Önmagamba zárva
Hatalmas
tér. Visszhangzanak benne lépéseim máskor meghallhatatlan neszei.
Fülsértő
zajt vernek még légvételeim halk hörgései is. Lábam alatt üveg.
Csupa karc, csupa emlék. Azon túl a végtelen semmi, határtalan
feketeség. Magasan a fejem fölött képek. Kavargó színek és
formák, összefüggéstelen, mégis egymáshoz tartozó történet
szilánkok. Mellettem beton. Négy emelet, magasba nyúló szürkeség.
Ott fent, ahol az égnek kellene lennie, üveg, s azon túl a
határtalan feketeség. Üveg és beton kalitka. Tökéletesen védett
hely, mégis elzár és megfoszt mindentől, ami szép.
Üveg
és beton kalitka, mely önmagamba zár oly’ mélyen, hogy ha
akarnék se tudnék visszatérni többé.