IX. Rész

Meghalt a király, éljen a király!

    A teleportálás utáni ébredés semmivel sem volt kellemesebb, mint első alkalommal.
   Dex megjegyzése szerint „Sinisternek semmi érzéke a finomságokhoz, csak kihajította őket, ahogy esik, úgy puffan módon”. Mindenesetre Arty eléggé megsínylette a durva bánásmódot, szó szerint mindene fájt. Ugyanakkor elnézve Damieon kéjes vigyorát, inkább nem panaszkodott, ki tudja, mitől óvta őt meg a krusnyik. Bár ők körülbelül három napnak érzékelték a Pokolban eltöltött időt, a földi órák szerint alig két órát voltak távol. Ennek ellenére mindannyian halálosan fáradtak voltak. Főleg Seven, aki a teleportálásra fel sem ébredt. Shareda vállalta el a feladatot, hogy felviszi a szobájába és lefekteti a békésen alvó Herceget. A Sátán Birodalmában tett kirándulás után a detektív már meg sem lepődött rajta, hogy a démon ismeri a járást. Nem sokkal később egy magas, erős kötésű férfi lépett oda hozzájuk. Harminc év körülinek tűnt, de sokat látott vonásainak keménysége többet sugallt. Jeremy fáradtsága ellenére meghajolt előtte.
- Felség.
- Látom, épségben visszatértetek. Lassan már pirkad, jobb, ha itt maradtok mára.
- Köszönjük, Felség. Hálásan vagyunk.
- Megdolgoztatok érte.- A férfi tapsolt kettőt, mire egy elegáns fekete öltönyös szőke férfi lépett elő. Meghajolt feléjük, majd intett, hogy kövessék. Miközben a széles márványlépcsőket rótták, Arty bágyadt érdeklődéssel Marcushoz forult:
- Ő ki volt?
- A Nyolcadik, az Árnyherceg. De ezt inkább hagyjuk holnapra, jó?-A detektív csak helyeselni tudott, így mikor elfoglalták kijelölt szobáikat, egy kiadós zuhany után csak eldőlt az ágyon, és másnap estig aludt, mint akit leütöttek.
Túlzás lenne azt állítani, hogy nyolc órakor kivetette magából az ágy, de lényegesen frissebb volt, mint azelőtt. Lassan a Mordvinok is felébredtek, megköszönték a Hercegeknek a vendéglátást és hazatértek a Mordvin-házba. Eközben Arty ismét elővette barátját a tegnapi kérdéssel.
- Marcus, mi az az Árnyherceg?- Jégszobor a szemét forgatta, de végül csak válaszolt.
- Minden Hercegnek van egy különleges képessége, ami csak rájuk jellemző. Például a mindenkori Hetedik Herceg képes parancsolni a lelkeknek, a Nyolcadik pedig az árnyaknak.
- És az Első?
- Ő a Láncos Herceg. Bárhol bármennyi láncot képes megidézni és irányítani. Mozgatja őket, változtatja az anyagukat, és a hosszukat.
- Ez az árnyas dolog jobbnak hangzik.
- Pedig az Első az erősebb. Az ő láncai bármit képesek elfogni, még az árnyakat is.
- És ha találkozik egy másik Láncossal?
- Nincs másik. Ilyen képessége csak az Elsőnek van.
- Értem...és most? Hogyan tovább?
- Sinister nyilvánvalóan kicsusszan Justin kezei közül, ami azt jelenti, hogy a Bánat Csillaga megsemmisült. Most kell támadnunk. Ha hagyjuk, hogy rendezze a sorait, azzal a saját halálos ítéletünket írjuk alá.- jegyezte meg Adam.
- És Mágus? Vele nem bírunk el...
- Te magad mondtad, hogy általában nincsenek együtt, és nekünk Ferrow kell. Ha sikerül fogságba ejtenünk, nyert ügyünk van. Megosztjuk őket. Dex és Keita elterelik Mágus figyelmét, mi többiek pedig elkapjuk Justint.- felelte Jeremy. Arty próbálta meghúzni magát, nehogy észrevegyék, de a legidősebb Mordvin most hozzá fordult.
- Szükségünk lesz rád, Arthur. Ha igaz volt mindaz, amit mondták, bízik benned. Te leszel a csali.
- É...én? De Jeremy, ez nem jó ötlet...én csak egy ember vagyok!
- Színigaz. De Mágus miatt nem kell aggódnod., és a beszámolód alapján Justin miatt sem.
- De...mi van, ha neheztel rám, amiért elszöktem?
- Ne aggódj! Folyamatos rádió kapcsolatban leszünk, és ha valami félresikerül, azonnal megyünk érted.- veregette meg a vállát Zed. Nem mondhatni, hogy a detektív túlzottan megnyugodott volna, de nem volt értelme vitatkoznia, a Mordvinok hajthatatlanok voltak. A detektívnek nem tetszett ez az egész. Jeremy elég nyilvánvalóan nem hitt neki., de ő nem akarta bántani Justint. Valahogy úgy kellene intéznie a dolgot, hogy a férfinak ne essen baja. De mégis hogyan? A Mordvinok sokkal többen vannak, és sokkal erősebbek, mint ő. Még akkor is ezen rágódott, mikor elérték a Ferrow kastélyt. A Mordvinok nemes vámpír voltuk miatt nem léphettek be egy bent lakó meghívása nélkül, így a detektívre hárult a feladat, hogy a kapun kívülre hozz Justint. Marcus és Damieon segítségével átmászott a magas kerítésen, megkereste az ablakot, ahol alig néhány napja kimászott, megdobta pár kaviccsal és várt. Óriási szerencséje volt, hiszen Ryan volt az, aki bosszúsan kihajolt, hogy elzavarja a dobálót. A háremvezető arcán meglepettség suhant át. Intelligens fiú volt, rájött, hogy itt valamiféle titok lappang. Nem kezdett el kiabálni, épp csak annyira beszélt hangosan, hogy a detektív hallhassa, mit mond.
- Arty? Mit keresel te itt?
- Hosszú. Engedj be, sürgősen beszélnem kell Justinnal!
- Akkor miért nem neki szólsz?
- Mert...csak. Bízz bennem, Ryan, nem hagyom, hogy bajotok essen.- a fiú fintorogva bár, de visszahúzódott, és mire Arty átszaladt a bejárati ajtóhoz, az már nyitva volt. Besurrant a résen,és Ryan már be is csukta. Ott álltak egymással szemben, a detektív kicsit feszengett, hiszen megkedvelte őt, de fogalma sem volt, hogyan fejezze ezt ki, vagy hogy ki kell-e fejezni egyáltalán. A háremvezető szigorúan végigmérte, majd hirtelen elmosolyodott és magához ölelte.
- Csak aztán tartsd a szavad.- suttogta. A detektívet szíve legmélyéig meghatotta ez a fogadtatás, és viszonozta az ölelést.
- Megígérem.- felelte. Még szorongatták egy kicsit egymást, majd Ryan elengedte és visszaindult a hárembe. A harmadik lépcsőfokon megállt, és mint akinek akkor jut az eszébe, még visszaszólt:
- A Mester az irodájában van. Végig a folyosón és jobbra.
- Ühm. Emlékszem.- még váltottak egy mosolyt, majd mindketten elindultak. Ryan vissza a hárembe, Arty pedig az irodába. Az ajtó előtt megállt, nyelt egyet, kopogott, majd benyitott. Justin az íróasztalánál ült, tökéletesen rendezett külsővel. Az öltönye hibátlan volt, nyakkendőjén egyetlen gyűrődés sem volt, haját gondosan hátrazselézte. Előtte az asztalon elegánsan elrendezett papírok. Minden tökéletes volt, csak onnan lehetett tudni, hogy a vámpír eléggé feldúlt, hogy a hamutál már szinte tele volt, és Arty belépésekor is éppen rágyújtott.
- Tehát eljöttél.- fújta ki a füstöt.
- Számítottál rám?
- Nem vagyok ostoba, Arty. Végül nem voltam képes irányítani Sinistert. Az aduászom elúszott, és mint a kis barátaid már bizonyára rájöttek, Mágus sem áll többé az én oldalamon. És most itt vagy. Én vesztettem. De azért lenne egy utolsó kérésem: Ryant és a többieket hagyjátok, nekik semmi közük ehhez az egészhez.
- Nem fog bajuk esni, ahogy neked sem. Justin, hallgass végig, most az egyszer.- azzal a detektív leült és mesélni kezdett. Részletesen elmondta a nyomozása eredményét, hogy Mágus hogyan és mikén játszotta ki egymás ellen a szerelmeseket, majd fordította Justint gyakorlatilag a saját fajtája ellen. A vámpír csendesen hallgatta őt végig, csak az öngyújtója kattanásai zavarták meg néha a detektív beszámolóját.
- Tehát összességében véve úgy viselkedtem, mint egy öt éves kiskölyök.- jegyezte meg, amikor Arty a végére ért.
- Nem hiszel nekem?
- Ellenkezőleg. Így sok minden értelmet nyert. Csak bosszant, hogy nem jöttem rá azonnal. Pedig elég intelligensnek hittem magam.
- Nem a te hibád! Nekem se sikerült volna, ha nem segít mindenki. Kívülről mindig könnyebb összerakni egy történetet, mint amikor benne vagy a közepében. Ezt le kell tisztáznod Sophie-val, Jeremyvel és a többiekkel. És aztán egyesült erővel elkapjuk Mágus grabancát., és megbűnhődik azért, amit tett.
- Kétlem, hogy a történtek után képes lennék a szemükbe nézni, Arty. Azért ennyi lelkiismeret belém is szorult.
- Justin, ne csináld ezt! Nem vagytok ellenségek, nem a te hibád volt, és nem is az övék. Hívj ide valakit a háremből, hogy beengedhessük Jeremyt! Leültök szépen, és civilizáltan megbeszélitek. Minden rendbe jön, meglátod!- a vámpír hosszú percekig némán és komolyan bámult rá.
- Nos rendben. Szólj Ryannek, ő itt lakik, be tudja hívni őket.
- Minden rendben lesz.- ismételte meg a detektív és biztatóan rámosolygott, majd elindult kifelé, de amikor az ajtónál járt, Justin még utána szólt:
- Arty!
- Tessék?
- Ígérj meg nekem valamit!
- Mit?
- Bármi történjék is velem, vigyázz Ryanre és a többiekre! Nekik semmi közük ehhez az egészhez, nem akarom, hogy bajuk essen.- Arty alig bírt elfojtani egy kuncogást. Tipikus Justin, mindenek előtt a háremre gondol. Aprót biccentett, és ismét elmosolyodott.
- Megígérem.- majd felment a hárembe, ahol kitörő örömmel fogadták. A detektív azt hitte, csak a háremvezető emlékszik rá, hiszen olyan rövid ideig volt csak itt, de ahogy Brandy, az elsőként a nyakába ugró lány megfogalmazta, „azt a kócos vörös üstökét, meg azokat a hatalmas kiskutya szemeket nem lehet elfelejteni.” Meghatotta ez a fogadtatás, és örömmel ölelgetett végig mindenkit, de arra már nem futotta az időből, hogy beszámoljon róla, merre járt. Amint engedték szóhoz jutni, azonnal Ryanhez fordult és tolmácsolta neki Justin parancsát. A háremvezető arca felragyogott, és örömmel követte Artyt a bejárati ajtóhoz. Mindketten boldogok voltak, a Ferrow-Mordvin ellentétnek úgy tűnt, örökre vége, és együtt szállhatnak szembe azzal, aki ezt az egészet okozta: Mágussal. A bejárattól a kert kapuig tartó úton úgy vigyorogtak mindketten, mint a tejbetök, és ez Jeremynek is feltűnt. Keita és Dex is ott voltak, hiszen Mágus nem volt itt, a figyelem elterelő akciójuk hatástalan volt. Mikor odaértek a kapuhoz, Arty eszközölt egy gyors bemutatást a legidősebb Mordvin és a háremvezető között, majd előadta az ötletét a tárgyalásról. Jeremy elég bizonytalannak tűnt, de Emmanuel ekkor a vállára tette a kezét, és mosolyogva csak annyit mondott:
- Ha bent vagy, már nyert ügyünk van. A tárgyalás a legcivilizáltabb formája az ellentétek elrendezésének, és ha nem megy, még mindig kirángathatod ide hozzánk.- Jeremy elmosolyodott, majd aprót biccentett Ryan felé, aki kinyitotta előtte a kert kaput.
- Mr. Jeremy Mordvin, kérem, fáradjon be.- Jeremy belépett, kezet fogott a háremvezetővel, és elindultak befelé. Arty fordultában még elkapta Sophie elismerő pillantását, amitől fülig vörösödött. Jeremy saját bevallása szerint nem igen tudott mit kezdeni Justin szexuális szokásaival, és kissé feszélyezte Ryan jelenléte, de igyekezett barátságos lenni. Úgy tűnt, a fiatal háremvezető már megszokta ezt a szituációt sőt, kifejezetten élvezi a legidősebb Mordvin zavarát. Miközben vezette őket mindent megtett, hogy meggyőzze a vámpírt arról, hogy Justin jó ember, hiszen otthont adott neki, senkinek nem kellőknek, akikre a biztos és keserves halál várt volna az utcán. Mindent csakis őértük tesz, hogy a hárembelieknek jó legyen. Egy ilyen férfi nem lehet gonosz. Talán egy egészen picikét meggondolatlan, de nem gonosz. Jeremy már nyitotta volna a száját, hogy válaszoljon, amikor hirtelen eldördült egy pisztoly. Mindhárom férfi egyszerre torpant meg. Arty nem értette, Marcus miért lövöldözik, hiszen nincs baj, Jeremy gyanakodva kapkodta a tekintetét, orvlövész után kutatva, Ryan arcából kifutott a vér és rémülten csak annyit suttogott, mielőtt futásnak eredt volna az iroda felé:
- Mester...- a másik kettő először összenézett, majd követni kezdték. A detektíven szörnyű balsejtelem lett úrrá, de győzködte magát, hogy téved.
- Még a feltételezés is nevetséges.- morogta. Odaértek az irodáoz, és Ryan akkora lendülettel vágta ki az ajtót, hogy az a falról csapódott vissza. Arty már nem tudott megállni, nekiment a férfi hátának, de az csak egy-két lépést tántorodott befelé. Amikor a detektív átnézett a válla felett, rájött, miért. Lassan elérte őket a padlón terjengő vértócsa, és a szobát belengte az égett hús semmihez sem hasonlítható szaga. Pár lépésre tőlük ott feküdt a test, saját, lassan elfolyó vére megfestette seszínű haját, savószín szemei meredten bámulták a mennyezetet, szája sarkában ott ült egyfajta kesernyés, lemondó mosoly, kezében a még füstölgő csövű revolver, amit saját szíve ellen fordított. Hihetetlennek tűnt, de Justin Ferrow önkezével vetett véget a létezésének. Arty-t sokkolta a látvány, viszont Ryan lassan ocsúdott. A fiatal háremvezetőt kiverte a víz, zihált, tüdeje kétségbeesetten kapkodott oxigén után, de nem volt képes eleget magához venni. Érzékei tompák voltak, mintha ez az egész csak egy őrült, lidérces álom volna. Lassan odabotorkált a testhez és térdre rogyott mellette. Megérintette a vállát; még meleg volt. Finoman megrázta, és suttogni kezdett:
- Mester... ébredj fel, Mester, már este van... Vendégeid jöttek... Mester...-Arty csak állt, próbálta felfogni, amit lát. Képtelen volt feldolgozni, hogy a férfi, akit pár perccel korábban a saját igazáról győzködött, most halott volt. Véglegesen, visszacsinálhatatlanul halott. Az egész olyan volt, mint egy borzalmas, lidérces álom. Ryan zokogott, Jeremy csendesen csak annyit mondott:
- Kimegyek, behívom a többieket.- Arty csak egy pillanatra nézett félre. Alig egy szívdobbanásnyi időre fordította el a fejét, hogy biccenthessen a legidősebb Mordvinnak, de ez már elég volt. Tulajdonképpen az egész jelent gyorsabban zajlott le, mint hogy reagálni tudott volna. Ryan felkapta az asztalról a levélbontó kést, és hasba szúrta magát vele. A detektív felkiáltott, Jeremy pedig visszarohant a folyosóról. Nem kérdezett semmit, csak elküldte Arty-t, hogy hívassa be a többieket. Arty felrohant a hárembe és kézen fogta az első szembejövőt. Nate nem igazán értette, mi folyik körülötte, de látta a rémületet a szemében, ezért nem ellenkezett. Jeremy a háremvezetővel azonnal saját magánklinikája felé indult. Emmanuel szárnyai alá vette a rémült hárembelieket Evan segítségével, valahogy a fiatalok bennük jobban bíztak, mint a többiekben összesen. A detektív fel-alá kóválygott, mint egy alvajáró. Csak valahol a tudata peremén érzékelte, hogy Damieont és Keitát küldték, hogy viseljék gondját a „tetemnek”. Adam körbejárt, hogy beszéljen a biztonsági őrökkel, Dex pedig Mágus dolgozószobáját ment el felderíteni. A nagy sürgés-forgásban valaki meglökte Arty-t, aki a lépcsőhöz tántorodott és leült rá. Csak bámult maga elé, sokkolva a történtektől. Észre sem vette, hogy valaki leült mellé. Csak a szipogás, a csendes, visszafojtott zokogás hangjai riasztották fel. Sophie ült mellette, fekete, csipkés ruhácskában, arcát törékeny kezecskéi mögé rejtette és keservesen sírt.
- So....Sophie....miért sírsz?- a lány értetlenül pillantott fel rá. Amikor elindultak a Mordvin-házból, játékosan piros szemei macskásra voltak kihúzva. Mostanra a gondosan felvitt smink már csak valami fekete maszat volt.
- Mert Justin....ő.....meg.....meg....- nem volt képes kimondani, újabb mély bíbor könnycseppek futottak végig az arcán. Arty régebben hallotta Marcustól, hogy a vámpírok vért sírnak, de ez volt az első alkalom, hogy szemtanúja volt a jelenségnek. Ugyanakkor jelenleg egyáltalán nem érdekelte. Elővette a zsebkendőjét és sután próbálta letörölni a lány könnyeit.
- Kö....köszönöm.- suttogta Sophie, majd reménykedve nézett a detektívre.- Megölelhetlek?- A detektív bólintott, és átölelte a lányt, aki a vállára hajtotta a fejét. Arty-t elöntötte a melegség. Már réges-régen tisztában volt vele, hogy beleszeretett a gyönyörű vámpírlányba, de valahogy annyira... nem tűnt helyesnek e az egész. Hiszen Sophie és Justin szerették egymást. Nem lenne fair, ha most próbálná megszerezni a lány szívét. Ezen vívódott, amikor valaki hátulról a vállára tette a kezét. Zed volt az. Először bocsánatkérően visszaadta a detektív óráját, aztán csak ennyit mondott:
- Gyertek, menjünk haza! Mi itt már nem sokat tehetünk.- Arty aprót biccentett, bénultan feltápászkodott, majd úriember lévén felsegítette Sophie-t is.
A Mordvin-házban csend volt. Jeny a nappaliban ült és csendesen lapozgatott egy könyvet, a többiek a dolguk után jártak. Csend volt a házban. Az a nyomasztó, vihar utáni fajta. Arty nem is bírta sokáig. Inkább bement Jeremyhez, megnézni, mi újság Ryannel. Marcus is hasonlóan érezhetett, hiszen, mikor a detektív bekopogott hozzá, hogy elmondja, hová megy, Jégszobor azonnal felpattant, hogy elkísérje. Mikor megérkeztek a klinikára, a legidősebb Mordvin még mindig a műtőben volt a háremvezetővel. A csinos recepciós lány ugyan húzta az orrát, de mikor felismerte Marcust, végül csak beengedte őket. A műtő előtti folyosón várakoztak. Jégszobor leült az egyik narancssárga műanyag székbe, könyökével a térdén támaszkodott, a feje előrebukott. Fáradtnak tűnt és nagyon elgyötörtnek. A detektív fel-alá járkált, háta mögött a kezét tördelve. Szerette volna már látni Jeremy apró biccentését, amikor kijön és semleges arccal közli, hogy minden rendben van. Mert rendben kell lennie. Az csak egy levélvágó kés volt! Még ha tőr alakja volt is, még ha a penge el is érte a gyomrát, akkor sem lehet elég éles ahhoz, hogy komoly kárt tegyen benne, ugye? Idegessége percről percre nőtt, de valahogy ez jó volt így, mert amíg Ryanért aggódott, nem volt ideje gyászolni Justint, aki bár egy egoista, perverz alak volt, valahogy mégis belopta magát a szívébe. Mint egy bizarr, de jóindulatú rokon. Az egész fickóban volt valami pulzáló erotika. Túl volt azon a lüktető, vörös felkiáltójelen, ami elválasztotta egymástól, hogy mit szabad és mit nem. Justin Ferrow egy személyben volt minden, amit TILOS, így, végig nagy betűkkel, de ennek ellenére jó ember volt. A detektív gondolatait a műtő ajtajának nyitódása szakította félbe. Jeremy jött ki, talpig zöldig bugyolálva, csak szemeinek enyhe vörös izzása tette őt felismerhetővé. Leroskadt az öccse melletti székbe és elhúzta a szája elől a maszkot. Ő egy öreg és erős vámpír volt, jól tudott uralkodni magán, szemfogai most mégis kivillantak, ahogy beszélt. Megviselt volt, és elcsigázott, talán még Jégszobornál is jobban.
- Azt hiszem, fel kellene hívnod a kollégáidat, Arthur.- mondta lassan, de tekintete kerülte a detektívét.
- Hogy....mi?
- Ilyen esetekben kötelességünk értesíteni a rendőrséget, bár kétlem, hogy lennének még élő rokonai, akik kíváncsiak rá.
- Úgy érted...-a legidősebb Mordvin végre a szemébe nézett.
- Sajnálom, Arthur. Megtettem minden tőlem telhetőt, de nem sikerült. Meghalt.- A detektívet hideg zuhanyként érte a hír. Az nem lehet...hiszen még olyan nagyon fiatal volt....
- Nem a te hibád.- suttogta Marcus, bátyja vállát veregetve biztatóan. Arty-ba villámként csapott a gondolat: „Nem. Nem az ő hibája, hanem...hanem az enyém.” Megígérte Justinnak, hogy vigyáz Ryanre, és Ryannek, hogy megvédi Justint. Egyiket sem tartotta be. Ha nem hagyja magára Justint, ha előbb behívatja Jeremyt, csak aztán mondja el, mire jutott, ha... ha figyelmesebb lett volna, ez az egész nem történik meg. Gyűlölte magát a figyelmetlenségéért, gyűlölte Mágust, és a sorsot, akik ezt az egészet eltervezték és furcsa módon gyűlölte Jeremy-t is. Biztosra vette, hogy a legidősebb Mordvin nem tett meg minden tőle telhetőt, hiszen Ryan az ellensége szeretője volt. Azé a férfié, aki bántotta a húgát, és akiről eddig úgy tudták, minden bajuk forrása. Az ellenség barátja, aki szintén ellenség. Persze, maga Arty sem gondolta ezt komolyan, de kellett valaki, akire haragudhatott. Valaki, akire kivetíthette a fájdalmát, a csalódottságát, a gyászát. Ryanre azelőtt sosem gondolt barátjaként, inkább egy kedves jó ismerősként, valami olyasmiként, mint a hóbortos nagybácsi türelmes felesége, de most valahogy ez a kép megváltozott. Hirtelen éles pengeként hasított belé a tudat, hogy az az édes, segítőkész fiú nincs többé. Bénultan állt fel és tett egy lépést. Nem jutottak el a tudatáig a szavak. Hallotta, hogy Jeremy beszél, hogy Marcus aggodalmasan kérdez tőle valamit, de képtelen volt értelmezni, mit. Először bizonytalanul lépkedett, csak azért mozgott, hogy csináljon valamit, aztán rohanni kezdett. Nem nézett senkit és semmit, csak el akart menekülni. Bárhová, csak el innen. Odakint virradt. A forgalom lassan beindult, madarak csicseregtek, az utcalámpák fénye lassan elhalványult. Minden ment tovább. A világ a normális kerékvágásban haladt, mintha mi sem történt volna. Mintha Justin és Ryan soha nem is léteztek volna. A detektív képtelen volt mit kezdeni a ténnyel, hogy a világ nem fordult kis a sarkaiból, hogy nem üvölt egyetlen vonagló sebként, hogy mindenki olyan közönyös és kifejezéstelen. Mintha Justin és Ryan soha nem is léteztek volna. Először maga sem tudta, hová megy, csak ment, mert képtelen volt egy helyben állni, aztán lassan ismerőssé vált a környék. Lábai maguktól vitték a Ferrow-villához. Legalábbis, ami megmaradt belőle. Az ajtó még nyitva állt, a dísztárgyak még a helyükön voltak, de valahogy az egész kastély annyira....üres volt. Justin és Ryan már nem voltak itt. Nem voltak sehol sem. Mintha soha nem is léteztek volna. Artynak szüksége volt valamire. Bármire, ami bizonyítja, hogy az itt eltöltött egy hónap nem álom volt., hogy az a két férfi létezett. Nem akarta meglopni holtában egyiküket sem, csak valami apróságot akart, egy értéktelen kis mementót, ami mindig emlékeztetni fogja rájuk. Betévedt az irodába és körbejáratta a tekintetét, keresve a megfelelő emléktárgyat. Talán egy levélnehezék....talán egy kép a polcról....talán egy....napló? Bármilyen hihetetlennek tűnt is, az asztalon ott feküdt Justin Ferrow naplója, kinyitva az utolsó bejegyzésnél, érintetlenül. Mintha csak neki hagyták volna ott, ami a vámpírt ismerve, nem is volt éppenséggel lehetetlen. Egyszerű, barna bőrkötéses kis könyvecske volt, sűrűn teleírva precíz, szálkás betűkkel. Arty tisztességes ember volt, sosem olvasott bele idegenek naplójába, de most valahogy túlságosan el volt keseredve ahhoz, hogy foglalkozzon a morállal. Annyi mindent akart még kérdezni, és annyi mindent akart még mondani. Ismerni akarta Justin Ferrow-t és szüksége volt a férfi létezésének bizonyítékára. Felemelte a könyvecskét, összecsukta és hosszú percekig csak nézte. Végül elhatározta magát és hazament. Délelőtt kilenc felé járhatott az idő és a Mordvin-házban csend volt. Yumenaia a kertben tett-vett, amikor csak tehette, odakint volt. Jennyre jó hatással volt testvérei társasága. Bár a vámpír-énje még nem tért vissza teljesen, lassan visszaszokott az éjszakai életmódra, így most is aludt. A detektív bezárkózott a szobájába, hosszan nézte a naplót, majd ki tudja miért, felütötte az utolsó bejegyzésnél. Legnagyobb meglepetésére rögtön a megszólításban találkozott a saját nevével.

Kedves Arty!

Most még talán nem érted, miért tettem, amit tenni készülök, és talán gyülölsz is érte, de hidd el nekem, ez a legjobb megoldás. Azok után, amiket tettem, és amiket a nevemben tettek, képtelen lennék még egyszer bármelyikötök szemébe nézni. Ifjú koromban bérgyilkos voltam, de nem becstelen. Megvetem azokat, akik ártatlanokat gyilkolnak feleslegesen, és mégis, én magam is ezt tettem. Jeremy egy körültekintö és óvatos férfi, ezt el kell ismernem. Gondja lesz a háremre, felesleges a nyakadba venned még ezt a terhet is. A naplóimat- nem csak ezt, hanem az összes többit is- rád hagyom. Halálom évétöl vezettem öket, a könyvtáramban megtalálod öket évek szerint rendszerezve a J29-nél. A véred vettem, és bár te ezt nem tudod, terveim voltak veled. A legkevesebb, hogy hagyom, hogy megismerj. Felesleges bánkódnod miattam, ez az én döntésem volt, mondjuk úgy, vezeklés a tetteimért.

Justin

Bár a detektív tisztában volt vele, hogy a férfi öngyilkos lett és nem megölték, mégis megrázta ez a búcsúlevél. Nem értette az indítékot. Miért pont ő? Miért pont az ő lelkiismeretét tartotta fontosnak Justin a halála előtt. Visszament a Ferrow-villába és megkereste a többi naplót is. Egyik kérdés hozta magával a másikat és ő válaszokat akart. Igazságot szolgáltatni a vámpírnak, legalább holtában. Az elkövetkezendő napokat úgy töltötte, mint amikor a rendőrségen megbízták egy üggyel: alig evett, alig aludt, folyton csak olvasott és jegyzeteket készített, feltérképezve Justin egész életét. Néhol a részletek elég zavarba ejtőek voltak, a férfi teljes nyíltsággal írt szexuális életéről, ami még vámpírságához képest is bizarr volt. Ryan tizennyolc éves volt, amikor a vámpír kihúzta a megáradt folyóból, ahol a fiú öngyilkos akart lenni. A későbbi háremvezetőnek nem volt hová mennie, csak úgy kitették az árvaházból, még az öccsét sem vihette magával. Justin karrierje akkoriban meredeken ívelt felfelé, gazdag volt, de még nem a legnagyobb nevek egyike. Befogadta Ryant és rábízta a ház körüli teendőket. Mivel a takarítás is az ő dolga volt, Justin valós kiléte nem sokáig maradt titok. A fiú először megrémült, de mikor még hetek múlva sem esett bántódása, lassan megnyugodott, és minden ment tovább a régi kerékvágásban. Egy év telt el, mikor Justin szürkületkor felébredve maga mellett az ágyban találta Ryant. Aznap tette őt először a magáévá. Az első alkalmat még számtalan másik követte, és bár idő közben a hárem lassan bővült, Ryan szemlélhette meg legtöbbször Justin hálószobájának plafonját. A vámpírnak hatalmas gyűjteménye volt különböző szexuális játékokból és kellékekből, és nem habozott ezeket használni sem. Teljes tárgyilagossággal írta le a naplójában, hogyan kötözte meg Ryant a legkülönbözőbb módokon. Az egyik ilyen beszámoló közben Arty hirtelen ráakadt egy mondatra, ami megragadta a figyelmét: „ Azt mondta, jobb szereti azokat a láncokat, amiket megidézek neki, mint azokat, amiket a fiókból veszek elö.” Ez a mondat valahogy sehogy sem illet a Justinról kialakított képbe. Láncok. Láncok idézése. A detektív nem merte elhinni, amire bukkant. Lesétált hát Jeremy szobájához, bekopogott, majd belépett. A legidősebb Mordvin éppen az íróasztalánál ült
- Arthur... nem jó pillanatban jössz. Eléggé elfoglalt vagyok.
- Nem akarlak sokáig zavarni, Jeremy, csak szeretnék kérni tőled egy szívességet.
- Szívességet? Miféle szívességet?
- Találkoznom kell a Hercegekkel.
- Attól tartok ez lehetetlen. A Felségek rettenetesen elfoglaltak. Vezér nélkül maradtunk, és lassan kezd kitörni az anarchia...
- Épp ez az!- csapott az asztalra a detektív ingerülten.- Megtaláltam az Elsőt!- A legidősebb Mordvinban bent rekedt a felháborodás. Erre még ő sem számított.
- Tudod bizonyítani?- kérdezte.
- Igen.
- Gyere.- az út a titkos kastélyig csendben telt el. Mikor megérkeztek, egy inas fogadta őket. Jeremy elmondta neki, hogy sürgősen beszélniük kell a Hercegekkel, lehetőleg mindhárommal.
- Máris szólok a Felségeknek. Kérem, kövessen, báró úr.- hajolt meg a férfi és egy barokkos eleganciával berendezett szalonba vezette őket.
- Báró?- pislantott Arty a legidősebb Mordvinra. Tudta, hogy a családjuk nemesinek számít, de azt nem, hogy a szó konkrét, hétköznapi értelmében.
- Nem szeretem használni, ha nem muszáj.- több szót nem is igen váltottak, mert nyílt az ajtó és beléptek a Hercegek. Kivételesen Seven is lépett. Karjaiban egy alig pár hónapos kis macskát tartott, talán rá való tekintettel nem ugrott most a nyakukba. Miközben kölcsönösen köszöntötték egymást, Arty elővette Justin naplóját.
- Remélem valóban sürgős a mondanivalója, Mr. Moore. A fivéreim és én rendkívül elfoglaltak vagyunk.- mondta egy férfi, akivel Arty még sosem találkozott. Nem kellett sokáig gondolkodnia, hogy rájöjjön, ő a Hatodik. Középmagas volt, szőke haját szigorú lófarokba fogta a tarkóján, szemei ragyogó kékek voltak, mint a téli égbolt, vonásai nemesiek, az észak büszke harcosait idézték. Nem volt különösebben izmos, életében inkább szívós lehetett, mint erős. Tekintélyt parancsoló jelenség volt, bár nem kiabált, sőt, kifejezetten halkan beszélt, a detektív mégis kissé megszeppent a kemény szavak hallatán. Megköszörülte a torkát, ezzel is időt nyerve, hogy összeszedhesse gondolatait.
- Igen, meglehetősen sürgős. Hanem veszik tolakodásnak... Felségtek emlékeznek még az Elsőre?- szavait döbbent csend követte, még maga Jeremy sem számított erre a kérdésre.
- Nos...- mondta lassan a Nyolcadik.- eléggé régen történt már, és ha jól emlékszem, ő akkor még gyerek volt.
- Ühm! Első félvér volt, neki tényleg apci volt az apcija. Ettou....úgy emlékezem tizen volt, amikor mindenki széjjel meg szana. Keresgettük mindenmerre, de semmi sem nem. Talán kampeca...-szólt közbe Seven, miközben a szőnyegen ülve dögönyözte a kis macskát. Arty aprót biccentett.
- Valóban meghalt, de csak egy része. Teljesen elfelejtett mindent, ami vele történt, valószínűleg a sokk hatására. Pontosan én sem tudom, mi történhetett vele életében, de az, hogy félvámpír volt, sok mindent megmagyaráz. Enélkül valószínűleg nem élte volna túl mindazt, amin keresztülment.
- Már elnézést, de ön úgy beszél, mintha ismerte volna a fivérünket.- jegyezte meg Hatodik. A detektív biccentett.
- Ismertem. Bár sem ő, sem én nem voltunk tisztában a valódi kilétével
- Úgy érti....
- Felség, kérem, hadd fejezzem be. Amikor Justin Ferrow naplóit olvastam, az volt a célom, hogy válaszokat találjak a személyével... elsősorban a kettős személyiségével kapcsolatban felmerült kérdéseimre. Volt szerencsém első kézből megtapasztalni őket, és nekem elhihetik, mintha két külön személyt láttam volna. Tapasztalataim szerint senki sem lehet ennyire végletes. Olyan volt, mintha Mr. Ferrow skizofréniában szenvedett volna. Egy részről ott volt egy betegesen perverz, kegyetlen alak, olyan hűvös, akár egy kígyó, igazi zsarnoki uralkodó típus, aki nem tűr ellentmondást. A másik oldalon viszont ott állt egy sebzett, naiv, és mély érzésű személy. Inkább egy esetlen kiskamasz, mint férfi. Ekkora önellentmondásokat egy személyiség nem bír el. Szent meggyőződésem volt, hogy Mr. Ferrow-val valami nem stimmel. Végül Marcus... Mr. Mordvin legfiatalabb öccse segített hozzá a válaszhoz.
- Ami mi is?- kérdezte Nyolcadik türelmetlenül.

Előző

Vissza a főoldalra