Pierrot, a vámpír

     A Riporter összehúzott szemöldökkel nézte a fényképet.
     Négyzetcentiméterről négyzetcentiméterre vizsgálta át a kópiát valami hiba, egy apró árulkodó jel után kutatva. De semmi. A kép valódinak tűnt.
- Oké, feladom.- tette le az asztalra sóhajtva.- Hogy csinálta? Savval? Zseblámpával? Esetleg számítógéppel?
- A kamerámmal, kérem szépen…- gyűrögette a kalapját a fényképész. A kis öreg túl ódivatú volt ahhoz, hogy eszébe jusson számítógépet használni és a képen semmiféle roncsolódás nem volt, ami csak egyet jelenthet: a kép valódi. De nem lehet az! Ellentmond a józanésznek. Egy fénykép egy éjszakai utcabálról, középen egy három fős bulizó társaság: két lány és egy fiú. És még VALAMI. A Riporternek nem volt rá jobb szava. A ködszerű, elmosódott alakot és a fél arcot takaró Pierrot-maszkot igazán nem lehetett másnak nevezni. Csak… VALAMI-nek. Egy minden józanésznek ellentmondó valaminek.
- Mi ez?
- Nem tudom.
- Ki ez?
- Egy fiú egy fura maszkban.
- Pierrot-maszk.- biccentett a Riporter.- De nem látszik, hogy fiú…
- Tudom. Azért hoztam be.
- Lehet, hogy fényt kapott a film.
- Kizárt. Amikor kivettem a negatívot a gépből, már ilyen volt.
- Értem. Köszönöm a fülest.- a Riporter magának sem tudta volna megmagyarázni, miért hisz a fényképésznek, vagy miért érdekli ez őt egyáltalán, de nem hagyta nyugodni a dolog. A képen látható három fiatalt gyerekjáték volt lenyomozni. Büntetlen előéletű átlagos gimnazisták. Hanna, Maya és Alexander. Előbbi magát gothnak nevezi, utóbbi valami kétlábonjáró színrobbanás, a fiú meg egy lovagpalánta, még vívni és lovagolni is tud. Átlagos társaság, talán ők sem tudják, mi volt az a valami, amivel-, vagy akivel?- együtt buliztak az utcabálon. Mikor a Riporter odaért a gimnázium épületéhez, éppen kicsöngettek. A diákok zsibongva tódultak kifelé a kapun. Egy ilyen tiri-tarka csupa zaj társaságban lehetetlennek tűnt megtalálni azt a hármat. Akárha tűt keresett volna a szénakazalban. Ahogy tetőpontjára hágott, majd lassan apadni kezdett a tömeg, szívverése egyre gyorsult, izgatottsága egyre nőtt. Nem jöttem, vagy már el is mentek. Fogalma sem volt, miért, rettegett, hogy elszalasztja őket. Tekintete egyre kétségbeesettebben pásztázta a lassan elszállingózó diákokat. Az a három nem volt köztük. Izgalma lassan elcsitult és valami csendes szorongásnak adta át a helyét. Elkésett. Csilingelő kacagást halott a háta mögül, majd egy fiatal lány vidám hangját:
- Csupa goth-okkal vagyok körülvéve!- A Riporter megfordult és szíve nagyot dobbant. Ők voltak azok. Hanna bakancsban, bokáig érő szoknyában és kötött pulóverben, ami persze mind fekete volt, Maya egyszerű farmerban, barna félcipőben és piros szövetkabátban, Alexander szintén farmerben, fehér sportcipőben és térdig érő fekete bőrkabátban sétált az utcán. A hátsó kapun jöttek ki, elkerülve a tömeget. Maya hangosan kacagott, Hanna csak vigyorgott, Alexander pedig nagy hangon magyarázott:
- Csak Hanna ilyen reneszánsz, én egyszerűen fázom.
- Goth, te szerencsétlen!- mordult rá a feketébe öltözött lány.
- Gót, reneszánsz, nekem egyre megy.
- Sügééééér!- szólt közbe a „kétlábonjáró színrobbanás” is. A másik lány inkább nem is fárasztotta magát, csak legyintett egyet gyűrűkkel ékesített kezével. Nem volt bennük semmi különös, csak három átlagos gimnazista. Mégis követni kezdte őket. Még végig sem gondolta, mit is tesz, és miért teszi, lábai maguktól engedelmeskedtek. Ahogy közeledtek a menza épületéhez, a társaság hangja fokozatosan halkult, kivéve Mayát, aki mindig kicsit hangosabban beszélt, mint a többiek. Az ő válaszaiból tudta a Riporter, hogy átlagos témákról beszélgetnek: tanárok, jegyek, osztálytársak, ismerősök. Aztán egyszer csak Maya hangos sóhajtás kíséretében megszólalt:
- Hiányzik Pierrot!- a Riporter ereiben megfagyott a vér. Ismerik! Ismerniük kell! Kétsége sem volt afelől, hogy az emlegetett személy azonos azzal az elmosódott félmaszkos valamivel. Pierrot… lelki szemei előtt felrémlett a klasszikus, a maszkon is látott hófehér arc, feketére festett szemekkel, szájjal és három fekete könnycseppel. Megszédült, homályba borult körülötte a világ. Az előtte baktató három diák beszélgetését tompa mormogásként érzékelte csak. Különös hangulat lett úrrá rajta. Szokatlan érzés telepedett rá. Mintha lenne mellette valaki. Valaki nagyon szomorú és nagyon veszélyes. Mintha pusztán a nevének kiejtésével a lány megidézte volna ezt a titokzatos Pierrot-ot. Hosszú percekbe tellett, mire összeszedte magát, és elhessegette megmagyarázhatatlan érzéseit. Ekkor vette csak észre, hogy a másik három már messze elhagyta őt, hiszen bódulatában csak állt ott, mint egy utcai szobor. Egy hirtelen jött ötlettől vezérelve utánuk rohant és elkapta Maya vállát.
- Hé, ki ő?
- Kicsoda?- pislogott rá a lány értetlenül. A Riporter magában átkozódott. Hát persze! Már biztos rég másról beszéltek, és ha mégsem, a lány nem adná ki egy idegennek a barátját. Valamiért mégis úgy döntött, a direkt megközelítés lesz a legjobb, így egyenesen rákérdezett:
- Pierrot. Hol van ő most?
- Ki tudja.- rántotta meg a vállát Hanna, megelőzve barátnőjét.
- Pierrot-ot csak éjszaka lehet látni.- szólt közbe Alexander, Maya vállára téve a kezét, akinek arcán gyanakvás és bizalmatlanság jelent meg, és felcsattant:
- Miért érdekli az magát?- a Riporter a zsebébe nyúlt és megmutatta nekik a képet.
- Erre keresek magyarázatot.
- Béna a fényképész.- vágta oda Hanna élesen és már fordult is meg, hogy elmenjen, nyomában a másik lánnyal.
- Várjatok!- szólalt meg Alexander elgondolkozva. – Mi lenne, ha bemutatnánk neki?
- Ne hülyéskedj! Nem szereti az idegeneket, te is tudod!- torkollta le Maya.
- Tudom, tudom. De… mi van, ha ő lesz az?- bökött a fiú fejével a Riporter felé
- Kizárt.- szögezte le Hanna. Barátnője közelebb lépett és összehúzott szemmel fürkészte a Riporter arcát.
- De tényleg… mi van, ha mégis?- kérdezte bizonytalanul. Alexander a goth lányra nézett.
- Próbáljuk meg.- kérte halkan. Hanna sóhajtott.
- Na jó. De ha mégsem, nem az én saram.
- Hé, maga! Tudja, hol van a zenélő szökőkút?– fordult felé a fiú. A Riporter tudta. A szökőkút az egyetemi épületek gyűrűjében állt és a diákok leggyakoribb találkozóhelyének számított. Már jó húsz éve nem zenélt, de ez láthatólag senkit sem zavart, hiszen kísérletet sem tettek a megjavítására.
- Igen.
- Legyen ott ma tízkor. Talán Pierrot eljön. Talán.- mondta Alexander és a három fiatal folytatta útját a menza felé.
- De hát…
- Legyen ott, ha találkozni akar vele!- szólt hátra Hanna és a triót elnyelte az étkezde hatalmas épülete. A Riporter csak állt döbbenten. Könnyen ment. Túl könnyen. Valami baljós előérzet kerítette a hatalmába. Azok hárman kiválasztották őt valamire. De vajon mire? Kis szerencsével már aznap éjjel találkozhat Pierrot-val és végére járhat ennek az egésznek. Éjjel annál a szökőkútnál… az az egyetem területe, ennyire későn senki sem jár arra, és a kút körüli park mindent elrejt a külvilág elől, ami ott történik. Senki sem fogja tudni, hogy találkozott Pierrot-val. Senki nem lesz ott, csak ő és az az idegen. Senki nem fogja hallani, ha kiabál. Teljesen ki lesz szolgáltatva Pierrot-nak. Hirtelen félni kezdett. Már maga a név is valahogy baljósnak tetszett. Pierrot. A síró bohóc. Vajon miért nevezik így? A Riporter kezdte úgy érezni, hogy olyasmiben ártotta bele magát, amiről nem is akart tudni igazán. Éjjel tíz órakor nem lehet jegyzetelni. Pláne nem egy parkban, amit éppen, hogy csak homályba burkolt a távoli, fasorokon túli utcalámpák fénye. A szökőkút még most is működött. Egyik oldalról a rektori hivatal impozáns épülete nézegette magát a fodrozódó víztükörben, másik oldalról ott volt a park, melynek fái közt megült a sötétség. A Riporter a zsebében szorította az apró kis magnetofont, hüvelykje a FELVÉTEL gombon remegett. Tíz óra múlt tíz perccel és a csendet csak a szökőkút vizének surrogása törte meg. A Riporter leroskadt a szökőkút peremére. Szíve olyan hangosan zakatolt, hogy ő maga hallotta. Tíz óra tizenöt. Idegessége lassan csillapodott. Felállt és sóhajtott egyet:
- Már nem fog eljönni.
- Á, tehát rám várt. Mondta Alexander, hogy nézzek el erre, de azt hittem, csak ugrat.- A Riporter összerezzent és a hang irányába kapta a fejét. Nem messze tőle, egy dús lombú tölgyfa árnyékában egy sötét alak állt és egyértelműen őt figyelte. Sziluettjét szinte csak sejteni lehetett, inkább a hold, semmint az utcalámpák fényének köszönhetően. Olyan volt, mintha csak félig létezne, mintha csak félelemtől felzaklatott elméje vetítené elé. A Riporter egyik pillanatban szilárdan hitte, hogy ott van, a következőben meg már abban is kételkedett, hogy lát-e valamit egyáltalán.
- Ki maga?- kérdezte bizonytalanul, mert úgy érezte, az éjszakához beszél. Bármi volt is az, válaszolt, halk, duruzsoló, mélységesen mély szomorúsággal teli férfihangon:
- Pierrot.- a Riporter torka kiszáradt. Hát mégis eljött! Egy pillanatig sem hezitált, lenyomta a FELVÉTEL gombot.
- Honnan tudhatnám, hogy maga az IGAZI Pierrot? Adjon valami bizonyítékot, hogy tényleg maga az.- A sötétségből rövid, vészjósló hang érkezett. Gúnyos alig-kuncogás.
- Bizonyítékot? Akár meg is ölhetném, és maga bizonyítékot akar? Vakmerő, felettébb vakmerő.- az a valami, amit a Riporter csak félig vélt látni, megmozdult. Halk kattanás hallatszott és a sötétben apró zsarátnok fény izzott fel. Nem volt elég, hogy megvilágítsa a teljes alakot, de az arca bal oldalán hordott Pierrot-maszk tisztán látszott. Az aprócska vöröses izzás megmaradt, és a tölgy alatt sűrűsödő éjszakából szürke füstgomolyag szállt fel az égre.
- Maga dohányzik?- lepődött meg a Riporter, de mikor meglátta a maszkot, szíve dobogása felerősödött, most már bizonyos volt, hogy az IGAZI Pierrot áll előtte.
- Talán zavarja?- nem láthatta, de valahogy ösztönösen tudta, hogy a férfi felvonta a szemöldökét. A hangja alapján nem fiú volt, nem Alexanderhez hasonlatos álmokkal teli kamasz. Sokkal Inkább egy megtört, reményeitől megfosztott férfi.
- Nem. Egyáltalán nem.- felelte. A csöppnyi kis izzás mozdulásából látta, hogy Pierrot biccentett.
- Mit akar tőlem?
- Mutattak nekem egy képet. Arra keresek magyarázatot.
- Hadd találjam ki: egy elmosódott, ködszerű alak és egy Pierrot-maszk. Igazam van?
- Ho… honnan…
- Sok mindent tudok. És íme a válasz: a magamfajtákat nem lehet lefényképezni, sem lefilmezni.- a Riporter szeme kitágult. Legmerészebb álmában sem gondolta volna, hogy a titokzatos idegen ilyen könnyen, mondhatni azonnal kötélnek áll majd és válaszol a kérdéseire. Érezte, hogy egyre inkább feszíti a húrt, mégis kibukott belőle a kérdés:
- Miért?- Pierrot még mélyebben beleszippantott a cigarettájába, majd a földre dobta, és hanyagul eltaposta.
- Túl sokat kérdez. Azért, mert a maguk tudata alapvetően tagadja a létezésüket. Mivel embernek látszunk, kénytelenek látni minket, de ezekkel a „modern” eszközökkel nem képesek megörökíteni. A filmen rajta vagyunk, de nem képesek látni minket, mert a maguk által elfogadott valóságban mi nem létezhetünk.- A Riporter nem volt egy filozófus alkat, így kicsit nehezen tudta követni Pierrot magyarázatát, de a diktafon mindegy egyes szót rögzített és ez volt a lényeg.
- De ha rajta vannak a filmen…
- Elég!- emelte fel a kezét Pierrot. Nagy keze volt, ujjai hosszúak és vékonyak. A Riporter arra gondolt: művészkéz. Egy ilyen kezet egy zongoristához képzelt tartozni.
- Ma már nem akarok több kérdést hallani. Jöjjön el két nap múlva ugyanekkor. Talán lesz hangulatom válaszolni magának.- A Riporter már nyitotta volna a száját, hogy válaszoljon, de valahogy ösztönösen érezte, hogy csak az éjszakához beszélne. Torkában dobogó szívvel lépett oda a tölgyfa alá. A földön megtalálta az eltaposott cigarettát, de Pierrot már nem volt ott.
- Az elkövetkező két napban a Riporter szüntelenül a felvételt hallgatta. Saját hangja hangos volt, de reszketeg és félős. A férfié halk, alig hallható, magabiztosan búgó suttogás. Akkor és ott valahogy hangosabbnak tűnt. Pierrot csak két kérdésére volt hajlandó válaszolni, de azokra szinte zokszó nélkül és elég kimerítően. Mintha ő maga akarna elmondani mindent. Ez a gondolat nem hagyta nyugodni. Úgy döntött, ismét felkeresi a három kamaszt. A menzán bukkant rájuk. Hogy jelenléte ne legyen olyan feltűnő, ő is beállt a sorba és vett egy tányért az aznapi menüből: édes répafőzelék olcsó fasírttal. Fintorgott egy sort. Emlékezett rá, mennyire utálta ő is diák korában a menza kosztot. Mindegy, a cél érdekében megéri. Lehuppant a bőszen ebédlő trió asztalához, kiérdemelve ezzel egy nagyon csúnya pillantást Hannától.
- ’Napot.- morogta Alexander. Maya ügyet se vetett rá. Villájával veszélyesen hadonászva lelkesen magyarázott valamit.
- Sziasztok. Eljött.
- Meg volt rá az esély.- felelte Alexander, és belekanalazott Maya főzelékébe, mivel az övét már rég megette.
- Hé!- csattant fel a megkárosított lány.
- Ez nem ér, e tiéd mindig édesebb!
- Fenéket! Ugyanabból a fazék zutyulékból kaptam, mint te!- A Riporter kicsit kényelmetlenül érezte magát. A játékos vita túl bensőséges volt, ő pedig egyáltalán nem a képbe illő. Megköszörülte hát a torkát, hogy felhívja magára a figyelmet.
- Válaszolt a kérdéseimre.
- Egy kérdéssel általában azt szokták csinálni.- vágta oda Hanna csípősen.
- Úgy értem, túl könnyen. Mintha ő maga akarna mindent elárulni nekem.
- Lehet, hogy úgy van.- felelte Alexander, kiitta az utolsó korty vizet is a poharából és a kis trió felállt az asztaltól.- Pierrot-nál sosem lehet tudni. Csak ő maga tudja, mit miért tesz.
Aznap éjjel a Riporter már tíz perccel a megbeszélt időpont előtt a szökőkút padkáján ült a tölgyfa alatti sötétséget fürkészve. Pierrot egyelőre még nem mutatkozott. Bár maradt benne némi félelem, de most, hogy már találkozott vele, nem volt úgy megrémülve, mint első alkalommal. Biztosra vette, hogy a férfi nem egyszer megölhette volna, ha akarja. De nem tette. Pierrot kétségkívül veszélyes volt, de a Riporter érezte, hogy nem akarja őt bántani. Zsebében ott tartotta a magnetofont, ujja a FELVÉTEL gombon, hogy már az első szót is rögzíthesse. Teltek a percek, az egyetem toronyórájának súlyos mutatója csigalassúsággal vándorolt előre a számlapon. Tíz óra öt. Tíz óra tíz. Tíz óra tizenöt.
- Eljött.- búgta az a már oly’ jól ismert hang
- Mondja, maga mindenhonnan negyedórákat késik?
- És maga mindig ilyen goromba? Örülhetne, hogy eljöttem, és egyáltalán túléli a velem való találkozást.- felelte Pierrot. Zsarátnokfény villant és füstgomolyag szállt a csillagok felé. A férfi ismét rágyújtott. A Riporter nem sértődött meg a csípős válaszon. Valahogy tudta, hogy biztonságban van. De mégis… érezhető volt, hogy Pierrot-nak nincs jó kedve. Jó lesz vigyázni. Hosszan hallgatott, és figyelte a felszálló füstpamacsokat. Nem zavarta, hogy a férfi dohányzik, pedig egyébként megrögzötten ellene volt.
- Ki maga?- kérdezte végül.
- Pierrot. És ne tegyen fel ostoba kérdéseket. Nem vagyok vicces kedvemben.- „azt észrevettem” gondolta a Riporter és gyorsan korrigált.
- Úgy értem, mi maga? Legutóbb azt mondta, azért nem látom a képen, mert az agyam tagadja a létezését. Hogy maga csak emberszerűnek látszik. Akkor mi maga?
- Mit gondol?- kérdezett vissza Pierrot. A beszédén érződött, hogy mosolyog.
- Vámpír.- a Riporter még magát is meglepte, hogy tudott ennyire őszintén felelni a kérdésre. Szinte gondolkodás nélkül mondta ki az első benyomását, az első fogalmat, amit két napja Pierrot-ról alkotott. A kijelentést először néma csend követte, majd a férfi felkacagott. Mély, búgó, gerincborzoló kacaja volt. Egyszerre erotikus és ijesztő. A Riporter megborzongott ettől a hangtól.
- Érdekes ember maga. Felvidított, pedig azt igencsak nehéz.- a Riporter szívét melegség öntötte el. Valamiért örült neki, hogy felvidította a férfit. Kicsit közelebbinek érezte magához ezt a különös idegent, és ez boldoggá tette. Mosolyognia kellett. Következő kérdésének megfogalmazása annyira lekötötte, hogy fel sem tűnt neki, amikor felállt a szökőkút padkájáról és átült az egyik padra, közelebb hozzá.
- A Pierrot nem az igazi neve, ugye?
- Így van.- felelte a férfi. Hangja mintha lágyabb, barátibb tónusba váltott volna, de éppen csak egy leheletnyit.
- Elárulja?
- Nem.
- Sejtettem.
- Akkor miért kérdezte meg?
- Nem tudom. Próbálkoztam.
- Próbálkozott… mégis miért?
- Amikor először hallottam a hangját, megrémített, de most már tudom, hogy nem olyan, mint amilyennek mutatja magát. Tudni akarom, milyen valójában. Tudni akarom a miértet.
- Azt sosem fogja megérteni.- felelte Pierrot, és ismét eltaposta a cigarettáját.
- Már megy is?
- Három kérdésére válaszoltam, legyen elég mára ennyi.- A Riporter elgondolkodott ezen. Igaz, hogy csak röviden, félig jelentés nélkül, de három kérdésére kapott választ. Legutóbb csak kettőre.
- Két nap múlva.- búgta még Pierrot és ismét eltűnt. A Riporter felállt. Csak ekkor tudatosult benne, hogy egy padon ült, nem a padkán. A férfi közelebb engedte magához. Talán kezd megbízni benne. A Riporter valami különös szimpátiát kezdett érezni Pierrot iránt. A kezdet kezdetén csak a sikeres cikk reményében vágott bele ebbe az egészbe, de a siker azóta már mit sem számított neki. Tudni akarta a férfi különös szomorúságának okát, vigaszt nyújtani, békét adni ennek az elcsigázott léleknek. Jól tudta, hogy Pierrot magától semmit sem fog elárulni neki. Egyértelmű kérdéseket kell feltennie és ehhez több információra van szüksége. Ismét felkereste hát a három kamaszt, remélve, azok talán segítségére lehetnek. Ezúttal nem érte be pusztán a kihallgatással, vagy a közéjük üléssel. Az iskola sarkán várt rájuk, ahonnan szemmel tarthatta mind a két kaput. Mikor a kis trió előkerült, ismét csak kerülve a tömeget, azonnal eléjük toppant:
- Beszélnünk kell.
- Nocsak, de határozott lett valaki.- gúnyolódott Hanna, de Alexander leintette:
- Várj, hadd mondja el!
- Nincs okotok, hogy bízzatok bennem, de segíteni akarok Pierrot-on, és ehhez szükségem van a ti segítségetekre.
- Pierrot-on nem lehet segíteni.- lépett elő barátnője háta mögül Maya. A lány tiri-tarka ruháival, csapongó beszédstílusával olyan volt, mintha egy mesevilágban élne. Szokatlan volt ilyen komoly szavakat hallani a szájából.
- Miért ne lehetne? Csak egy haldoklón nem lehet!- Maya arcán sebzett kifejezés futott keresztül és elkapta a tekintetét, de a Riporter erre ügyet sem vetett, belehevülve folytatta monológját.- Pierrot vámpír, erre mérget vennék! Végtelen sok ideje lehet hátra. A segítségünk majd meghálálja önmagát…
- Ki gondolná, hogy egy felnőtt zsurnaliszta még hisz az ilyen tündérmesékben!- Vágott közbe Hanna.- A jóságos tündér keresztanya a varázspálcájával nem létezik. Pierrot sebeit a világ összes ideje sem tudná begyógyítani.
- Hagyja a dolgokat folyni a maguk medrében. A világ folyásába nem avatkozhatunk bele. Még a végén jóvátehetetlent cselekednénk. Gyertek, lányok.- zárta le a beszélgetést Alexander és elterelte barátnőit. A döbbenten ácsorgó Riporter még hallotta Maya egyre halkuló suttogását:
- Fogy az idő. Napról napra gyengébb…
Másnapra különös fordulatot vett az időjárás. A megjósolt verőfényes napsütéssel ellentétben egész nap szürke volt az ég, az emberek hangulata is olyan borús volt. Mikor leszállt az éj és a Riporter elindult a parkba, zsebébe csúsztatott a megszokott magnetofon mellé egy elemlámpát is. A holdat és a csillagokat vastag felhőréteg takarta, így azokra nem számíthatott, de látni akart. Ha mást nem, legalább egy elmosódott alakot. A Riporter próbát tett: nem a szökőkút kávájára ült le, hanem a padra. Tudta, hogy a férfi pontban negyed tizenegykor érkezik, mint ahogy eddig, de amikor tíz óra harminckor sem hangzott fel az a búgó hang, kezdett aggódni. Eszébe jutott, mikor először jött ide. Alexander külön kihangsúlyozta, hogy Pierrot csak talán jön el. De akkor itt volt, és azután is. Ez lenne az az alkalom, amikor a férfi nem jön el? Különös hangok ütötték meg a fülét és a Riporter felpattant.
- Sajnálom, hogy megvárakoztattam.- a hang kétségkívül Pierrot-é volt, de halvány, mint egy haldoklóé és hevesen zihált.
- Pierrot! Mi történt?- ijedt kérdésére halk, erőltetett kacaj érkezett válaszul.
- Nocsak! Most először szólított a nevemen.- A Riporter zavarba jött, nem tudott erre mit mondani, de egy elfojtott, fájdalmas nyögés azonnal el is söpörte a problémát.
- Pierrot! Fáj valamije?
- Ah, hagyja csak, nem fontos.
- De igenis az!- lépett felé egyet a Riporter.
- Maradjon ott!- csattant fel a férfi. A Riporter beledermedt a mozdulatba. Elméjén egy pillanatra átcsapott a veszélyben levés érzése. Akár egy villám, cikázott át a testén a Pierrot-tól való félelem.
- Sajnálom, nem akartam megijeszteni.- búgta a férfi, immáron egy jóval nyugodtabb, békülékeny hangon. A Riporter pupillája kitágult, szíve őrülten kalapált, légzése felgyorsult. Nem tudta kiverni a fejéből azt a démoni hangot. Abban a pillanatban elhitte, hogy a másik képes lenne megölni. Szép csendesen eleredt az eső, a beálló csendet csak a cseppek surrogása törte meg. Valahol az agya leghátuljában a Riporter felfogta, hogy teljesen el fog ázni, de rémülete még mindig nem eresztette elméjét jeges karmaiból. Az eső egyre fokozódott, lassan viharrá vált. Feltámadt a szél, az égen villámok cikáztak. Az egyik közvetlenül a fejük fölött, és akkor a Riporter végre meglátta. Valahogy mindig is ilyennek képzelte. Puha, fekete bőrcsizma, szintén fekete nadrág és fehér, zsabós ing. Az ing elejét egyre terjedő vérfolt festette pirosra. Pierrot-nak mintha odáig tartott volna csak az ereje, míg titkát jótékonyan rejtette az éjszaka, a férfi megtántorodott és összecsuklott. A pillanatokkal ezelőtti rémület már emlék sem volt, a Riporter odarohant és mellé térdelt.
- Pierrot… mi történt magával?- a férfi arca halott sápadt volt, rövid, barna hajába falevelek akaszkodtak, fekete szemei egyre tompábban csillogtak, minden eszméleténél töltött pillanatért küzdenie kellett. Húszas évei elején járhatott, és az arca jobb fele, melyet nem takart a Pierrot-maszk, hihetetlenül jóképű volt.
- Pierrot…
- Meg fogok halni…
- Nem, nem fog!- a Riporter maga sem értette, miért, de könnyek gyűltek a szemébe. Pierrot bágyadtan mosolygott.
 Ne sírjon, nem ér annyit az egész…
- Na de…
- Ssssssssssh! Ironikus, hogy végül maga marad mellettem. Hálából elárulom a titkomat. Gyenge vagyok már, vegye le a maszkot!- Első nap, amikor a Riporter a városba érkezett, azonnal lekapta volna a férfi arcáról, de… azóta sok minden történt, megkedvelte őt. Nem akarta tudni a titkot, amiért idejött, ha ennek a férfi élete az ára. Akkor inkább maradjon titok örökké.
- Tegye meg, kérem. Nekem már nincs sok hátra.- talán a könyörgő tekintet, talán az egyre elhalóbbá váló hang volt az oka, de a Riporter kezei lassan lecsatolták a maszkot. A látvány szavakkal leírhatatlan volt. A férfi arcának bal fele a felismerhetetlenségig el volt torzítva.
- Mi történt?- bukott ki a Riporterből a kérdés.
- Vegyi kísérlet. Most már érti, miért.- A Riporter válaszolni akart, mondani valamit, okot, vagy vigaszt adni. De életében most először, nem jöttek a szavak. Nem kapott és nem adott választ semmire. Talán nem is volt szükség rá. A férfi csendben, egy bágyadt mosollyal az arcán költözött át a másvilágra.
         Másnap, a helyi újság gyászjelentései közt, az oldal legalján, egy jelentéktelen fekete keretben ennyi állt: NYUGODJÉK BÉKÉBEN PIERROT, A VÁMPÍR.

Vége

Előző

Vissza a főoldalra