Tárcsás szörnyeteg
Egyszer
minden hős életében eljön a pillanat, amikor döntenie kell.
Amikor már nem elegek a szavak, hanem cselekednünk kell.
Itt
és most számomra eljött ez a pillanat. Tudom, mit kell… mit kéne
tennem. Nekifutni, próbálkozni újra és újra, amíg nem sikerül.
Hisz’ ezért vagyok itt, ezért vagyok hős. Mindenem fáj,
reszketek, hátamon veríték és hideg hólé egyvelege csurog.
Félek. Borzalmasan félek. Gyomrom görcsbe rándul, torkomat gombóc
szorítja, de nem adhatom fel! Nem és nem! Mély levegőt veszek és
nekifutok újra. Látom, ahogy közeledik. Adrenalin szintem az
egekben, szívem olyan hangosan dübörög, hogy semmit sem hallok
tőle. Kinyújtom a kezem, lélegzetem páráján át látom, ahogy
egyre közelebb kerül hozzám. Izgalmamat már fizikai képtelenség
tovább fokozni és akkor, abban a szentséges-szörnyű pillanatban,
mikor a szív kihagy egy dobbanást és az elme túlterhelt
számítógép-rendszerként fagy le a fém kemény érintését
érzem tenyeremben. Testem magától cselekszik, és ujjaim
rákulcsolódnak. Hatalmas rántás. Megvan! El sem hiszem, pedig
igaz! Elmém megrészegül a sikertől, diadalittas vigyorral emelem
fel a fejem és nézek körbe. Hirtelen megszédülök, elvesztem
egyensúlyom. Csak egy meglepett kiáltásra marad időm, s a
következő pillanatban már a hóban hempergek. Tőlem jobbra tompa
puffanás hallatszik. Odanézek. Ő legalább az elfekvést
elkerülte. Felnevetek, és kézzel-lábbal-gatyafékkel valahogy
arrébb mászok. Üldögélek pár pillanatig, hogy összeszedjem
magam, majd felkászálódok és lehavazom a ruhám.
Összeszedem
botjaimat, és méltóságteljesen lesiklok a lejtő aljára, beállok
a sorba, közben mindenem fáj, reszketek, hátamon veríték és
hideg hólé egyvelege csurog.
V. V.-nek ajánlva