Védőháló
Új
szenzációtól zsongott a város. Mindenhol azokat a misztikus
hatású vörös-fekete plakátokat lehetett látni.
A
Szenzáció neve, vérvörös betűkkel felírva a fekete lapra,
pusztán csak ennyi volt: A CIRKUSZ. Alatta izzó, bíbor szempár és
jóval kisebb betűkkel még annyi:
Előadás minden este
8-10
Gyenge
idegzetűek kíméljenek!
„Gyenge
idegzetűek kíméljenek!” Szokatlan mondat volt ez egy cirkusz
plakátján. Talán ez, és az az iszonytatóan gyönyörű,
félelmetesen izgató bíbor szempár volt az oka, hogy napok óta
másról sem lehetett hallani. A zöldségesnél, a fodrásznál, a
kávézóban, de még a buszmegállóban is A CIRKUSZ-ról
sustorogtak. A titok, a misztikum mindenki fantáziáját izgatta, és
a jegyek minden előadásra elfogytak. Mégis, bárki bárhogyan
próbálkozott is, az egész városban senkit nem lehetett fellelni,
aki elmesélte volna a titokzatos előadások programját. Pletykák,
homályos utalások rebbentek fel, ijesztő, sőt bizarr lényekről,
miket különleges, gyémántnál keményebb üvegből készült
ketrecükbe zárva csodálhat meg a publikum. Azt viszont, hogy
milyenek ezek a lények, hogy néznek ki, senki sem tudta megmondani,
így senki sem tudta, igazak-e ezek a találgatások. Az általános
bizonytalanság, és tudatlanság, a fél információk pedig csak
még jobban felkorbácsolták az emberek fantáziáját. Hisz’
ilyen az emberi természet. Minél kevesebbet tud, annál többet
akar tudni, és ha még tovább tüzeljük, hamis valóságot épít
magának, melyet aztán addig-addig hajtogat másoknak, míg végül
ő maga is elhiszi. Tehát, a város lázban égett, minden A
CIRKUSZ-ról szólt, mindenki tudni akart, de senki sem tudott. A
sátrat egy városszéli mezőn verték fel. Hatalmas területet
elfoglalt. Akár egy nagyobbacska katedrális. A sátorban külsőre
nem volt semmi különleges. Ugyanolyan tiri-tarka, mint bármelyik
másik cirkuszé, és a formája is ugyanolyan volt. Mögötte a jól
megszokott lakó-kocsi tábor, de sehol egy ketrec, sehol egy ló,
vagy teve. És ami még különösebb volt, az A CIRKUSZ érkezése.
Egyik nap még sehol semmi, másnap reggel pedig már minden a helyén
volt, mintha mindig is így lett volna. Nem volt zene, sürgölődő
inasok, makacskodó állatok, utolsó pillanatban próbáló
légtornászok, kötéltáncosok és műlovarnők, nem voltak kérkedő
erőművészek, gyerekekkel cimboráló bohócok, szénaszag és
pattogatott-kukorica illat. A sátor színesen, de némán és
mozdulatlanul őrizve titkát terült el a mezőn. Csak fent, a
legtetején csattogott egy fekete zászló, rajta azzal az igéző,
bíbor szempárral. Minden csendes volt, ijesztően csendes, míg le
nem szállt az éj, és egy közeli templom harangja el nem ütötte
a nyolcat. Akkor egy csapásra minden életre kelt. Emberek érkeztek
izgatottan sugdolózva. A párok összebújtak, a gyerekek ijedten
szorongatták a szüleik kezét, a baráti társaságok egy bolyba
tömörültek, vagy egymásba karoltak, a magányos öreg nénikék
pedig úgy lavíroztak ebben az ember-tengerben, kerülgetve a
megtorpanók zátonyát, akár a kivénhedt vitorlások. Meglebbent a
színes kárpit és a sátor rejtelmes mélyéről egy férfi került
elő. Középmagas volt, sötét haja rövidre nyírva, arca markáns,
szemei határozottak, fekete öltönyén egy apró kis gyűrődés
sem volt. Sugárzott belőle az erő. Egész megjelenése tiszteletet
parancsoló volt, talán kicsit ijesztő is. Szénfekete szemeit
végigjáratta az egybegyűlteken, akik beleborzongtak a
pillantásába. Mikor megszólalt, hangjának mélyen zengő
baritonja elég volt, hogy még a legdurcásabb gyereket és a
leghangosabb sihedert is elhallgattassa:
- Hölgyeim
és Uraim, mélyen tisztelt közönség. Köszöntöm Önöket A
CIRKUSZ-ban, és az igazgató vagyok. Kérem a gyengébb
idegzetűeket, és akik kisgyerekkel vannak, hogy menjenek haza.
Holnap délelőtt, amennyiben eljönnek, a jegyek árát
visszatérítjük, de a műsor nem nekik való.- szavait döbbent
csönd követte. Hátul egy fiatal nő felkapta három éves kisfiát
és szinte elmenekült. Egyébként senki nem moccant.
- Ez
esetben, kérem, kövessenek. A védőháló biztonsági okokból
lett felszerelve, kérem, ne nyúljanak át rajta, és a gyerekeknek
se engedjék. – az embereke döbbenten néztek össze. Védőháló
egy cirkuszban? Vajon minek? Az igazgatót követve párosával
léptek be a sátorba. Odabent sejtelmes félhomály uralkodott, a
kevéske fényt földbe szúrt tartókban lévő füstölgő fáklyák
szolgáltatták. A belépők nézőtér és porond helyett egy
átláthatatlannak tűnő labirintus elejét látták maguk előtt.
Lábuk alatt kopott, helyenként feslett vörös szőnyeg
kanyargott, mintegy ösvényként szolgálva. Az „útvesztő”
falait az igazgató által említett védőháló alkotta. Nem ért
a sátor tetejéig, de olyan magas volt, mintha felhúzói attól
tartottak volna, hogy valaki átrepüli. A háló túloldalán
hatalmas ketrecekben, üvegfalú kalitkákban és akváriumokban
alakok mozogtak. Nagyobbak, kisebbek, emberszerűek és groteszkek
egyaránt. Halk zümmögés, csobogás, dobogás és susogás
hallatszott. Vagy száz szempár szegeződött a belépőkre
kíváncsian, rossz indulatúan, unottan, vagy éppen gunyoros
gonoszsággal. A nézők kicsit megszeppenten lépegettek, majd az
utolsó páros is belépett, az igazgató megállt, a tömeg
feltorlódott előtte:
- Hölgyeim
és Uraim, a sellő!- mondta. Balra tőle hirtelen fény villant és
megvilágította a hatalmas, üvegből készült akváriumot. A
vízben függőlegesen lebegve, nagy csodálkozó szemeit a nézőkre
szegezve valóban ott volt egy sellő. Hosszú, kékesfekete haja
úgy lebegett körülötte, mintha önálló életet élne, nyakában
igazgyöngyökből készült lánc, halfarka kecses, szikrázó
ezüstszínű volt. A tömeg felmorajlott a láttára. A sellő
elégedetten elmosolyodott, integetett nekik, sőt, még körbe is
fordult, hogy alaposan szemügyre vehessék. Az igazgató jó öt
perc múlva köhintett egyet és megszólalt:
- Kérem,
fáradjanak tovább! Ezúttal nyomatékosan kérem Önöket, hogy a
védőhálón ne nyúlkáljanak át!- és a tömeg tovább vonult.