VIII. Rész

Pokol Ikrek

Hajnali öt körül járhatott az idő, borús, köd ülte őszi reggel volt.
      Arty fedetlen karján szinte állandósult a libabőr, ahogy keresztül rohant a városon, de nem törődött vele. Minden percben attól rettegett, hogy meglátja villanni a seszínű szemeket, minden kanyarban azt várta, hogy nekicsapódik a csontos testnek. Szerencséje volt, nem vették észre a szökését. Vitte, hajtotta az adrenalin, így feleannyi idő alatt tette meg az utat a Mordvin-házig, mint egyébként. Úgy érezte, egy egész hegy gördült le a szívéről, mikor bezárult mögötte a birtok fotocellás kovácsoltvas kapuja. A házig vezető pár perces utat olyan gyorsan tette meg, hogy később nem is emlékezett rá. Benyitott, szinte reflex-szerűen rúgta le a cipőjét és rohant tovább a nappaliba, de ott elfogyott a lendülete. Döbbenetes látvány tárult a szeme elé: Jeremy a kanapén feküdt a könyökére támaszkodva, nyakkendője gyűrötten hevert a szőnyegen, inge félig letépve róla, felette Damieon térdelt, ajkait bátyja nyakára tapasztva. Artynak még a lélegzete is elakadt a jelenet, és a legidősebb Mordvin sebhelyekkel borított mellkasa láttán. Nem volt elég lélekjelenléte, hogy megszólaljon, de döbbenetében felcsuklott, ami magára vonta a vámpír figyelmét. Damieon hirtelen fordult meg, kígyómód sziszegve, állán összegyűlt a szájából kifolyt vér. Eltartott pár pillanatig, hogy felismerje a detektívet, de akkor véres ajkai hirtelen húzódtak a rá jellemző vigyorra.
- Faszom beléd, Arty, rám hoztad az apró szarást!- A detektív még mindig nem tért magához eléggé, csak bámult és csuklott. Szerencséje volt, hogy Jeremy így is értette. A legidősebb Mordvin hátradőlt, fejét a kanapé karfájára hajtotta, és úgy válaszolt:
- Damieon egy krusnyik, szüksége van rá, hogy más vámpírok vérét vegye, és ismerve őt ez a legbiztonságosabb módja a táplálásának.
- Hé, tök véletlen nyírtam ki azt a bigét, vili? Egyébként is, faszomnak kellett nyervákolnia!
- Nem érdekelnek a kifogásaid, Damieon. Megkaptad, amit akartál, eredj a dolgodra!- A vörös hajú vámpír letörölte bátyja vérét a szájáról, ráöltötte a nyelvét, és elindult kifelé. Az ajtóban megállt, és megveregette Arty vállát.
- Hé, baszottul örülök, hogy itt vagy, kopókám! Aggódtam érted!- A detektívnek jól estek a kedves szavak, de még túlságosan a látottak hatása alatt állt, képtelen volt megszólalni. Eközben Jeremy felöltözött és a nyakkendőjét is megkötötte, úgyhogy mire a detektív felocsúdott, már kifogástalan külsővel ücsörgött a kanapén.
- Úgy vélem, rengeteg megbeszélnivalónk van, Mr. Moore. Biztosra veszem, hogy akadnak kérdései a látottakkal kapcsolatban, és mi tagadást, engem is furdal a kíváncsiság, mi történt önnel az elmúlt egy hónapban.- mondta lassan, és szívélyesen az egyik kényelmes fotel felé intett. Arty először is megköszörülte a torkát, hogy rendezze a légzését, majd helyet foglalt. Pár percnyi kínos csend után már nem bírta magában tartani a kérdéseit, ezért kimondta az elsőt, ami az eszébe jutott:
- Mi az a krusnyik?- Jeremy arcán megkönnyebbült mosoly futott át. Úgy tűnt, ha voltak is kétségei a detektív személyazonosságát illetően, azok ezzel a kérdéssel szétfoszlottak.
- A krusnyik egy olyan vámpír, aki más vámpírok vérét issza. Két fajtája van, vannak akik csak vámpírvéren élnek, és az olyanok, mint Damieon, akik vegyesen fogyasztanak vámpír- és emberi vért is. Hogy hogyan alakul ki, nem tudom. Talán ez egy fajta betegség nálunk. Damieonnál akkor kezdődött, amikor idekerült. Akkoriban tombolt a mazochizmusa. Most elnézve őt, elképzelhetetlennek tűnik, amiket akkor művelt magával. Volt, hogy olyan messzire ment, hogy attól féltünk, megöli magát. Apa próbált rajta segíteni, és Damieon kínjában többször megharapta. Volt, hogy Em-et és engem is. Aztán mire észrevehettük volna, már késő volt. Egyik nap azzal állított haza, hogy megölt egy vámpírt, amikor a vérét vette. Később Blake megpróbált kicsit utánajárni a dolognak, de nem jutott túl sokra. Nem minden vámpírból válik krusnyik, ha más vámpírok vérét issza. Talán egyfajta hajlam kell hozzá, nem tudom. De az biztos, hogy Damieon azóta megváltozott. A mazochizmusa szelídült, és sokkal kiszámíthatóbban viselkedik, de szüksége van rá, hogy vámpírvért igyon, különben megvadul, és kezelhetetlen lesz.- Mi tagadást, bőséges válasz volt, főképp Jeremyhez képest. Arty pár percig hallgatott, míg megemésztette a hallottakat, majd elmesélte, mi történt vele Justinnál.
- Tehát azt mondod, ez a Mágus kijátszotta egymás ellen Alexet és Justint, aki tulajdonképpen ártatlan?
- Legalábbis ő nem így akarta. Azt mondta, az ő utasítása az volt, hogy zárják be a Kongresszus tagjait és ő oda se ment.
- Előfordulhat, hogy Mágus Justin alakját felvéve követte el azt a borzalmat, és ő maga tényleg nem járt ott, de semmi bizonyítékunk nincs erre az összeesküvés-elméletre. Justin a Fekete Kobra, hírhedt bérgyilkos. Mi van, ha csak hazudott neked? Rendőr létedre lehetnél gyanakvóbb, Arthur!- a detektív maga sem értette miért, de elvörösödött a dühtől.
- Te ezt nem érted! Justin nagy veszélyben van! És nem csak ő, hanem Ryan és az egész hárem is! Ha Sinister egyszer kiszabadul, Mágusnak többé nem lesz szüksége Justinra, ezt nem engedhetjük! Jeremy, kérlek, bízz bennem!- a legidősebb Mordvin hosszan nézte őt.
- Továbbra is úgy gondolom, hogy Ferrow szava nem perdöntő bizonyíték, de abban igazad van, hogy kezdenünk kell valamit Sinisterrel. Justin története az Ikrekről többé-kevésbé pontos. Dextera halott és a mi erőnk kevés, hogy megállítsuk a bátyját.
- Sinister azért őrjöng, mert az öccse meghalt, igaz?
- Így van.
- Akkor.... ha valahogy vissza tudnánk hozni az életbe Dexterát a bátyja már nem akarná elpusztítani a világot, nem?
- Micsoda kiváló következtetés!- lépett be a szobába Dex.- És elméleti síkon helytálló, ámbár Sinisterből kiindulva előfordulhat, hogy pusztán szórakozásból befejezi, amit elkezdett.
- Jobbat nem tudok.- morogta a detektív sértődötten. A bűvész rejtélyesen elmosolyodott.
- Adott körülmények között én sem. Attól tartok kénytelenek leszünk megkérni a felségeket, hogy segítsenek nekünk.
- A kiket?- fordult vissza Arty. A két testvér összenézett, Dex széles vigyort villantott bátyjára, majd eltűnt. Jeremy rosszallóan fújtatott, majd a detektívhez fordult:
- Őfelségéről a Vámpírok Királyáról már meséltem neked, igaz?- Arty biccentett.- Nos, a helyzet kissé bonyolultabb, mint ahogy akkor vázoltam. Őfelségének voltak gyermekei, szám szerint tizenhárom. Egy krusnyik, hat férfi és hat nő. A krusnyik neme nincs meghatározva, bár esetünkben férfi volt. Őket nevezzük Vámpírhercegeknek. Normális esetben, ha a Király meghal, vagy lemond az uralkodásról, az Első Herceg veszi át a helyét, Királlyá koronázzák, a többiek elvesztik Hercegi címüket, és az új Király új Hercegeket teremt. Ha az Első nem tud vagy nem akar király lenni, a sorban utánakövetkező veszi át a hatalmat. Csak hogy egyedül csak az első három Herceg képes uralkodni, a Negyedik és a tőle fiatalabbak már nem. Ők azért léteznek, hogy segítsék trónra jutott testvérüket, és bizonyos képességeket hordozzanak.
- Hogy érted, hogy nem képesek uralkodni? Ez tanulható!
- A diplomácia igen, de a Negyediknél fiatalabb Hercegek terméketlenek. Nem képesek másik vámpírt teremteni, és a Királlyá válás egyik feltétele, hogy a koronázás után egy hónappal köteles bemutatni első szülöttjét.
- Tehát, ha jól értelmezem, vannak Hercegeitek, csak nem lehetnek Királyok.
- Pontosan.
- És mi történt az első hárommal?
- Ti emberek történtetek.
- Hogy-hogy?
- A legutóbbi nagy háborúban lerohanták a kastélyt, és a földdel tették egyenlővé. Mindössze három Hercegnek sikerült megmenekülnie, a többiekkel nem tudjuk, mi történt.
- Melyik háromnak?
- Hatodiknak, Hetediknek és Nyolcadiknak.
- Olyan hosszú nevük van, hogy inkább számok szerint hívjátok őket?- Jeremy ajkain különös, ábrándos mosoly jelent meg.
- Épp ellenkezőleg. Nincs nevük. Sem a Hercegnek, sem a Királynak.
- Mi? de hát akkor hogy szólítjátok őket?
- Többnyire Őfelségének...-talán Jeremy akart még mondani valamit, de már nem volt rá lehetősége. Ajtó csapódott, és valaki olyan erővel ugrott a detektívre, hogy az kiesett a kényelmes karosszékből, amiben eddig ült. Arty arccal előre esett a szőnyegre, így eltartott pár pillanatig, míg felismerte támadóját.
- Az Isten megáldjon, Marcus! Kis híján rám hoztad a szívrohamot! És minek ugrottál rám? Hány éves vagy? Öt?
- Menj a Pokolba, már nem is örülhet neked a vámpír?- vigyorgott rá Jégszobor. Láthatóan borzasztóan elégedett volt magával, hogy sikerült megijesztenie barátját. Arty lelökte magáról a kárörvendő vámpírt, és ekkor feltűnt neki valami: barátja bal szemét kötés takarta. Szörnyű balsejtelem lett úrrá rajta. Megérintette a kötést és döbbenten nézett Marcus ép szemébe:
- Mi történt veled?- Jégszobor pár pillanatig döbbenten bámult rá, majd váratlanul felkacagott, és egy mozdulattal letépte a kötést.
- Semmi. Próbáról jövök. Én leszek Fekete Szakáll, a Hét Tenger Ördöge!- Arty még levegőt venni is elfelejtett a döbbenettől. Érezte, ahogy arcát elönti a forróság.
- Legfeljebb a Hét Tenger Idiótája! A frászt hoztad rám azzal az izével!- Marcus vigyora még szélesebbé vált.
- Csak nem aggódott értem a rendőr bácsi?
- Ugyan már, ne légy nevetséges!- mordult fel Arty. Marcus hosszan hallgatott, majd a vállára téve a kezét csendesen csak annyit mondott:
- Aggódtam érted, Arty.- A detektívnek jól estek a kedves szavak, megmelengették a szívét. Éppen felemelte a fejét, hogy válaszoljon, mikor pillantása találkozott a belépő Sophié-val. A lány felsikkantott meglepetésében, és a következő pillanatban már a detektívet ölelgette.
- Arty! El nem tudod képzelni, mennyire aggódtam érted! Annyira sajnálom, hogy bajba sodortalak, hallgatnom kellett volna rátok! Hogy vagy? Ugye, nem bántott? Édes istenem, úgy örülök, hogy itt vagy, rettenetesen hiányoztál!- A detektív mindennél jobban örült Sophie heves fogadtatásának. Felé fordult, hogy mondjon valamit, de a lány is épp ekkor hajolt közelebb, hogy jobban szemügyre vegye, nem-e sérült meg. Bár egyikük sem így tervezte, ajkuk összeért. Sophie azonnal abbahagyta a fecsegést, és Arty-nak még a lélegzete is elakadt. Zavartan bámultak egymásra pár pillanatig, majd fülig vörösödve kapták el a fejüket. A detektív nem tudta nem észrevenni Marcus széles, mindent tudó vigyorát.
- Kuss legyen, vérszívó!
- Ugyan már, egy szót sem szóltam!
- De gondoltál, és ne vigyorogj így!- Sophie valamit motyogott, majd kiiszkolt Arty őszinte bánatára. Jeremy, aki eddig szótlanul szemlélte a kis közjátékot, előre dőlt.
- Remélem, tisztességesek a szándékaid, Arthur. Az, hogy Jeny előkerült nem változtat semmit a tényen, hogy Sophie a húgunk, és vigyázunk rá.- Ez volt az utolsó csepp. A detektív arcszíne lassan Jeremy nyakkendőjére kezdett hasonlítani.
- Jeremy!
- Csak a mihez tartás végett mondtam.- Arty fülig vörösödött és hátat fordított a két férfinak. Már éppen készült kimenni, mikor Jeremy váratlanul megszólalt:
- És mi a helyzet Nanával és a Csillaggal?
- A kislányt egész végig nem láttam, nem tudom, mi lehet vele. A Csillaggal meg...azzal Mágus foglalkozik. Justin azt mondta, se türelme, se tehetsége nincs hozzá.
- Megtalálták már a hordozókat?
- Miféle hordozókat?
- Sinister elméjének, lelkének, és a fizikai képességének hordozóit.-hallatszott Dex hangja és a vámpír kilépett az árnyékból.- Egy ember, egy démon és egy vámpír. A Bánat Csillaga felismeri a hordozókat, és ha ezek egy helyre kerülnek, kiszakítja belőlük a Sátán Balkezének részeit, és feltámasztja őt.
- Ez... elég veszélyesnek hangzik.
- Az is. Az emberi hordozó, akibe a lélek van elzárva, belehal.
- Ez... borzalmas! Mindenképpen meg kell állítanunk.
- Már késő.
- Hogy érted ezt?- pattant fel ültéből Jeremy. Dex vigyora minden eddiginél szélesebbé vált, és színpadiasan meghajolt feléjük:
- Uraim, a Sátán Balkeze él!
- Kevesebb időnk van, mint hittem. Arthur, kérlek, hagyj magunkra!
- Na, de...
- Négyszemközt akarok beszélni az öccseimmel.- Jeremy arca minden eddiginél komolyabb és parancsolóbb volt, így a detektív végül megadta magát. A köd még nem szállt fel, de a reggel lassan délelőttbe hajlott, így a Mordvin-ház csendes volt, és kihalt. Arty úgy döntött, sétál egyet, hogy lenyugtassa háborgó gondolatait. Visszavette a cipőjét, és mivel fogalma sem volt, hogy a sajátja, Marcus hosszú bőrkabátját vette kölcsön a csípős hideg ellen. Ahogy a ház mögötti kertben sétált, észrevette, hogy a vámpír tetemtő kapuja tárva-nyitva áll. Úrrá lett rajta a kíváncsiság, így rövid vívódás után belépett. A sírok közt sétálva kénytelen volt elismerni, hogy itt semmi sem változott. A temetőben mintha megállt volna az idő. Minden ugyanolyan volt, még a lelkét betöltő sajgó szomorúság is. Révedéséből felpillantva észrevett valamit. Az egyik sír előtt magas, karcsú alak állt a ködbe burkolózva. Közelebb érve legnagyobb meglepetésére Sharedát ismerte fel. A Krónikás szemét lesütötte, mint mindig, csendes szomorúsággal állt Jeremy feleségének hantja előtt. A detektív odalépett hozzá, bár nem igazán tudta, hogyan szólítsa meg. Őszintén megvallva kicsit tartott a vak férfitől, számára olyan elérhetetlen és kiszámíthatatlan volt.
- Kegyetlen volt a sors ezzel a szegény gyermekkel.- szólalt meg Shareda hirtelen
- Úgy érted, Jeremy-vel?- a démon lassan felé fordult, bár a tekintetét továbbra sem emelte fel.
- Úgy értem, a fiával.
- De hát Jeremynek nincs....várj, úgy érted, hogy...
- Elizabeth várandós volt. Halálakor már egy hónapja Jeremy gyermekét hordta a szíve alatt.- biccentett a Krónikás és ismét a sír felé fordult.- Ő erről nem tud, de talán jobb is így. Beleroppanna.
- De hogy lehetséges ez? A vámpírok nem...
- Terméketlenek? De igen, mégis olykor előfordul, hogy egy igazán erőteljes vámpírnak gyermeke fogan. Az ilyen gyermekek születésüktől fogva az éjszakában élnek, hiába próbálják, sosem tudnak beilleszkedni az emberi társadalomba, az erejük pedig minden képzeletet felülmúl. Egy ilyen gyermek képes megváltoztatni a történelem folyását.- a detektívben szörnyű balsejtelem ébredt.
- Te ölted meg őket?- kérdezte. Shareda finoman megrázta a fejét.
- Az erőm nagy, de nem ennyire. Úgy volt megírva, hogy elvesszenek, ezen nem lehet segíteni.- Arty hosszan nézte az elmerengő Krónikást. Tudta róla, hogy démon, de az erejének nem sok tanúbizonyságát adta eddig. Ismeri a múltat, ismeri a jelent, és ha tudja, mi van megírva, ismeri a jövőt is. És ha ismeri a jövőt, tudja, mit tervez Mágus!
- Shareda, mondd el, mi fog történni a jövőben!- a démon felé fordult, és végre ráemelte üveges borostyánszín szemeit.
- Nem ismerem a jövőt, Arthur.
- De hát a történelem...
- Ez nem ilyen egyszerű. A jövő nem következik egyértelműen a jelenből, többféle variációja lehetséges, és hogy melyik fog végül valósággá válni, teljességgel kiszámíthatatlan. Nem ismerem egyik lehetséges jövőt sem, csak azt tudom, mi az, aminek mindenképpen meg kell történnie, hogy a történelem folytonossága megmaradjon.
- És mi fog mindenképpen megtörténni? Hova vezet ez az egész?
- Egy új kor hajnalához. Többet nem mondhatok.- Arty még ácsorgott ott pár percig, de a Krónikás nem folytatta. Visszafordult a sír felé és gondolataiba temetkezett. A detektív végül megvonta a vállát és visszament a kastélyba. Régen volt már ennyire fáradt. Úgy érezte, állva el tudna aludni. Amikor a szobájába ért, szinte azonnal beájult az ágyába, és mély álomba zuhant, mint akit leütöttek. Csak másnap este ébredt fel egy iszonyatos dörrenésre. A hang leginkább ahhoz hasonlított, amikor valami nagy és súlyos dolog összeroppan. A robajt újabb hangok követték, léptek koppantak a fából és kőből álló törmeléken. A detektív szó szerint kiugrott az ágyából és az előcsarnok felé rohant. Mikor odaért, több különös dolog is történt egyszerre. Az első a perzselő hőhullám volt. Olyan meleg lett, mintha egy kitörni készülő vulkán mellett állt volna. A levegő megtelt valami különös energiával, nehézzé és fojtóvá vált. Arty minden egyes légvétellel úgy érezte, mintha tüzes láva csorogna a tüdejébe. Érezte a pokolbéli jelenlét ránehezedő nyomását. Képtelen volt megmozdulni, és az a benyomása támadt, mintha a vére belülről feszítené szét az ereit. Hallotta a méregzöld energia kisülések zizegését és úgy érezte, az agya pillanatokon belül szétfeszíti a koponyáját. Leroskadt a földre, és vérző füleire tapasztva a kezét próbált lélegezni. Most még ez a máskor oly' magától értetődő folyamat is nehezére esett. Úgy érezte, a teste sejtről sejtre oldódik fel, és nem tehet ellene semmit. Kínjának okozója alig ötven méterre állt tőle, a korábban olyan masszívnak hitt bejárati ajtóból maradt törmelék kupacon. Magas férfi volt, két méter körüli, izmos, de esztétikus testalkattal. Vállig érő tejfölszőke haja divatos tüskékben állt kifelé szárítva, aranyszín szemei tágra nyíltak, mint egy macskáé. Fekete bőrnadrágot-és dzsekit viselt, és baljával épp Dexet tartotta a feje fölé a torkánál fogva. A titokzatos Mordvint viszont úgy tűnt, cseppet sem zavarja, hogy éppen megfojtani próbálják. Valamit duruzsolt a démonnak, akinek összeszűkültek a szemei és lassan a földre engedte a vámpírt.
- Nem hazudsz, vérszívó?- hangja mély volt és férfias, az a fajta hang, amit még a legvéresebb csaták kakofóniájában sem lehet figyelmen kívül hagyni. Dex színpadiasan meghajolt előtte.
- Hát mernék én hazudni a Sátán Balkezének?
- Azt ajánlom is.- biccentett Sinister és karba fonta a kezeit. Tekintete felsiklott a lépcsőn, egyenesen Artyra. Az aranyszín szempár szinte keresztüldöfte a lelkét, és a detektív felnyögött kínjában. Szája sarkából vékony vérpatak indult meg, ahogy szervei lassan felmondták a szolgálatot az irdatlan jelenlét prése alatt.
- Az a halandó meg fog halni.- közölte a démon hűvösen. Dex aprót biccentett.
- Túl gyenge elviselni a jelenléted, de kérlek, hagyd életben. Kedves az öcsémnek.
- Gyűlölöm a halandókat.- jegyezte meg Sinister, de a kín lassan enyhült, és pár perc múlva Arty már képes volt felállni. Körülbelül ekkorra érkezett meg Jeremy.
- Hát itt meg mi történt?- meredt az ajtó romjaira.
- Kopogtam.- fonta karba a kezét Sinister. Dex önmagához képest tapintatosan elvigyorodott.
- A mi drága démon barátunk kissé elszokott a saját erejétől. Mindazonáltal sikerült meggyőznöm, hogy ne akarjon megölni minket, hiszen fel tudjuk támasztani az ő imádott kisöccsét.- Sinister biccentett, majd szemei kissé összébb szűkültek.
- De ha átversz, meghalsz, vérszívó.- Jeremy tekintete egyikről a másikra járt.
- Ha megbocsájtasz.- hajtott fejet Sinister előtt, karon ragadta öccsét és kissé távolabb húzta.
- Nem mintha nem bíznék benned, de... biztos vagy ebben, Dex? Túl nagy a kockázat ahhoz, hogy blöffölj. Ha felültetjük, nekünk végünk.
- Nyugalom, testvér, tudom, mit csinálok.- veregette meg bátyja kezét a bűvész- Kiszámítható fordulat volt, előre felkészültem.- A Sátán Balkeze mindeközben egy követ rugdosott unottan. Úgy tűnt, nem akarja megölni őket. Legalábbis egyelőre. Szinte már közömbösen pillantott fel.
- Tehát?- Jeremy hosszan nézte az öccsét, majd Sinisterre pillantott.
- Először is ellátjuk Arthur sebeit. Utána elmegyünk a Hercegekhez, ha valaki, hát a Hetedik tudni fogja, mit kell tenni. Dex, szólj a többieknek, ön pedig érezze otthon magát.- biccentett Sinister felé. Dex meghajolt és eltűnt, Jeremy pedig felsietett a lépcsőn a detektívhez.
- Hogy érzed magad?
- Jobban, de azt hittem, itt halok meg. Ennek a fele sem tréfa...
- Gyere velem, meg kell vizsgáljalak, nem szenvedtél-e belső sérülést.- Arty megdöbbent. Elég furcsán nézhetett, mert Jeremy rosszallóan fújtatott.
- Sebész vagyok.- közölte, hogy eloszlassa a detektív balsejtelmeit, aki végül követte, és hagyta, hogy a legidősebb Mordvin alaposan megvizsgálja. Különös volt, hiszen Jeremy a jól megszokott selyemkesztyűi helyett gumi kesztyűket húzott, és ő maga kezdeményezett érintést. Bár Arty már régóta tudta, mi történt a férfi testével, mégis különös volt, ilyen sokáig érezni azokat a borzalmas sebhelyeket.
- Egy kisebb fajta sokkon kívül nem okozott komoly kárt. Szerencséd volt-állapította meg végül Jeremy.- Ugyanakkor, ha alászállunk a Pokolba, nem minden démon fogja visszafogni magát csak azért, mert szépen kérjük. Jobban örülnék, ha kötődnél Damieonhoz.
- Parancsolsz?
- Damieon képes elnyelni mások fájdalmát. Egyszerűen fogalmazva neki fog fájni és nem neked.- beszélgetés közben lesétáltak a nappaliba, ahol a többiek gyülekeztek. Sinister jelenléte miatt a hangulat kissé fagyos volt, de korántsem annyira, amennyire a detektív azt képzelte volna. Jeremy magukhoz intette Damieont, és elmondta neki, mit szeretne. A krusnyik elvigyorodott és Arty felé nyújtotta a kezét.
- Harapj meg!
- Hogy mi?
- Mondom, harapj meg! De jó erősen ám!- A detektív Jeremyre pillantott, majd mikor az rábiccentett, a tőle telhető legerősebben ráharapott a krusnyik kezére. Damieon kéjesen felnyögött, a kézfejéből kifolyó vérből pár csepp a detektív minden igyekezete ellenére lefolyt a torkán. Rémületét látva a vörös hajú férfi gúnyosan felröhögött:
- Ne szarj be, kopókám! Ennyitől még nem leszel vérszopó, ahhoz nekem kéne megcsócsálni téged.
- Damieon vérével létrejön köztetek egy fájdalom testvéri kapcsolat, és képes lesz elnyelni az általad érzett fájdalmat.- magyarázta Jeremy.
- Remek. És mindez hogy segít feltámasztani az öcsémet?- szólt közbe Sinister. Dex felállt és meghajolt előtte. A detektív úgy vette észre, hogy ez nála egyfajta reflex.
- A dolog nagyon egyszerű. Köztudott tény, hogy a Hetedik Vámpírhercegnek van egy olyan képessége, hogy képes visszaszólítani bárkinek a lelkét, amíg van test, amibe a lélek visszatérhet.
- És ha nincs?
- Ez esetben tehetetlen. Szerencsére nekünk tud segíteni. Dextera teste ép és sértetlen.
- Honnan veszed?- húzta összébb a szemét Sinister. Dex elvigyorodott és vakmerően a szemébe nézett:
- A Sátán Jobbkezének lelke bennem él, még szép, hogy tudom.- Arty döbbenten nézett rá. Az első gondolata az volt, hogy a szőke férfi elméje megbomlott., ám a szőke démon pár pillanatnyi csend után biccentett.
- Tehát ezért beszélsz úgy, mint ő. Az öcsémet ismerve, ez logikus. Rendben, akkor menjünk a Hercegekhez.- Senki sem mert ellent mondani neki, de erre nem is volt szükség, hiszen a Mordvinok is ezt tervezték. Jeremy megdöbbentő módon saját magánklinikájára vezette őket. Hatalmas, modern épület volt, fényesen kivilágítva. A legidősebb Mordvin levezette őket az alagsorba, ahol megnyomott egy rejtett gombot, mire az egyik fal szétnyílt. Egy lift volt mögötte, legalábbis annak tűnt. Beszálltak és Jeremy elindította a szerkezetet. Különös érzés volt, mintha nem is függőlegesen, hanem oldalvást mozognának. A detektív ezt már meg sem kérdezte, hiszen nagyon is lehetséges volt. Pár perc múlva megérkeztek, és mikor kiszálltak, egy szemkápráztató palotában találták magukat. Artynak az volt a benyomása, hogy magában a Versailles-i kastélyban van. A fényes márvány járólapok visszaverték a hatalmas kristálycsillárok fényét, a finom drapériákkal borított falakon aranyozott falikarokban rózsaillatú gyertyák égtek, előttük Y formájú vörös szőnyeggel lefedett márványlépcsősor. Ezt a tökéletes pompát és luxust csörömpölés törte meg, és a szecessziós lépcsőkorláton szédítő sebességgel egy fiatal fiú csúszott feléjük. Nyomában középkorú, elegáns, ám kissé zilált külsejű férfi rohant.
- Őfelsége, kérem, fejezze ezt be! Veszélyes! Őfelsége!- A fiú a korlátról egyenesen Sinister karjaiba repült, aki elkapta és megpördült vele.
- Rég láttalak, Kisgörcs!- a fiú felnevetett és a nyakába csimpaszkodott.
- Siiiiiiiiiiin! Hiányozódtál nekemnek!- Arty álla szinte koppant a márványlapon. Ez a kis taknyos egyszerűen lebecézte a Sátán Balkezét, aki nem hogy eltűrte ezt, de úgy tűnt, kifejezetten örül neki, ráadásul ismerik is egymást. Segélykérően pillantott Marcusra, aki szemét folyamatosan a démonon tartva csak ennyit mondott:
- Őfelségét Sinister és az öccse nevelték fel.
- Őfelsége? Milyen őfelsége?- Jégszobor elsápadt és a démonra csimpaszkodó, érthetetlen beszédű suhanc felé bökött a fejével.
- Ő a Hetedik.
- Hogy mi?- a detektív kiáltása magára vonta fiú figyelmét, aki hirtelen ott termett előtte és vigyorogva felé nyújtotta a kezét.
- Sziák! Én Seven, te ki?
- Ő Arthur Moore, a detektív, akiről már meséltem felségednek.- A magát Sevennek nevező fiú hirtelen elvigyorodott és Arty nyakába ugrott.
- Nyáááááá! Emlékezem rádra! Te vagy Marcus Arty-ja!- Jégszobor fülig vörösödött, és megköszörülte a torkát.
- Kérem, felség, ne mondjon ilyeneket. Ő nem az enyém, csak barátok vagyunk.
- Yepp! Ha barik vagytok, akkor te Arty-d!- a detektív segélykérően pillantott a Mordvinokra, ám a segítség legnagyobb meglepetésére Sinistertől érkezett.
- Erre ráérünk később is, Kisgörcs, szükségem van a segítségedre, fel kell támasztanunk az öcsémet.- Seven azonnal ott termett és hátulról átölelte a démon nyakát.
- És most mi lesz? Sin-lift Luciohoz?
- Nem vagyok lift!
- De te viszel és lefelé, szóval de!-Sinister figyelmeztetően felmordult, a fiú meg csak nevetett és fejét a Sátán Balkezének lapockái közé hajtotta. Hihetetlen volt, de a szőke férfi vonásai ellágyultak és balját a Herceg jobbjára fektette. Artyban különös érzések ébredtek, ahogy nézte őket. Az első gondolata az volt, hogy ez a fiú megbomlott, de eltekintve attól, kin csimpaszkodott éppen, ez az egész annyira magától értetődő és bensőséges volt. Viszont bármennyire is szerette volna, nem volt ideje ezen gondolkodni a Mordvinok Sinister köré gyűltek és Marcus magával rángatta Arty-t is. A detektív nem nagyon értette, mi ez az egész, de nem is maradt ideje megkérdezni, hiszen a következő pillanatban fülsiketítő dörrenés után fejjel előre belezuhant a végtelen fekete semmibe. Olyan érzés volt, mintha a teste darabjaira zuhanna szét, és elképesztő forróság perzselné fel a lelkét. A detektívnek fogalma sem volt, meddig tartott a teleportáció, de a szaggató érzés lassan elcsitult, majd megszűnt, és Arty egy sivatagban találta magát. Az ég fölöttük sötét lila volt, és a homok bordós, mintha milliók kiontott vére festette volna be. A forróság tikkasztó volt, rajtuk és a homokon kívül csak egy dolog volt itt: egy kapu, ami a hátuk mögött az egész látóhatárt elfoglalta, rajta gyomorforgatónál gyomorforgatóbb faragványok. Szó szerint a Pokol Kapujánál álltak. Sinister valahonnan kerítette egy fekete köpenyt, aminek csuklyáját most az arcába húzta, hogy csak az álla és az ajkai látszottak, de azokra is árnyékot vetett a sötét szövet. Elég félelmetesen nézett ki.
- Maradj szorosan mögöttem, Kisgörcs! Nem a vidámparkban vagyunk.- mordult a démon Sevenre, de ez fölösleges volt, a Herceg már megmarkolta a köpenyt, és olyan szorosan tartotta, hogy ujjai belefehéredtek. Egyértelmű volt, hogy fél, de mégis vigyorgott és megpróbálta nem komolyan venni a helyzetet:
- Yepp! Utánfutó lettem! Sin után futó!- bár a poén elég fárasztó volt, Arty most először gondolkodott el rajta, hogy a fiú talán nem csak az az éretlen idióta, aminek látszik, hanem nagyon is erős. A Sátán Balkezének vezetésével elindultak, bár a detektívnek fogalma sem volt, mi alapján választott irányt a démon, hiszen arra is csak vörös homokbuckák látszódtak. A Pokolnak ez a része elég nyugalmas, és elhagyatott volt, de talán pont emiatt elég reménytelen is. A Mordvinok megpróbáltak közömbösen viselkedni, de érezhető volt, hogy eléggé feszengenek, talán Damieon volt ez alól az egyetlen kivétel. A vörös hajú vámpír arcán széles vigyor ült, és kezeit zsebre vágva baktatott Shareda mellett, és arról faggatta, miért nem ugrál örömében, hogy hazajöhetett.
- Ez a hely nem az otthonom.
- De itt születtél, bazd meg!
- Igen, de egyáltalán nem emlékszem rá. Alig pár napos voltam, amikor apám magával vitt a Földre, és én már ott nőttem fel.
- És anyáddal mi lett?
- Őszintén szólva fogalmam sincs. Apám szerint elkapták és kivégezték.- ezt a párbeszédet hallva Arty nem bírta ki, hogy ne faggassa ki Marcust, de helyette a mindent tudó Blake válaszolt:
- Shareda apja az utolsók közt volt, akiknek sikerült megszöknie a Pokolból. Nem számítva persze az Ikreket. Enku találta fel a kovácsolást a földi körülmények közt, és ezt persze megtanította a fiának is.
- Úgy érted...
- Igen, Shareda eredetileg kovácsdémon.
- Nem látszik rajta.
- Csak mert még nem láttad félmeztelenül.- Arty épp készült visszavágni, hogy köszöni szépen, nem áll szándékában félmeztelen férfiakat nézegetni, amikor váratlanul megszólalt egy karcos, egyikükhöz sem tartozó hang:
- Nem akarom félbeszakítani a bájcsevejt, de darázsfészekbe sétáltok.- a detektív leginkább ahhoz tudta volna hasonlítani ezt a férfihangot, amikor valakinek elvágják a torkát, de az illető túléli. Csakhogy ez a hang nem tartozott egyikükhöz sem. Amíg a detektív zavartan pillantott körbe, Shareda nyugodtan biccentett egyet.
- Tudom, Bel. Egy városhoz közeledünk.
- Ja. Egy városhoz, ahol éppen áll a bál. De te tudod, nagyokos, csak aztán ne várd tőlem, hogy megmentselek.- Artynak ekkor sikerült beazonosítania a belépőt, aki nem volt más, mint a Krónikás oldalán lógó kard. Mivel a fegyver éppen a hüvelyében volt, nem sokat látott belőle, de a démon megérezhette döbbenetét, mert a rá jellemző nyugalommal felé fordult:
- Belphegort én készítettem, még mielőtt elvesztettem volna a szemem világát. Bocsássatok meg neki kérlek. A jó modor nem éppen az erőssége.
- Azt akarod mondani, hogy az az izé...él?
- Nem izé vagyok, hanem léleknyelő szablya, öcskös!- szólt közbe a Belphegornak nevezett fegyver. Shareda, hogy elhallgattassa, rácsapott, Arty pedig inkább nem kérdezte meg, pontosan mi is az a léleknyelő szablya. Közben már látták a város falait, ami felé közeledtek.
- Nem is tudtam, hogy a Pokolban vannak városok.
- Persze, hogy vannak, a démonoknak is élniük kell valahol. Az, hogy elszórakoznak a lelkekkel, mellékes. Próbáljátok nem magatokra vonni a figyelmet. Az olyanok, mint ti ritkán tudnak állati sornál feljebb jutni.- felelte Sinister. Bár Artynak cseppet sem volt szimpatikus, jelenleg a Sátán Balkeze volt az egyetlen, aki meg tudta védeni őket, így a detektív öntudatlanul is közelebb húzódott hozzá. Belphegor nem hazudott, valóban egy leginkább bandaháborúnak tűnő öldöklés zajlott a a város kapujánál. A résztvevő démonok többsége emberszerű volt, bár előfordultak kifejezetten eltorzult kreatúrák is. Sinister vezetésével sikerült kikerülniük a többi démont, bár nem volt egyszerű. A Sátán Balkeze egy olcsó sörtől és dohánytól bűzlő kocsmába vezette őket. Az épület olyan rozoga volt, hogy szinte összedőlt, minden mocskos volt, a padlót és a falakat odaszáradt vér-és hányásfoltok tarkították. A tulajdonos is körülbelül ennyire volt bizalomgerjesztő. Egy vörös bőrű, hájas, sebhelyes arcú, félszemű démon volt, aki vadul magyarázott valamit Sinisternek, mire az csak kissé feljebb emelte a fejét, arany íriszei fenyegetően csillantak, és a mindez idáig vonakodó férfi térdre rogyva kezdett hajbókolni. A szőke démon pár szót mordult oda neki, és máris megkapták a legjobbnak titulált szobák kulcsait. Ötös csoportokra váltak szét, és így csak három szobára volt szükségük. Arty Marcus-szal, Sharedával, Sinisterrel és Damieonnal osztozott. A detektív már korábban megállapította, hogy idelent nagyjából középkori viszonyok uralkodnak. Az elektromosság csak villámok formájában létezett, lószerű, lángoló patájú kreatúrákon közlekedtek, és az egyetlen lőfegyver az íj volt. Shareda szerint ennek a világnak semmi szüksége a modern kor vívmányaira, hiszen a szinte tapinthatóan jelenlévő, áramló mágia bőségesen helyettesíti azt. Mindenesetre, mikor a detektív meglátta, hogy a „legjobb” szobák csupán öt ágyat tartalmaznak, felmerült benne a kérdés, vajon mi lehet a legrosszabbakban. Viszont annyira már nem érdekelte a kérdés, hogy utána is járjon. Leheveredett az ágyára, kis ideig bámulta a gerendákat a mennyezeten, de mivel nem tudott elaludni, a többiekhez fordult. Ekkor vette észre, hogy valaki hiányzik.
- Hol van Sinister?-ült fel döbbenten.
- Elteleportált. Azt hiszem, megünnepli a feltámadását.- felelte Shareda.
- Hogy mi?- ekkor Damieon szólalt meg röhögve:
- Nagy kujon a csóka! Asszondják egyszer megbaszta a fél Poklot, a másik felét meg kinyírta. Még örülhetünk, hogy minket nem akart megfarkalni!
- Damieon!
- Most mi van, kitelik tőle!
- Igaza van, Marcus. Sinistert az ösztönei vezérlik. Dex nélkül igencsak nagy bajban lennénk.
- Shareda...
- Hm?
- Nem blöffölt? Tényleg benne van Dextera?
- Tényleg. Az ő testében két lélek lakozik: a sajátja és a Sátán Jobbkezéé. Nem lehet könnyű elviselni.
- Mi lesz, ha Sinister nem jön vissza?
- Visszajön. Számára az öccse a világmindenség értelme, és mi vagyunk az egyetlenek, akik vissza tudják adni neki. Szüksége van ránk, és Sinister nem bomlott meg. Vigyázni fog ránk, amíg meg nem kapja, amit akar.
- És azután?
- Akkor sem nem fog bántani. Majd kikunyizom tőle. Tudi, bocicica. Sin nem tud neki nemet mondani, hehe.- szólt közbe Seven.
- Bocicica?- döbbent meg a detektív. Kezdett egyre biztosabban meggyőződni róla, hogy Sevenhez szótár kell.
- Yepp! Kunyizó bocicica!- bólogatott a fiú, majd hatalmas ártatlan kiskutya szemekkel kezdte bámulni Arty-t, aki kénytelen volt beismerni, hogy a módszer nagyon hatásos. Mindenesetre úgy érezte, egyelőre biztonságban van, ezért a lehető legkényelmesebben elhelyezkedett az ágyán, és pár perccel később elnyomta az álom.
Mikor felébredt, az első dolog, amit meghallott, Seven hangja volt:
- ...sokszor, de nem sikerült! Nyem találtam a testét...gomenne, Sin!- Arty sejtette, hogy egy elég bizalmas beszélgetést van szerencséje kihallgatni, ezért mozdulatlanul feküdt tovább, csukott szemmel, légzése egyenletességére koncentrálva figyelt. Sinister fújtatott, és megmozdult. Seven kuncogásából ítélve, valószínűleg a Herceg haját borzolta meg.
- Semmi gond, Kisgörcs. Nem haragszom, és szerintem Dex sem. Büszke lesz rád, ha megtudja, milyen erős lettél.- most Seven mozdult meg, talán odabújt a démonhoz.
- Sin, ne bántsd a többieket, jó? Szeressem őket!- a szőke férfi ismét fújtatott.
- Nem hiszem, hogy okom lenne végezni velük, de majd meglátjuk. Nem ígérek semmit.
- Sin!
- Hm?
- Hiányozódtál nekemnek.
- Te is nekem, Kisgörcs...de most már elég ebből a szirupos szövegből! Még a végén meghallja valaki, és oda az imidzsem.- Seven visítva felkacagott, a démon pedig felállt és megropogtatta a vállát.
- Ne szimulálj, emberfattya, tudom, hogy ébren vagy!- Arty megsemmisülten nyitotta ki a szemét, és ült fel. Lassan a többiek is felébredtek, és Shareda elküldte Sevent, hogy ébressze fel a Mordvinokat. Miközben az induláshoz készülődtek, Arty végigmérte Sinistert. Akármilyen hatalmas és veszélyes démon volt is, már képtelen volt úgy tekinteni rá, mint első találkozásukkor. Előítéleteit felülírták a történtek, és kénytelen volt belátni, hogy tévedett. A Sátán Balkeze korántsem az az agresszív , érzéketlen szörnyeteg, aminek hitte. Tulajdonképpen nagyon is mély érzései vannak, bár ezt igyekszik titkolni. A detektív nagyon büszke volt magára, hogy átlátott egy ilyen hatalmas démon álarcán.
- Hát te meg mit vigyorogsz, halandó?- mordult rá Sinister cseppet sem barátságosan.
- S...semmit!- morogta Arty, arcáról lehervadt a mindentudó mosoly, és magában megállapította, hogy habár a férfi valóban mély érzésű, egyáltalán semmi esély arra, hogy valaha is barátok legyenek. Eközben a kis társaság is elkészült, és útra keltek. Végig haladtak a városon és elhagyták a déli kapun keresztül. Valahol a messze távolban egy torony sziluettjeit lehetett kivenni. Arty elgondolkozva nézte egy darabig, majd Sharedához fordult.
- Tudom, hogy régen jártál itt, meg nem is látod, de...
- Ha a toronyra gondolsz, az a Pokol egyik Őrtornya.
- Várj, honnan tudtad?
- Bár én magam nem láthatom, tudom, mit látnak a vámpírok.
- Tudod, ez elég kísérteties.- ismeretségük óta először mosoly futott át a férfi arcán.
- Előnyei is vannak a Krónikásságnak.
- Visszatérve...mi ez az Őrtorony-dolog?
- A Pokolban öt ilyen torony található, ebből négy Őrtorony, olyasmik mint a kaszárnyák a ti világotokban. Zsoldosok toborzó-és kiképző helye.
- És az Ötödik?
- Azt Központi Toronynak nevezik. Az az Ő otthona, és éppen odatartunk mi is.
- Hogy mi?
- Jól hallottad. Meglátogatjuk Lucifert.- Artynak az elkövetkezendő két-két és fél óráról nem voltak emlékei, mert elájult és Marcusnak kellett cipelnie a hátán.
Mikor felébredt már elhagytak két tornyot, és most egy az előzőeknél sokkal magasabb és impozánsabb felé tartottak. A detektív gyanította, hogy amíg eszméletlen volt, teleportáltak, bár erre nem vett volna mérget. Lassan sikerült feldolgoznia, hogy nemcsak pusztán a Pokolban lovagol egy vámpír hátán, de elkerülhetetlenül találkozni fog magával Sátánnal, minden bűn forrásával. Bár már elfogadta ezt, a hír mégsem dobta fel túlzottan. Valahogy a zsigereiben érezte, hogy barátja, sőt az összes Mordvin fél. Bár ő maga még sosem volt szemtanúja az erejük valós nagyságának, abban biztos volt, hogy messze felülmúlják az övét, vagy bármelyik másik emberét. Bénító volt érezni ezeknek az oly' hatalmasnak hitt lényeknek a félelmét. A detektívben csak most tudatosult, hogy még Jeremy sem lenne képes megvédeni őket a Pokol Ikrekkel, vagy magával Sátánnak szemben. Valahol a lelke mélyén mindig is tudta, hogy veszélyes dologba vágott bele, de mióta összebarátkozott Marcus-szal most először érezte úgy, hogy ebbe az egészbe bele is halhat. Reszketeget sóhajtott, mire Jégszobor hátrapillantott rá.
- Felébredtél?- Arty nem felelt, csak biccentett egyet.
- Próbálj megnyugodni! Valószínűleg semmi okuk megölni minket.
- Valószínűleg?
- Annál a kettőnél sosem lehet tudni.
- Marcus!
- Hm?
- Tegyél le! Annál kicsit több büszkeségem van, hogy a hátadon haljak meg.
- Mi bajod van a hátammal? Izmos és szexi!
- Na, pont ezért tegyél le, de azonnal!
- Csak nem beijedtél? Tudod, egész markolni való feneked van!
- Marcus!
- Mi van?
- Ha nem teszel le most rögtön, soha többé nem állok veled szóba!
- Most mi bajod van? Csak vicceltem!
- Kac-kac, röhög a vakbelem.- morogta a detektív, miközben lekászálódott barátja hátáról. A következő pillanatban Seven nagy fekete szemeivel találta magát szemben.
- És nem fájik?
- Hogy mi?
- Nem fájik, hogy röhög a vakbeled?- Arty inkább nem fárasztotta magát válaszadással csak megpaskolta a fiú fejét. Akármennyire próbálkozott is, képtelen volt Hercegként tekinteni rá. Számára Seven csak egy édes kis lökött volt, akit lehetetlen nem szeretni. Közben elérték a Központi Tornyot, és legnagyobb meglepetésére a kapu tárva-nyitva állt, még egy árva őr sem volt sehol. Arty döbbenten nézett Marcusra, aki csak megvonta a vállát.
- Gondolod, van olyan őrült, aki be akarna törni ide?- ebben kétségkívül volt logika. Laza kettes-hármas oszlopban követték Sinistert, aki nagy lendülettel haladt előre. A folyosók üresek voltak, még csak nem is láttak már démonokat, vagy esetleg sínylődő lelkeket. A Torony kihaltnak tűnt, és ez felébresztette a detektív félelemérzetét. Olyan érzése volt, mintha csapdába sétálnának. A Sátán Balkeze mélyen a szemébe húzta a csuklyáját, és csak ment előre anélkül, hogy bármerre nézett volna. Jól ismerte a járást, ami arra utalt, hogy itt nem sok minden változott legutóbbi ittjárta óta. Aztán Sinister hirtelen megállt és mereven kezdett nézni egy pontot, jobbra tőlük. Mikor a detektív beérte, rájött, hogy a démon egy üvegház-szerű belsőkertet bámul ennyire. A növényzet kissé elvadult, de még így is felismerhető volt az egykor nagy odaadással gondozott, különböző színű rózsákból álló lugas. A szőke démont úgy tűnt, elragadták az emlékei. Valami olyasmit láthatott, ami már réges-régen nem volt ott. A következő pillanatban vörös-fekete lepkék rebbentek fel az ablakmélyedésből, Sinister összerezzent és még az előzőnél is lendületesebb tempóban indult meg. A detektív nem mert volna mérget venni rá, de úgy sejtette, a démon dühös. A többiek is így gondolhatták, mert senki sem merte megszólítani. Lépteik visszhangot vertek a kihalt folyósokon, fenyegetettség érzetük nőttön-nőtt, majd végül megérkeztek egy hatalmas ajtóhoz. Sinister meg sem állt, egy lendületes mozdulattal belökte az irdatlan szárnyakat, és szinte rohant tovább. Egy tágas terembe érkeztek, ahol félhomály uralkodott. Az ablakokat padlótól plafonig érő nehéz bakacsin függönyök takarták el, a kilenc karú gyertyatartókban égtek a gyertyák, lángjuk meg-meglebbent az érkezésük okozta légáramtól. Minden csendes volt és mozdulatlan, mintha megállt volna az idő. Még Arty is érezte azt a különös, csendes szomorúságot, ami megragadt itt a falak közt. Valami, vagy még inkább valaki hiányzott. A terem közepén sötét márvány lépcsősor vezetett fel a félhomályba, olyan volt, mintha a semmiben lebegne. A lépcsősor tetején éjsötét márvány trónszéken ült valaki mozdulatlanul, akár egy kőszobor. Magas volt, még Sinisternél is magasabb, két méter körüli. Alakja tökéletes volt, vállai szélesek, csípője keskeny, teste finoman izmos. Hosszú, feketénél is feketébb haja trónja jobb oldalán kavargott le egészen a legfelső lépcsőfokig. Árnyak közt rejtőző arcából csak gúnyos félmosolyra húzott száját látták. Nemes ajkak voltak, melyeket számtalanszor hagytak már el túlzóan kegyetlen ítéletek és csábítóan szenvedélyes csókok egyaránt. Hosszú, vékony ujjai sátrat formáztak, efölött tekintett le az érkezőkre. Sinister fintorogva bár, de féltérdre ereszkedett előtte.
- Visszatértem...Lucifer.- A megszólítás hallatán Arty felcsuklott ijedtében és közelebb húzódott Marcushoz. Ezt látva Sátán mosolya egy leheletnyivel szélesebbé vált, de figyelmen kívül hagyta mind a detektívet, mind a vámpírokat.
- Sokáig tartott.- suttogta mély, búgó hangon.
- Nagyon jól tudod, miért! Miattad halt meg! Teljesen tisztában voltál az érzéseivel, nem igaz? Te mindent tudtál! Meg kellett volna védened! Neked kellett volna! Hagytad őt meghalni!- fakadt ki Sinister. Társai döbbenten hátráltak pár lépést. Bármilyen erős volt is, hihetetlennek tűnt, hogy a démon merészel kiabálni magával Sátánnal. Lucifert viszont úgy tűnt, nem zavarja különösebben a dolog, sőt, kikacagta őt. Mikor nevetése valamelyest lecsillapodott, felállt, és odalépett a kerevethez. Végighúzta felette a kezét, mintha egy ott fekvő személy testén simítana végig, és ekkor történt valami. Egy test körvonalai jelentek meg, majd ezek a körvonalak megteltek anyaggal, és egy fiatal férfit láttak feküdni a kereveten, féloldalasan, arccal feléjük. Alakja és arca hajszálpontos mása volt Sinisterének, az egyetlen különbség az volt, hogy ennek a férfinak derékig érő szénfekete haja volt. Tűzpiros kimonót viselt, melyen egy smaragdszín sárkány tekergőzött. Arca maga volt a nyugalom mintaképe, úgy tűnt, csak alszik.
- Dextera...-suttogta Sinister imádott kisöccse nevét, ám a Sátán Jobbkeze nem reagált. Hogyan is reagálhatott volna, hiszen kerek négyszáz esztendeje halott volt. Arty nem tudott elfojtani egy meglepett sóhajt. A férfi, akinek megmentésére érkeztek, gyönyörűbb volt, mint valaha képzelte volna.
- Óh, a drága Dextera... Hiányzik neked, igaz?- kérdezte mosolyogva Sátán.
- A Balkéznek nincs értelme a Jobb nélkül.
- Milyen igaz. Talán neked is ideje lenne meghalnod.- szolgája döbbenetét látva a Sötét Nagyúr elkacagta magát.- Ó nem, Sinister, nem szabadulsz ilyen könnyedén. Vámpírok Hetedik Hercege, gyere ide!- Seven körbepillantott, mintha rajta kívül bárkinek is lehetne ilyen neve, majd egy gyerek lelkesedésével, mindenféle veszélyérzet nélkül felszaladt a lépcsőn.
- Támaszd fel!- intett Dextera holtteste felé Sátán. A Hetedik félrebiccentett fejjel méregette a testet pár pillanatig.
- Nem lesz egyszerű. A lélek erős és akaratos. El fog tartani egy darabig.- azzal lekapta a hátáról a gitárt, törökülésben letelepedett háttal a többieknek és csendesen játszani kezdett. Sátán pedig kényelmes lassúsággal sétált le a meredek grádicsokon, míg el nem érte térdeplő szolgáját.
- Megnőtt a hajad.- jegyezte meg kedélyesen. Sinister ellenségesen felmordult.
- Négyszáz éve alatt volt rá ideje.
- Állj fel!- suttogta a Sötét Nagyúr és elégedetten szemlélte, ahogy szavait azonnal tettek követik. Körbejárta szolgáját, mintha csak a testét mérné fel, és a Sátán Balkeze ekkor egy jellemétől teljesen idegen dolgot tett: elpirult. Lucifer egy könnyed mozdulattal kikapcsolta a vastag utazóköpenyt összetartó csatot, és az anyag pusztán saját súlyánál fogva a földre hullott.
- Négyszáz év hosszú idő.- simított végig szolgája arcán a Sötét Nagyúr, és Sinister látványosan megborzongott. Mestere meglepettnek tűnt, majd felkacagott.
- Ennyire szomjazod az érintésem, kutya?
- Nem vagyok...nem vagyok kutya!
- Óh, hát akkor mi vagy?
- A Balkezed!
- És akkor ez mi?- emelte fel a bal kezét Sátán tettetett értetlenséggel. Ám mielőtt a démon válaszolhatott volna, Seven felállt.
- Kész.- jelentette ki. Sátán felhagyott Balkeze kínzásával és visszasétált a kerevethez.
- Nem sokára felébred, de azért mostan jobban vigyázz rá, oks? Egy ilyen erős démontot visszazavargászni a halálból iszonyat fá...-a vámpír szemei fennakadtak és váratlanul összecsuklott. A Sötét Nagyúr gyengéden felnyalábolta és saját trónszékébe fektette az alvó Herceget.
- Egy ilyen erőteljes démont visszahívni a halálból nagyon fárasztó. Ezért csináltattam veled.- mondta. Sinister eközben gondolkodás nélkül felrohant a lépcsőn, és letérdelt a kerevet mellé. Pont jókor, mert a következő pillanatban Dextera kinyitotta a szemét. Az ezüst lélektükrökről egy fél szívdobbanásnyi idő alatt lefoszlott a halál köde, és a Sátán Jobbkeze elmosolyodott.
- Bűnöm...-suttogta még rekedten, de többet nem mondhatott. Sinister szenvedélyes csókja belé fojtotta a szót. Hosszú percek teltek el, mire elengedték egymást, és az ifjabbik Iker végre felült. Ekkor vette észre Lucifert.
- Négyszáz év oly' hosszú idő! A szolgád téged szomjaz, könyörülj rajta, ó, Uram!- suttogta vágytól terhes hangon. Mestere csak intett neki, és Dextera táncos léptekkel sietett hozzá, hogy a következő pillanatban együtt tűnjenek el. Sinister ott maradt a kereveten ülve, nézte a hűlt helyüket, és habár imádott öccse szinte rá sem hedereített, arcán mégis valami különös mosoly játszott. Ő olyan személy volt, akibe képtelenség belelátni, a többiek mégis biztosra vették, hogy most valami olyasmit gondolhat: hazatértem. Az idillt Dex törte meg, mikor egy színpadias sóhaj kíséretében halántékát masszírozva megjegyezte:
- Végre elmúlt a migrénem.- Sinister arcáról leolvadt az ábrándos mosoly és mogorván felhorkant.
- Már nincs többé szükség rátok.
Arty még látta, hogy a démon int egyet, majd fejjel előre belezuhant a végtelen, fekete semmibe.

Előző

Vissza a főoldalra