A Herceg szeretői
A lány félig leeresztett
szemhéjai alól szemlélte a szobát. Az ágyon volt valami. Egy
reszkető kupac.
Megnézte
jobban. Egy férfi volt. Nem, nem is férfi. Még csak fiú.
Selyemruhák, számtalan ékszer, se bilincs, se lánc. Tehát csak
egy kis újdonság. A lány bágyadtan elmosolyodott. Odalent a
háremben mindenki azon dolgozott, hogy akár csak egy napig is, de
viselhesse az ő bilincseit. Ismét a fiút nézte. Az ágyon feküdt
összegömbölyödve és zokogott. Festett ajkait már vörösre
harapta, hogy elfojtsa a hangját, szemfestéke félig lejött. A
lány picit megrázta a fejét. Emlékezett rá, ő is ilyen volt,
amikor ide került. És most mindenki őt irigyli. Szárnyai
megrebbentek az emlék hatására. Egyedül ezeket tudta mozgatni. A
Herceg nem félt a szárnyaitól, ezért ezeket szabadon mozgathatta.
Egyébként a bilincs miatt felállni sem tudott. Bár csak a bal
csuklóját tartotta a fémperec, a lánc olyan rövid volt, hogy még
minimális mozgásteret sem engedett neki. A lányt kicsit zavarta,
hisz’ természeténél fogva szabadságra született, de az évek
során megtanult alkalmazkodni. A fiú felkapta a fejét az egymáshoz
súrlódó tollak hangjára. Mindeddig valószínűleg azt hitte, a
lány alszik, vagy nincs eszméleténél. Megbabonázva meredt két
vakító fehérségre, a lány lapockájából felfelé ívelő
hatalmas szárnyakra. A lány féloldalasan ült, így, mikor egy
hirtelen ötlettől vezérelve szélesre tárta fehérségeit, a fiú
teljes szépségükben csodálhatta meg őket. Vegyes érzések
kavarogtak benne, mikor a lányra nézett. Úgy érezte, vétek
leláncolni egy ilyen szabad, gyönyörű lényt, és mikor a lány
szemébe nézett, saját gondolatainak visszhangjait látta bennük,
hogy szabadulni akar, újra szárnyalni. Szabadon, korlátok nélkül.
De a lány magaviselete másról árulkodott. Egész lényéből
valami szomorkás belenyugvás, szinte már érdektelenség
sugárzott. Az elsuhanó évek lassan kiölték belőle a tüzet. Bár
a lelke egy része még mindig lázadt volna, ő maga már
belefásult. Gyönyörű volt, de a fiú érezte, hogy amit ő lát
csak szépségének emléke. Egy egykor csodálatos dolog
visszhangja. A sólymok akkor a leggyönyörűbbek, ha szabadon
szárnyalnak. A lány is ilyen lehetett valaha. De úgy tűnt, már
nem tudna élni a láncai nélkül. Elfeledte, milyen érzés a
szabadság, hogy kell élni úgy, hogy nincs megszabva, meddig
mehetsz el. Ez lenne hát az a csodálatos jutalom, amit a Herceg
megad valakinek, akit különösen kedvel? Ez lenne a kedvencek
gyakran egy életen át tartó hűséges szerelmének elismerése?
Hogy soha többé nem lehet szabad? Hogy egy oszlophoz láncolva kell
kuporognia egész nap és még csak egy lépést sem tehet? A fiúnak
ez inkább büntetésnek tűnt. Összekuporodott és ismét előtörtek
a könnyei. Nem bírt a lányra nézni. Úgy érezte, ez a sors
rosszabb a halálnál, amivel az engedetlen hárembelieket sújtják.
A lány csak mosolygott fásultan. Nem szólalt meg, nem volt mit
mondania. A fiúnak magának kell eldöntenie, mit akar. Neki kell
tudnia, melyik a helyes út. Halkan összecsukta szárnyait. A fiú a
szeme sarkából látta a mozdulatot és úgy érte, mint egy
ökölcsapás. Mintha a lány ezzel azt mondaná: nincs remény. A
fiúban megért az elhatározás. Ő nem fog, nem akar, nem tud így
élni! Nyílt az ajtó, megérkezett a Herceg. A fiú felpattant
fektéből, de ahelyett, hogy letérdelt volna, mint ahogy illik, az
ajtó felé iramodott, és a belépő férfit fellökve kirohant a
folyosóra. A kavarodásban értékes másodperceket nyert, talán
elég lesz, hogy kisurranhasson a kastély valamelyik kijáratán.
A
lány magában elmosolyodott. Sok szerencsét, fiú. És ha
kijutsz, légy szabad, élj helyettem is.