a bátorságom annyira, hogy megszólítsam. Egy egész éjszakán keresztül beszélgettünk, és mikor már virradni kezdett, a kis Jenny elaludt az ölében, és kénytelenek voltunk elválni, megölelt. Soha azelőtt nem éreztem olyan melegséget, mint akkor. Rég halott szívem új életre kelt, és érte kezdtem létezni. Attól fogva minden egyes nap találkoztunk. Ismeretségünk lassan barátsággá, barátságunk szerelemmé vált. Jasmine jól láthatóan ellenezte a dolgot, de addigra már voltam elég idős, hogy egyedül is boldoguljak, ezért ott hagytam, és a saját lábamra álltam. Addigra kitanultam a tolvajlás művészetét, de életet még sosem oltottam ki. Utánam jött, megpróbálta rábeszélni, hogy menjek vissza hozzá. Szép szavakkal már nem hatott rám többé, ezért fenyegetni kezdett, hogy megöli Sophie-t, Jenny-t és az egész családjukat. Dühös lettem, és életemben először öltem. A saját két kezemmel pusztítottam el a nőt, aki megteremtett, és beletaszított az örökkévalóságba. Először megrémültem, de mikor hamuvá vált testét elsodorta egy hevesebb szélroham, elégtételt éreztem. A múltam, régi önmagam utolsó morzsája ezzel megszűnt létezni. Véglegesen új személy lettem, önálló, szabad vámpír. Sophie nem örült a hírnek, irtózott a „felesleges vérontástól”, ahogy ő nevezte. Megharagudtam rá, hiszen végső soron az egész őérte volt, és sokáig nem találkoztunk. Mikor legközelebb elmentem hozzájuk, úgy egy hét elteltével, hogy kibéküljünk, ott állt a kapuban, egy vadidegen férfi karjaiban. Dühös lettem, és számon kértem rajta, mit művel, de ő kinevetett, és a fejemhez vágta, hogy semmit sem jelentek neki, csak játszott velem, egy voltam a sokból, és egyébként is, ki szeretne egy ilyen csontkollekciót, mint én. Nem akartam bántani, ezért eljöttem, de soha többé nem kerestem fel újra. Elhatároztam, hogy tönkreteszem a családját, elveszek tőlük minden hatalmat, és mindent, ami számukra fontos. Keményen kezdtem dolgozni, míg akkora befolyást nem szereztem, hogy bejutottam a Kongresszusba. Akkoriban vettem magamhoz Ryant. Megszántam az utcán sírdogáló fiút, hiszen olyan elesett és elhagyatott volt, mint én annak idején. Idehoztam, enni adtam neki, tetőt a feje fölé, és ő cserébe gondot viselt a házra. Emlékszem, jó két év telt el, mikor egy szürkületkor arra ébredtem, hogy mellettem fekszik. A ruhámba kapaszkodva aludt. Tudta, mi vagyok, mégis annyira megrémisztette őt a testem halottsága, hogy vörösre sírta a szemeit. Túl aranyos volt ahhoz, hogy ellent tudjak állni neki. Akkor lett az enyém először. Ékszerkereskedő vagyok, sok felé járok, és valahányszor belebotlottam egy otthontalan gyerekbe, magamhoz vettem, és haza hoztam. Nagyjából ennyi a történet.
- És Randy? Ha ennyire jó tét lélek vagy, miért öletted meg Randy-t? - kérdezte a detektív, aki a történet hallgatása közben magához tért annyira, hogy logikusan gondolkodjon. Justin értetlenül nézett rá. A szoba félhomályában seszínű szemei szinte világítottak, mint egy macskáé.
- Hogy ki?
- Randy! Ryan öccse! Neki miért kellett meghalnia?
- Te miről beszélsz, Arthur? Sosem ártanék az én Ryanemnek, sem a szeretteinek.- Artyban szörnyű gyanú vetette fel a fejét.
- Justin, ki végzett a Kongresszussal?
- Hogy mi?!- vonta össze a szemöldökét a vámpír, láthatóan egy szót sem értett.
- Te ölted meg őket, nem igaz? Az egész Kongresszust és az összes kísérőt.
- Tévedsz. Senki nem ölt meg senkit. Utasítottam Mágust, hogy tüntesse el őket. Bezárta mindet egy elhagyatott épületbe, hogy úgy tűnjön, elpusztult a Kongresszus, és átvehessem a vezetést. De az az istenverte Jeremy nem volt köztük!- Justin mondta tovább is, de Arty már nem figyelt rá. A férfinak fogalma sincs arról, mi történt! Nem volt ott, és nem is erre adott parancsot. Justin Ferrow nem tehet semmiről! Aki véghez vitte a mészárlást, Mágus volt. És az is nyilvánvaló, hogy Justint átverték. Sophie sosem tenné ilyet, egyszerűen kizárt. A kérdés csak az, erre a vámpír miért nem jön rá. Talán annyit csalódott már, hogy képtelen hinni. Justin nem tehet semmiről, Mágus a „rossz fiú” és még saját gazdáját is átveri.
- Justin, Mágus átver téged!
- Parancsolsz?
- Azt mondtam: Mágus átver téged. A Kongresszust nem eltűntették, hanem brutálisan lemészárolták, a kísérőkkel együtt. Keitának fel kellett gyújtania az épületet, hogy eltüntesse a hullákat. Szabadulj meg tőle, amíg lehet! Csak kihasznál, amint elérte a célját, végez veled is!- Justin döbbenten bámult rá, majd hirtelen elnevette magát. Arty értetlenül bámult rá. A vámpír megborzolta a haját és egy futó csókot lehelt a homlokára.
- Úgy látom, túl sokat ittam, félrebeszélsz. Elhiszem, hogy Mágus rémisztő, de ne képzelj olyasmiket, amik nincsenek.- A detektív megszólalni sem tudott, annyira ledöbbentette az iménti gesztus.
- Mára elég volt ennyi mese. Visszaviszlek a hárembe, ideje aludnod.
- Na de....
- Nincs „na de”, Arthur. Még a végén rémálmaid lesznek. Sipirc!- Maga sem tudta, miért, de hirtelen ólmos fáradtság vett erőt Arty-n. Küzdött az ébrenlétért, de pár pillanattal később már olyan mélyen aludt, mint életében soha. Fogalma sem volt, hogy jutott vissza a hálófülkéjébe, de gyanította, hogy Justin saját kezűleg vitte vissza. Mikor a detektív felébredt, mély, süket csend vette körül. Kikukkantott a nagy terembe, ahol a háremtagok szokták tölteni napjaikat, de nem látott senkit. Félhomály uralkodott, az ablakok elé húzott nehéz bársonyfüggönyökön alig hatolt át valamicske fény. A Ferrow-villa álmodott. Ez volt a nagy lehetőség, és a detektív nem is tétovázott. Leszedte a drapériákat a falról, és összekötözte őket. Az anyag bár finom szövésű volt, elég erősnek tűnt. Az így kapott alkalmi kötél egyik végét egy kovácsoltvas falikarra kötözte, és már a kétszárnyú ablak kinyitásával küszködött, mikor imbolygó gyertyafényt látott a szeme sarkából. Megpördült, és Ryannel nézett farkasszemet. Az ifjú férfiról nem tudta eldönteni, dühös-e inkább vagy meglepett.
- Arty....mit művelsz?- kérdezte. Suttogva beszélt, pedig semmi oka nem volt rá, a hálófülkék elég messze voltak, hogy ne kelljen attól tartaniuk, hogy felébresztik a többieket. Arty első reakciója az volt, hogy megpróbálta a háta mögé rejteni a „kötelet”, de mikor rádöbbent, hogy úgy viselkedik, mint egy rajtakapott kiskölyök, felhagyott ezzel a próbálkozással.
- Megszököm.- felelte, és még egyszer ellenőrizte, hogy elég szilárd-e a csomó a falikaron. Természetesen az volt, de a detektív nem volt képes a háremvezető szemébe nézni. Tudta, mit látna ott. Döbbentet, és értetlenséget, talán gyűlöletet is. És azt nem bírná elviselni. Megkedvelte az ifjú háremvezetőt.
- Miért?- ez volt az a kérdés, amire szinte lehetetlen volt válaszolni.
- Nézd, Ryan...én tudom, hogy számodra és a többiek számára ez az otthon, a menedék, és Justint szeretitek a világon a legjobban, és ő is titeket. Megmentettétek az életemet, befogadtatok, otthont adtatok nekem, és ezért hálás vagyok. Hálás vagyok neki is, amiért bízott bennem annyira, hogy megossza velem a történetét. Épp ezért kell mennem. Justin egy jó ember, és borzalmas dolgokat kellett elszenvednie. Mágus átveri őt, bármennyire is bízik benne. Az a szemét brutálisan meggyilkolta az egész Kongresszust, az öcsédet, felgyújtotta a Mordvin-villát, és mindezt Justinra kente. Nem tudom, most mit tervez az a féreg, de meg kell állítanom. Tudom, hogy nem érted, nem is értheted, de mennem kell, különben mind meghalunk, vagy még rosszabb.- a háremvezető hosszan, komolyan nézte őt, majd letette a földre a gyertyatartót, és leoldotta a rögtönzött hágcsót a falikarról.
- Ez gyenge fém, kiszakadna. Majd én tartom, amíg lemászol.- A detektív megdöbbent. Arra számított, a fiú megpróbálja majd visszatartani. Ryan elmosolyodott.
      - Számomra ez az otthon, de neked nem. Mentsd meg a Mestert!- a detektív megértette. Aprót biccentett, majd kidobta a hágcsó másik végét az ablakon, még egyszer rámosolygott a háremvezetőre, majd leereszkedett az utcára.

Előző

Vissza a főoldalra