Mester
A
két férfi rosszat sejtve bámult fel a vészjósló tornyokra.
Egyiküknek sem tetszett a hely. Nagyon nem tetszett.
Legszívesebben
mindketten elrohantak volna. De nem tették meg. A régészi öntudat
és a bizonyítási vágy ott tartotta őket. Végül is, mi félni
valójuk lenne egy ősi kastélytól? Semmi. Ugye?
- Nos,
Professzor úr, úgy vélem, ideje belülről is szemügyre venni.-
köszörülte meg a torkát a vörös hajú, harmincas éveiben járó
férfi. A másik, az ősz szakállú, ötvenes éveinek végét
taposó lassan bólintott. Felsétáltak az össze-vissza töredezett
kőlépcsősoron és együttes erővel belökték az ajtót. Az
elmúlás félreismerhetetlen bűze csapta meg őket olyan erővel,
hogy Herrstein professzort, az idősebbik férfit, majdnem
ledöntötte a lábáról. Odabent vaksötét volt és hideg. Nagyon
hideg. Nem is beszélve a szagról és arról a kellemetlen
érzésről. Olyan volt, mintha valaki állandóan figyelné őket.
Egy rideg, kegyetlen szempár, ami elől nem lehet elbújni. Samuel
professzor elővette a hátizsákjából a két fáklyát és
meggyújtotta. Az egyiket odanyújtotta társának, aki elfogadta,
és rangidős lévén beljebb lépett. Samuel követte. Abban a
pillanatban óriási dördüléssel csapódott be mögöttük az
ajtó. Samuel professzor összerezzent. Elméjébe egy kellemetlen
gondolat furakodott be: a csapda bezárult.
- Nem
kell félnie, kolléga úr. Az ilyen helyeken szokványos a nagy
huzat.- mondta Herrstein professzor azon az üresen kongó, unalmas
hangján. Samuel grimaszolt egyet a másik háta mögött. Nem
kedvelte a rangidős régészt. Unalmas vénember volt a
besavanyodott fajtából. Elindultak a rideg, dísztelen
kőfolyósokon.
- Érdekes.
Az ember díszeket várna. Kárpitokat, pajzsokat, vagy legalább a
nyomukat.- mondta Samuel. Az idős férfi megállt, és fáklyájának
fényében szemügyre vette a falakat.
- Igaza
van, kolléga úr. Ez felettébb különös. Bár valószínűnek
tartom, hogy az egyik cseléd folyósón járunk, azért ilyen
kopárak a falak.- Samuel megperdült. Látszólag azért, hogy
átvizsgálja a szemközti falat is, valójában viszont azért,
hogy ne vágja hozzá a fáklyáját ehhez az idegesítő, tudálékos
vénemberhez. Ahogy felnézett, a folyosó fordulójában meglátott
valakit. Húszonév körüli, gyönyörű lányt. Leopárd mintás
haja selyemként omlott vállaira, hófehér, pókháló vékony
ruhája teljesen takarta, mégis egész valójában látni engedte
tökéletes testét. Szinte hihetetlen volt, hogy nem fázik ilyen
semmi kis ruhában. Samuel professzor végül összeszedte magát
annyira, hogy megszólaljon.
- Kisasszony,
ez régészeti terület, kérem, távozzon.
- Kihez
beszél, kolléga úr?- kérdezte Herrstein professzor. Samuelnek
össze kellett szorítania a fogait, hogy ne ordítson rá. Hát már
vak is nem csak szenilis?
- A
kisasszonyhoz, aki a folyosó végén áll.- közölte olyan hangon,
mintha egy értelmileg korlátozotthoz beszélne.
- Értem.-
morogta az öreg.- Már csak azt mondja meg nekem, kérem, hogy hol
van a maga kisasszonya?- Samuel felkapta a fejét. A lány már nem
volt sehol.
- De
hiszen… az előbb még ott állt!
- Képzelődött,
kolléga úr. Vagy kísértetet látott.- az öreg jót göcögött
saját tréfáján, Samuel viszont savanyúan követte, magában
azon morfondírozva, mit vétett, hogy ezt érdemli? Teltek a
percek. Egyik folyosót hagyták el a másik után. Egyik falon sem
volt nyoma díszítésnek. Ahogy haladtak egyre hidegebb és
hidegebb lett. A sötétség és a bűz is megsűrűsödött
körülöttük és az a kellemetlen érzés, hogy figyelik őket is
folyamatosan erősödött. Épp egy újabb, kopár falat
tanulmányoztak teljesen feleslegesen, amikor ezúttal Herrstein
professzor szólalt meg:
- Fiatalember,
ön mit keres itt?- Samuel felkapta a fejét, abban a reményben,
hátha újra látja a lányt, de senki nem volt ott. Samuel arcára
gonosz farkas vigyor ült ki.
- Mi
a baj, Professzor úr, kísértetet látott?
- Valószínűbb,
hogy a szemem tréfált meg, kolléga úr. Tudja, hogy nem vagyok
már olyan fiatal, mint maga.- Ezt utálta legjobban a
professzorban. Az öreg állandóan kigúnyolta, ő viszont sosem
tudott visszavágni. Magában morogva követte az öreget, egészen
addig, míg az hirtelen meg nem állt.
- Készüljön
fel, kolléga úr. Ez itt már a trónterem. – Samuel vágott egy
grimaszt. Trónterem. Na és? Mit kell ezen felkészülni? Csak nem
találkoznak személyesen a vár urával? Erre a gondolatra
felkuncogott. Elég furcsa lenne egy a trónszékben maradt múmia.
De ezen a különös helyen… nem lepődne meg rajta. A két régész
neki feszült a súlyos ajtószárnyaknak, de azok meglepően
könnyen és halkan nyíltak. Mintha valaki rendszeresen olajozta
volna őket. Borzongatóan jeges levegő csapta meg őket. A
folyosóval ellentétben itt fáklyák égtek, megvilágítva a
hatalmas termet. Közvetlenül előttük fekete lépcsősor vezetett
felfelé. Tetején, mely már a homályba veszett, egy trónszék
volt, úgy tűnt, mintha ülne benne valaki.
- Professzor
úr, azt hiszem, múmiánk is van.- mondta Samuel, mire odafönt
mozgolódás kélt, és a trónszék háta mögül két alak jött
előrébb. Egy fiú és egy lány. Könnyű, fehér, pókhálószerű
ruhát viselték, húszonév körüliek voltak és leopárd mintás
hajuk volt. Samuel lélegzete elakadt. Ez volt az a lány, akit a
folyósón látott. De a fiút nem ismerte. Azok ketten mintha észre
sem vették volna őket, a trónon ülő alak mellé térdeltek,
egyikük az egyik oldalról, másik a másikról és az ölébe
hajtották a fejüket.
- Mester!
- Mester!-
szólongatták. Samuel egy szót sem értett az egészből, de a
trónon ülő alak megmozdult, kezeit a két térdeplő fejére
helyezte és megsimogatta a hajukat.
- Megijedtetek,
csibéim?
- Mester!
- Úgy
féltünk, Mester!- A lépcső tetején uralkodó homályban egy
vérszín szempár izzott fel.
- Ne
féljetek, csibéim. Nem fognak bántani titeket, gondoskodom róla,
hogy a titkunk titok maradjon.
Samuel
és Herrstein professzor megpördültek a tengelyük körül és
futva megindultak a trónterem kapui felé, de azok döngve
becsapódtak előttük, anélkül, hogy bárki hozzájuk ért volna.
Az egérfogó bezárult.