Napsütötte tágas téren
komor
Képpel áll egy vén
lovas szobor.
Hatalmas, dicső és
büszke,
Hogy ihletője nagyságát
hirdesse.
A körülötte nyüzsgő
emberek
Rá még csak egy
pillantást sem vetnek.
Hisz’ tudják jól, kit
ábrázol
A komor képű lovas
szobor.
Régóta ül már magában,
A tér közepén
kapaszkodva a kantárba.
Bőre mára zöldre
kopott,
Látni alig lehet a
feliratot
Mely csillogó-aranyként
hirdetett
Egy latin jelmondatot.
Nem bámulják már a
szobrot,
Csodája rég megkopott.
Évek óta áll a szobor,
Lassan utoléri a kor.
Megöregszik, mint
mindenki más,
Legyen főúr vagy gyári
munkás.
Ott a szobor, áll
magában,
Nem maradt tűz a
paripában
Mi a kisgyermeket
riasztaná,
Holott apuka még félve
nézett fel rá.
Fáradt a lovas és fáradt
a ló is.
Öregebbek tán még a
városnál is.
Ott állnak ők már
mióta,
De senki sem vesz tudomást
róla.
Egy sötét őszi éjjelen
Patkó koppant a köveken.
Valaki kinéz az ablakon,
Látja, hogy az öreg
ellovagol.
Másnap reggel mind a
népek
A szobor köré gyűlnek
A tátott szájjal
csodálják
Az üres talapzatot, s a
cédulát:
„Ég veletek. Jó
éjszakát.”
2007. III. 06.