Ködbe burkolva
Köd
van. Sűrű, áthatolhatatlan köd, mely még a tornyokat is elrejti
és megtelepszik az emberek lelkén.
Reszketnek
az emberek. Félnek. Mélyről, zsigereikből vacog fel a félelem,
mint valami fagyos ragadozó, hogy magyarázat nélküli indokaival
és testetlen fogaival marcangolja a lelkeket. Nincs rá magyarázat,
de mindenki retteg. Beléjük ivódott, részükké vált, hogy
futni, menekülni próbálnak a ködtől, mely elrejt mindent és
sejtelmes, áthatolhatatlan függönyt von a szemek elé, hogy azok
vakok legyenek a démonokra, mik ebbe a hideg fehérségbe burkolva
kutatnak préda után. Látni senki nem lát, hisz’ vakká tette
őket a köd, de hallják a szuszogást, a léptek dobogását, érzik
a figyelő szemek villanásait, mik egy percre sem eresztik kiszemelt
áldozatukat, nem lankadnak sosem, és nem vesztik el éberségüket.
Minden fa, torony és ember gyilkos lehet és minden egyes zörej
lehet az utolsó, mit hallanak. Most ők a préda és a vadászok
megbújva ólálkodnak közöttük. Nincs menekvés, nincs irgalom.
Lelkeket gyilkolnak a démonok, emlékeket idéznek, lidérces
álmokat, feledni vágyott, szédítő ördögtáncokat. Megszakad a
valóság, mint holmi kifeslett, régi szövet és egymásba csúsznak
a dolgok. Értelmetlen lesz az idő és a tér, hisz’ csak köd
van, mindent beburkoló, lelkeken megtapadó köd.
És
vadásznak a démonok. Ragacsos fehérségbe burkolva lesik
prédájukat és az elillanó lelkek kóbor lidércfényeit elrejti a
köd.
Nii-sannak